A címzett „ismeretlen”

Levelemet mindenkinek írom, elsősorban önmagamnak. Ezzel kizárom a konkrét ember megítélését, eleget téve a szeretet parancsa után a másik isteni könyörgő „elvárásnak” is. A „sorrend”:

1. Minden kegyelem.

2. Szeressétek egymást.

3. Könnyű szeretni azt, aki minket is szeret, azért – mérceként – „szeresd ellenségedet”. Aki nem szereti ellenségét, senkit se szeret, ez a szeretet teljességéből egyenesen következik. Aki elköveti, talál rá „magyarázatot”, de épp ez az értelmezés a bűn legfőbb „ihletője”, kibúvónk a kárhozatba, a „pokol” cselédlépcsője.

Aki Jézussal és Jézusért szeret: gyűlöli a bűnt (mint valami idegen tárgyat), és mélyen, szinte fokozhatatlanul szereti a bűnöst (mint – kivétel nélkül – Isten képére és hasonlatosságára teremtett élő-szenvedő testvérét).

Ha megfelelsz e két „isteni kérésnek”, számos töltelékfogalomra, az erkölcs seregnyi pótszavára nincs szükséged többé. Ezentúl:

1. Nem szabad hálát várnod.

2. Megkapod a kereszt szögeit, a köznapi gondok gombostűi helyett.

3. „Reális törekvéseid” visszájára fordulnak, „álmaidról” kiderül, hogy a valóságod, egyetlen reális örömöd és munkád a földön. Engem például még pofon is vágott egy rokonom – hogy szegényfiú létemre „költőnek merem képzelni magam”. Példa arra, hogy „Súgónk” egyedül a Szentlélek lehet.

Vigyáznunk kell az engedelmességgel is. A németség engedelmeskedett Hitlernek. Erény született belőle? Ellenkezőleg: húszmillió halott, férjestül, asszonyostul, gyerekestül kiirtott családok.

Egyszerűbb – még az erkölcsnek kikiáltott törvényeknél is – előbb megvizsgálnunk: vajon Isten napja alatt vagy a farizeusok csalóka holdfényében élünk, cselekszünk?

„Szeresd ellenségedet.” „Sose ítélj.” Ha e két mondatot szem előtt tartva vagyunk erkölcsösek – nem tévedhetünk. Sose válhatunk magunk és mások hóhéraivá: tetteinket és szavainkat az igazság pallosaként forgatva. Jézus visszaparancsolta Péter kardját. Nem engedte „megvédeni magát” szeretett ellenségeitől. Ez szó szerinti. Jézus nem szabálykönyvet, erkölcsi kódexet hagyott ránk, hanem a keresztet, ahol az Atyától is elhagyatva szíve forró szeretetével a katonákat, a nyájat szerette, érettük könyörgött az ítélkezés árnyéka nélkül. Ez volt utolsó kegyelme. Az egyetlen, a végső és az első. És mindaz, ami ebbe nem fér bele, nem a kereszt, hanem a farizeusok erkölcse. Farizeus az, aki erkölcse miatt nem jut el a vallásig. A lator igen. Rettenetes csapda ez. Az erkölcsös kísértése, hogy feleúton megáll a vallás labirintusában. Kötelességtudásába fárad, kövül bele? Inkább lenne tévelygő bárány, akinek a jobb keze nem tudja, mit tesz a bal? Ez lesz a kivérzett Bárány ítélet nélküli ítélete. De a kötelességtudók, akiknél a jobb kéz szükségszerűen mindig tudja, hol és mit tesz a bal? Vajon ők a „tiszta erkölcstől” valaha is eljuthatnak a vallásig? A szeretet őrületéig, a kegyelem ingyenességéig, a szentek vad drámájáig, az Atyáig, aki minket egyedül ítélhetne meg. És hol tartunk ma? A „törvények tiszteleténél”, hogy ne lehessünk a bűnösök prédája. Hol tartunk? Konkrét esetek, konkrét személyek „szerető” bírálatában: a farizeusok törvénykönyvénél. Legjobb esetben erkölcsösek vagyunk, ami ugyanakkor legnagyobb akadály utunkon a vallás felé. Krisztus vallásossága miatt „bukott le”, kapta meg a lábkampót és a kézszegeket. Az erkölcsösök tömege lent állt a földön, megnyugodva az erkölcs győzelmében. Jézus a keresztet kapta, és a szeget, az erkölcs a jobbik részt: markában a tisztes élet papirusztekercsét szorongatva.

