1979

Az ember

legfőbb ellensége saját magának. Akit csak egyszer is megérintett a valódi bűntudat, annak ezt nem kell közelebbről megmagyarázni. Aki viszont ezt nem érzi, annak is kár beszélni, ami persze semmit se von le a fent említett igazságból, csupán annyit jelent, hogy az ilyen ember öntudatlanul ellensége saját magának. E rettenetes sorstól egyedül Jézus és az ártatlanul szenvedők mentesek, de ez már megint egy másik misztériumba torkollik. Ránk, közönséges halandókra azonban nem áll.

Csak így, ennek a tragikus összehasonlításnak a fényében érthetjük meg az Evangélium paradoxnak tűnő, de egyáltalán nem ellentmondásos igéjét: „Szeressétek ellenségeiteket!” Soha ilyen édességgel nem közölték velünk, hogy irgalmazzunk saját magunknak! Különben értelmetlen lenne, és nem is hangzott volna el a másik isteni parancs, melyet inkább Isten könyörgésének lehetne neveznünk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ha nem lennénk saját magunk legkonokabb ellenségei, akkor felebarátainkat jobban kellene szeretnünk önmagunknál.

De kinek van ereje önmagában megpillantani teljes mélységében a rosszat, s ha igen, kinek van ahhoz elég ereje, maradék ereje, hogy kikapaszkodjék önmaga szakadékából? Gondolom, egyedül annak, aki ellenségeit is szeretni tudja, amiből nyilvánvaló, hogy a szeretet nem mérlegel, ingyen, tökéletesen ingyen kapjuk Istentől, s mi legföljebb sóvároghatunk rá, s ha egyszer megkaptuk, magunkba zárhatjuk. Ennél többet nem tehetünk érte, bizonyos értelemben azonban részünkről ez a „semmi” nagyon is sokat, szinte mindent jelenthet.

Isten szeretetének mélységei? Nagyon is egyszerű elképzelnünk, hogy aki azt kéri tőlünk, szeressük ellenségeinket, milyen természetű és milyen határtalan is annak szeretete! Rábízhatjuk magunkat. De most már békében.

Isten szeretete végtelen erejétől szelíd, alázatos, türelmes és egyetlen. Ezért akar megosztozni mindenkivel. Ereje semmivel, legfeljebb a leölt Báránnyal „ábrázolható”. Irgalma még nekem is megbocsáthat, hogy irgalmából részesülve én is megbocsáthassak mindenkinek, beleértve önmagamat.

Amíg a mag meg nem hal…

Csak a mag halála szökken szárba és hoz termést. Életünkre és munkánkra egyaránt érvényes törvény ez. Ahogy a földműves munkájával és odaadásával „belehal” és „beletestesül” a kenyérbe, a művészi munka se éri be kevesebbel. Minden valódi mű élet és halál evangéliumi szimbiózisában születik, amit más szóval ihletnek is nevezhetünk. Egyedül az, hogy a művész igenis belehal művébe, adhat egyfajta titokzatos életet munkájának.

Jegyzet

Weil margójára

Látnunk kell, és ha valóban látjuk is, hogy a mindenségből tökéletesen hiányzik Isten, akkor e tökéletes hiányban lényegében magát Istent szemléljük. Weil eme gondolata látszatra egyszerre fedi a teisták és ateisták nézetét. Holott éppen ellenkezőleg: az ateista számára a mindenség eleve minden azzal a mellékgondolattal, hogy az univerzum maga Isten. S ezzel tökéletesen istentelenítik, pontosabban megsemmisítik, nihilizálják mindenségüket. Fordítva a hívő: e világ nem az én világom. Egyetlen mód, hogy eme idegenségben megtapasztaljuk Isten makulátlan intimitását, jóságát és realitását.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Kutatók jól ismerik azt az elméleti és gyakorlati igazságot, hogy egy adott probléma alig oldható meg a maga szintjén. Egy magasabb szintű fölismerés azonban „rendet” teremthet az áttekinthetetlen szövevényben.

Hasonlóképpen az imádság. A maguk szintjén ellentmondó tények, vonzások és követelések közt eltanácstalanodva a szív az imádság „magasába menekül”. Látszatra ugyanaz a szív, sőt éppenséggel ugyanaz a szív a földről áthelyezi szállását az imádság magaslatára, a földön hagyva „megoldhatatlan problémáit”, hogy egyedül a magaslat csendjére hallgasson. A hallgató szív hallgatja a mindenség csendjét és azon is túl Isten „hallgatását”. De e néma párbeszéd, aminek nyelve szükségszerűen két hallgatás és meghallgatás párbeszéde: már nem párbeszéd többé, hanem imádság, imádkozás a neve.

*

A bűnben a legnagyobb rossz talán az, hogy valamiféle jó, netán a szeretet és az igazság nevében követjük el. E „furfangos” párosítás már az elvesztett Édenkertben kezdődött. „Az igazság kedvéért…”; „A szeretetem diktálja, hogy…”: legtöbbször veszélyes bevezetők, fordulatok indulataink számára. Képzeljük el, hogy Dosztojevszkij valahogy így kezdte volna A Karamazov testvérek című regényét: „Olvasóim iránt érzett szeretetem arra int, hogy látva boldogtalanságukat, alábbi soraimmal siessek hatékony segítségükre…” Nem, ehelyett inkább egész életén keresztül az Egy nagy bűnös vallomásai című regénye megírására készült. Saját bűneit kívánta bevallani. A mű sose született meg. Biztos vagyok benne, hogy nem érezte még elég méltónak magát az Istennel színről színre való szembesülésre. És különben is: minden regénye – gyónás. Ő gyónva szeretett. Akit szeretett, azt nem megintette, hanem megvallotta neki bűneit. Az ítélkezés Jézus óta kivétel nélkül Hitler-szabású, bármire hivatkozik is, bármi legyen is bevezető félmondata. Hagyjuk meg az emberi szívet abban a néma párbeszédben, amit Istennel folytat. Legalább mi ne lármázzunk és csörömpöljünk bele ebbe a csendbe. Ha másért nem, illemből, ahogy illetlenség fészkelődnünk, vagy szomszédainkat zavarnunk „észrevételeinkkel”, amikor a koncertteremben Mozart „beszél” a g-moll szimfóniában. Beszél…? Úgy, ahogy Schubert is „beszélt” utolsó, előadatlan szimfóniájában, még csak nem is panaszkodva, hogy nem engedik szóhoz jutni. Akár az öreg Beethoven, Schubert ekkorra már csak imádkozott… Gyónt és imádkozott. És kinek jutna eszébe gyónását és igazságát bármi más (nemes vagy nemtelen) címkével ellátni? Ez egyszerűen lehetetlen, nemcsak lelki, de még fizikai értelemben is.

