Jézus és a bűn

A bűn súlyáról elég tudnunk, hogy a Fiúistennek bűneink miatt kellett kereszthalált szenvednie. Annál meglepőbb Jézus magatartása a bűnös emberrel szemben. Megváltani jött bennünket, és nem megbüntetni, vagy megítélni. Ezért Megváltó a neve. Magára vette bűneinket, mivel a teremtés, a bűnbeesés és megigazulás nagy misztériumában minden egyéb kevesebb lett volna. Az irgalom, a példamutatás, és egymagában még az ő határtalan szeretete is. Magára kellett vennie bűneink rettenetes súlyát, hogy elnéző, megbocsátó, együttérző és szelíd maradhasson, hogy föltétel nélkül szeressen bennünket, kivétel nélkül mindannyiunkat. Ne ámítsuk magunkat: értem és miattam éppoly súllyal szenvedett, mint azok miatt, akiket ezért vagy azért vétkesebbnek tartunk önmagunknál. A farizeus imádkozott így, amikor hálát adott „Istenének”, hogy különb az elvetemült vámosnál. Jézus óta tudjuk azt, hogy az ilyenféle imádság, hálaadás nem jut el az Atya fülébe. Jézus alapvetően megváltoztatta a bűnösökkel, mi több, a bűnözőkkel szembeni vallásos magatartást. S ő megtehette e kopernikuszi fordulatot: mivel csakugyan magára vette vétkeink tűznehéz ólomingét.

Titokkal teljes azonban saját emberi természetének viszonya is a bűnhöz. Teljes egészében magára öltötte az emberi természetet – kivéve a bűnt. Zavarbaejtő igazság, hiszen az ember lényege szerint bűnös és esendő. Mit jelent embernek lenni – bűnök nélkül? Hogy ebből csak valamennyit is megsejthessünk, szükséges egy pillantást vetnünk a bűn elkövetésének sajátos természetére. Bűneinkben mindig van valami idegen, anorganikus, rajtunk kívüli elem. A bűn bizonyos értelemben a kegyelmet utánozza, ahogy a részegség az ihletet, vagy akár a misztikusok elragadtatását. A bűnös az alvajáró pontosságával és szinte súlytalanul mámoros önkívületben cselekszik. Bűnét reálisan csupán annak elkövetése után éli át, ha ugyan átéli. Egy tehát bizonyos: teljes realitásában az ember bűnét csak annak elkövetése után éli meg. Jézus – mikor magára vette a világ bűneit – reálisan magára vette azokat a maguk realitásában, vagyis az elkövetett bűnök reális, egyedül reális súlyában. Így ő, aki bűntelen volt, az elkövetett bűn súlyát – vagyis a bűn igazi realitását – jobban érezte bárki bűnösnél és vezeklőnél. Nem bűneinkben, de elkövetett bűneink realitásában osztozott velünk, s volt ember, a legemberibb ember, bizonyos értelemben az egyetlen ember az egész emberiség helyett.

 

(Új Ember, 1979. szeptember 23.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]