A bűn és a bűnös

Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bűnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bűnöst szeretnünk kell. Ezzel szemben csupán két magatartás lehetséges. Az egyik, hogy teljes egészében tagadom a bűn létezését, vagy a másik magatartás, mely a bűnöst maradéktalanul azonosítja bűnével, s eszerint jár el vele szemben. Talán mondanom se kell, hogy mindkét magatartás alapvetően „Jézus-ellenes”.

Ha szeretünk valakit, vallotta Jézus, egyúttal őt is szeretjük. Hasonlóképpen – a föntiek értelmében –, ha megvetünk, kiközösítünk egy bűnöst bűne miatt, valójában Jézust vetjük meg. Jézust ítéljük életfogytiglani száműzetésre. Jézus semmi kételyt nem hagyott efelől, amikor egy lépéssel még tovább ment, s egyenesen megkövetelte, hogy még ellenségünket is szeretni kell. Ezt a követelést, „kemény szót”, mely ugyanakkor a parttalan szelídségre és szeretetre kötelez, nagyon nehéz kiforgatnunk. A legtöbben – kellő „érzékkel” – nem is ezt teszik. Csupán elmennek Jézus idevágó szavai mellett. Nem hadakoznak vele, csupán megkerülik. A mai farizeusok ennyiben kétségtelenül diplomatikusabbak a hajdani farizeusoknál. „Tanultak” elődeik visszatetsző, nyílt szembenállásából. Jézus azt mondta: mindenkit szeretnünk kell, s hozzáfűzte, könnyű szeretnünk azt, aki maga is szeret minket. És meghúzza a valódi, az egyetlen létező szeretet határtalan határvonalát: „Szeressétek ellenségeteket”. S ebben a kérésben nincs kivétel, nincs helye semmiféle magyarázkodásnak. Persze a mai farizeus kifinomultabb a tegnapinál. A mai farizeus „hisz” Jézusban – némi kis kiigazítással, pontosabban: megkerüléssel, elhallgatással. Ha nagyon szorul a kapca, gyarlóságára hivatkozik. Csakhogy itt nem arról van szó, hogy szeretetemben gyarló és „válogatós” vagyok a gyakorlatban, hanem arról, hogy elismerem-e a jézusi elv igazságát. Azt, hogy amennyiben nem szeretem szívem mélyéig azt, aki bűnös módon megbántott, valójában rosszabb vagyok nálánál. Ezt tudnom és éreznem kell, mert ha nem, kirekesztem magam a szeretet jézusi forradalmából. Megtehetem, de ezzel csak saját szívemet nehezítem, fosztom meg a végső egység vigaszától. Mert a mennyei asztalt Isten mindannyiunk számára terítette meg, s ki tudhatná, hogy annál az asztalnál nem éppen ellenségünk lesz-e tőszomszédunk.

Szálljunk alá hát minél előbb a szeretetben, abban a szeretetben, ami egyedül érdemli meg a nevét. Mivel a földön a „szentek egysége” nem más, mint a „bűnösök egysége” a kölcsönös szeretet jegyében.