Mint mindig: ismét győzött az erkölcs, a maradiság és a rend. A bűnösök, akiket joggal nem szabad szeretni, és bűnüknél is jobban kell gyűlölni személyüket, most a tetanusz jogos lázában, gyógyíthatatlan betegségben tekeregnek egy helyben.

II. János Pál pápa, amikor egy lengyel püspök megjegyezte, hogy nem érti verseit – csak hallgatott. Ahogy a vallásnak sincs szava az erkölcs számára. Az ítélet bőbeszédű: tényekre, jogra, hálára és háládatlanságra hivatkozhat stb. Vele szemben a vallás maga a néma Isten, az ellenség indokolhatatlan szeretete, a lélek csendje, a történelem „örök vesztese”. Kivétel, ha Péter – Jézus kérése ellenére – mégis kihúzza kardját (inkvizíció, keresztes hadjárat, kiátkozások, Szent Johanna stb.).

És mégis: Jézus egyedül azért lehet a mi boldogságunk, mert a jog és a kard helyett a keresztet választotta. Valóban a keresztet, s amikor mégis vagy épp ezért arcul is köpték, nem azt felelte: Hát nem elég, hogy keresztre vontatok, még le is köpdöstök? Utolsó kérése ez volt: szeressétek egymást, tökéletes ingyenességgel, ellenséget és barátot megkülönböztetés nélkül, egyaránt.

Legyetek a mindenség fiai. Ez a föld csak szállóhelyetek, éléskamrátok. A faj, a nemzet, a család, az én és a mi: kevés. Ez volt az én botrányom, a szeretet, a kereszt botránya. Szeressetek mindenkit, főként ellenségteket, akkor egyre inkább megértitek, miért néma az igazság, és egyre világosabb fölismeréssel hagyjátok csácsogni az erkölcsöt jogról, rendről, háláról és persze háládatlanságról, szóval mindenféle nemes és erényes kötelességről, figyelmeztetésről és beavatkozásról.

Választástok kikerülhetetlen. Ahogy nekem is döntenem kellett a makulátlan erkölcs és a drámai vallás között.

Én törvénykönyv helyett ráadásul a keresztet hoztam. Itt, a fájdalom magasában és a tetanusz tüzében még a gyilkos lator is délutánra egy lett velem, s még napnyugta előtt az Atyával. Értsétek meg: nincs más, egyedül az ellenség szeretete egyesíthet. Az ítélkezésre még csak ne is gondoljatok. Ne legyetek „jók” – csak imádkozzatok. Ahogy II. János Pál mondta Auschwitzban: itt térdepelek a Golgotán. Térdepelni: ez az egyetlen és a legtöbb.

A vallásos ember alapvetően tudja, hogy jóból-rosszból gyúrt drámai lény, mint minden ember. Ezért lehet egyetlen választásunk az Isten, vagyis a tiszta kegyelem. S ennek egyetlen ellenpróbája az Isten kérdésére adott felelet, a kereszt néma kérdése: szeretitek ellenségeteket? S ha a válasz ellenállhatatlan „igen”, amit – szavak nélkül – egyedül a kegyelem tud kimondani –, ne féljetek többé, ne méricskéljetek magatokban semmit tovább, a többi már egyedül Istenre tartozik. Ettől kezdve megédesülnek a láb- és kézszegek, s a gombostűk intelmei, szúrásai nem számítanak. A kegyelem botrányos csendjében az emberek tisztes gombostűcsacsogása inkább mindennél ékesebben bizonyítja: jól választottatok, amikor Isten „magányos” csendjében csetlő-botló szívetek magányos csendjét választottátok. Drámátok hőfoka talán fölszökken. Mit számít? A perdöntő, hogy többé már nem méricskéltek. S ami a legfontosabb: ezentúl már Isten szívében emelkedtek és zuhantok az ő kizárólagos kegyelmében, mint Bach, mint Mozart, vagy mint minden szenvedő és álmodó névtelen, a kispolgárok megrökönyödésére.

 

Jegyzet