Ferenczy Béniről

A filmszínészek és a nagy festők (Rembrandt) kivételével nem ismerjük saját mozgásunkat, gesztusainkat, arcunkat és főként tekintetünket, pillantásunkat nem. Ezért lepett meg (holott ugyanakkor törvényszerűnek, természetesnek is találtam), hogy Ferenczy Bénivel találkozva elemi tapasztalással éreztem: hasonlítunk egymásra. Ha más nem, a tekintetünk hasonlít, s ami ennél is több: a pillantásunk.

Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.

Mennyit figyeltem azóta Béni életét, műveit, szavait – vissza-visszatérve a pillantására. Előbbre járt jóval, mint az enyém, – de ugyan mitől, amikor adott pillanatokban ugyanaz volt és ugyanott tartott. Ilyenkor szótlanul fölnevetett.

Szerettem a hallgatását, a szűkszavúságát. S főként a szüneteit. Közös hajón utazhattam vele. Gyakran éreztem: hajókorlátnál állunk, a vizet kémlelve, mint két tengerész. Hallgatva tanított. Ezért lehet barátom, tanítóm, útitársam most is, továbbra töretlen diszkrécióval és intenzitással.

 

Jegyzet