Levél a gőgről

A kiindulási pont: mindannyian gőgösek vagyunk. A végpont: az alázatig eljutni, színtiszta kegyelem. Ez látszatra kizár minden erőfeszítést, kivéve talán az önmegfigyelését, gőgünk szakadatlan önleleplezését, tudatunk „detektívmunkáját” gőgünk fordulatokban gazdag, tehát rengeteg leleményt követelő „kinyomozásában”.

Az alapállás, hogy ne ítélkezzünk. Bár ez szinte lehetetlen, mégis ezután jön csak a munka java! Mert például: alázatos kimondani, és igaz is, hogy „semmit se tudunk”. De szóról szóra ugyanez lehet a gőg csúcsmondata is. Tételezzük fel, hogy valaki hallgatva Bachot, olvasva Tolsztojt, tudva Einsteinről legyint – valahogy egy Pilátus ajakbiggyesztésével –, s megjegyzi, hogy „semmit se tudunk”. Látszatra szíre-szóra az alázat mondatát mondja ki, ismétli, „mondja fel”, valójában a feneketlen gőgösségét. Pedig ez még a legegyszerűbb eset. Hiszen nem is alázat, csak némi tárgyilagosság kell ahhoz, hogy fölfedezzem a kegyelem munkáját, kiválasztását Bach, Einstein, Platón, Homérosz stb. munkássága esetében. Ha például a farizeusok szívében nem is az igazság szeretete, de legalább a tárgyilagosság még viszonylagosan földi természetessége a legparányibb mértékben működött volna: lehetetlen hogy ne tudták volna „elhelyezni” Jézust. De gőgjük kisebbrendűségi érzése vele szemben, aki istenien többet kellett hogy tudjon náluknál, kapóra jött nekik. Megadta a farizeusok számára a lehetőséget, hogy a törvényekre, az erkölcsre, majd egyenesen a római jogra hivatkozva: először éretlennek, aztán erkölcstelennek, s a továbbiakban már közveszélyesnek, rendbontónak, egyszóval akasztófára való zsiványnak ítéljék Jézust, pecsétül az ezzel kijáró szegekkel.

Ha a farizeusok „egy fokkal” kevésbé gőgösek, talán beérik azzal, hogy kiüldözik őt (féltvén nyájuk rendjét és szigorú kegyelettel őrzött „békéjét”). De – s itt a római „jog” is közrejátszott – a farizeusok nem érhették be ennyivel. Sajátos mentegetőzéssel és legyűrhetetlen indulattal gőgjükben (a mi gőgünkkel) végül is kierőszakolták, hogy egy embert (aki történetesen Jézus volt) a simább megoldás helyett a bitófára kényszerítsék. Átadták őt az igazságszolgáltatásnak, az ácsoknak, a katonáknak, a kalapácsnak és a kalapács méretű szegeknek.

Aztán csend lett és nyugalom. Az Evangéliumból tudjuk, miféle csend és nyugalom… S ez a csend arra kényszerít, hogy itt én is elhallgassak. Nincs tovább. „Minden kegyelem!” Ez minden jóra érvényes. De az ítélkezők fülsiketítő lármájában lehetetlen nem fölismernünk, hogy: az alázat maga a kegyelem, s a kegyelem maga az alázat. Csend. A Jézus pörét követő igazságszolgáltatás után beálló Csend. Az ítélkezők zsivaja után a pokol csendje? Igen, az is. A pokol békéje és csendje. Az a végső csend, amiben még az angyalok is leborulnak. Megnevezhetetlen csend, amit alázatában még a Fiúisten se tudott megnevezni. Igen: az Atya Csendje.

 

Jegyzet