Egy lírikus naplójából

Kutatók jól ismerik azt az elméleti és gyakorlati igazságot, hogy egy adott probléma alig oldható meg a maga szintjén. Egy magasabb szintű fölismerés azonban „rendet” teremthet az áttekinthetetlen szövevényben.

Hasonlóképpen az imádság. A maguk szintjén ellentmondó tények, vonzások és követelések közt eltanácstalanodva a szív az imádság „magasába menekül”. Látszatra ugyanaz a szív, sőt éppenséggel ugyanaz a szív a földről áthelyezi szállását az imádság magaslatára, a földön hagyva „megoldhatatlan problémáit”, hogy egyedül a magaslat csendjére hallgasson. A hallgató szív hallgatja a mindenség csendjét és azon is túl Isten „hallgatását”. De e néma párbeszéd, aminek nyelve szükségszerűen két hallgatás és meghallgatás párbeszéde: már nem párbeszéd többé, hanem imádság, imádkozás a neve.

 

*

 

A bűnben a legnagyobb rossz talán az, hogy valamiféle jó, netán a szeretet és az igazság nevében követjük el. E „furfangos” párosítás már az elvesztett Édenkertben kezdődött. „Az igazság kedvéért…”; „A szeretetem diktálja, hogy…”: legtöbbször veszélyes bevezetők, fordulatok indulataink számára. Képzeljük el, hogy Dosztojevszkij valahogy így kezdte volna A Karamazov testvérek című regényét: „Olvasóim iránt érzett szeretetem arra int, hogy látva boldogtalanságukat, alábbi soraimmal siessek hatékony segítségükre…” Nem, ehelyett inkább egész életén keresztül az Egy nagy bűnös vallomásai című regénye megírására készült. Saját bűneit kívánta bevallani. A mű sose született meg. Biztos vagyok benne, hogy nem érezte még elég méltónak magát az Istennel színről színre való szembesülésre. És különben is: minden regénye – gyónás. Ő gyónva szeretett. Akit szeretett, azt nem megintette, hanem megvallotta neki bűneit. Az ítélkezés Jézus óta kivétel nélkül Hitler-szabású, bármire hivatkozik is, bármi legyen is bevezető félmondata. Hagyjuk meg az emberi szívet abban a néma párbeszédben, amit Istennel folytat. Legalább mi ne lármázzunk és csörömpöljünk bele ebbe a csendbe. Ha másért nem, illemből, ahogy illetlenség fészkelődnünk, vagy szomszédainkat zavarnunk „észrevételeinkkel”, amikor a koncertteremben Mozart „beszél” a g-moll szimfóniában. Beszél…? Úgy, ahogy Schubert is „beszélt” utolsó, előadatlan szimfóniájában, még csak nem is panaszkodva, hogy nem engedik szóhoz jutni. Akár az öreg Beethoven, Schubert ekkorra már csak imádkozott… Gyónt és imádkozott. És kinek jutna eszébe gyónását és igazságát bármi más (nemes vagy nemtelen) címkével ellátni? Ez egyszerűen lehetetlen, nemcsak lelki, de még fizikai értelemben is.