Levél a gőgről

A kiindulási pont: mindannyian gőgösek vagyunk. A végpont: az alázatig eljutni, színtiszta kegyelem. Ez látszatra kizár minden erőfeszítést, kivéve talán az önmegfigyelését, gőgünk szakadatlan önleleplezését, tudatunk „detektívmunkáját” gőgünk fordulatokban gazdag, tehát rengeteg leleményt követelő „kinyomozásában”.

Az alapállás, hogy ne ítélkezzünk. Bár ez szinte lehetetlen, mégis ezután jön csak a munka java! Mert például: alázatos kimondani, és igaz is, hogy „semmit se tudunk”. De szóról szóra ugyanez lehet a gőg csúcsmondata is. Tételezzük fel, hogy valaki hallgatva Bachot, olvasva Tolsztojt, tudva Einsteinről legyint – valahogy egy Pilátus ajakbiggyesztésével –, s megjegyzi, hogy „semmit se tudunk”. Látszatra szíre-szóra az alázat mondatát mondja ki, ismétli, „mondja fel”, valójában a feneketlen gőgösségét. Pedig ez még a legegyszerűbb eset. Hiszen nem is alázat, csak némi tárgyilagosság kell ahhoz, hogy fölfedezzem a kegyelem munkáját, kiválasztását Bach, Einstein, Platón, Homérosz stb. munkássága esetében. Ha például a farizeusok szívében nem is az igazság szeretete, de legalább a tárgyilagosság még viszonylagosan földi természetessége a legparányibb mértékben működött volna: lehetetlen hogy ne tudták volna „elhelyezni” Jézust. De gőgjük kisebbrendűségi érzése vele szemben, aki istenien többet kellett hogy tudjon náluknál, kapóra jött nekik. Megadta a farizeusok számára a lehetőséget, hogy a törvényekre, az erkölcsre, majd egyenesen a római jogra hivatkozva: először éretlennek, aztán erkölcstelennek, s a továbbiakban már közveszélyesnek, rendbontónak, egyszóval akasztófára való zsiványnak ítéljék Jézust, pecsétül az ezzel kijáró szegekkel.

Ha a farizeusok „egy fokkal” kevésbé gőgösek, talán beérik azzal, hogy kiüldözik őt (féltvén nyájuk rendjét és szigorú kegyelettel őrzött „békéjét”). De – s itt a római „jog” is közrejátszott – a farizeusok nem érhették be ennyivel. Sajátos mentegetőzéssel és legyűrhetetlen indulattal gőgjükben (a mi gőgünkkel) végül is kierőszakolták, hogy egy embert (aki történetesen Jézus volt) a simább megoldás helyett a bitófára kényszerítsék. Átadták őt az igazságszolgáltatásnak, az ácsoknak, a katonáknak, a kalapácsnak és a kalapács méretű szegeknek.

Aztán csend lett és nyugalom. Az Evangéliumból tudjuk, miféle csend és nyugalom… S ez a csend arra kényszerít, hogy itt én is elhallgassak. Nincs tovább. „Minden kegyelem!” Ez minden jóra érvényes. De az ítélkezők fülsiketítő lármájában lehetetlen nem fölismernünk, hogy: az alázat maga a kegyelem, s a kegyelem maga az alázat. Csend. A Jézus pörét követő igazságszolgáltatás után beálló Csend. Az ítélkezők zsivaja után a pokol csendje? Igen, az is. A pokol békéje és csendje. Az a végső csend, amiben még az angyalok is leborulnak. Megnevezhetetlen csend, amit alázatában még a Fiúisten se tudott megnevezni. Igen: az Atya Csendje.

Jegyzet

Levél a „közönségességről”

Az ördögről Dosztojevszkij végső szava az volt, hogy közönséges. Holott csaknem arisztokrataként „lépteti felszínre”, mígnem kibújik a szög a zsákból: az ördög közönséges, mi több, ő maga a „Közönségesség Atyja”.

Közönséges… Olyan szó, fogalom, jelző, amit mindannyian ismerünk. De ha megpiszkáljuk? Egy csapásra kiderül, hogy egyenes ellentéte látszólagos rokonainak: annak, hogy egyszerű, annak, hogy paraszt stb.…

De hát mit is jelent a közönséges szó, ez a jelző, s a vele jelzett esetleges személy? Vigyázzunk használatára! Dosztojevszkij az ördögöt nevezte annak, aminek semmi köze ahhoz, sőt épp ellentéte a sajnos szokásos szóhasználatnak, amikor egy indulatos emberi száj egy másik embert – a maga testi és lelki egészében – „valóságos ördögnek” nevez, a megfelelő nyomatékkal.

De játsszunk tovább. Definícióként megpróbálkozom egy ajánlattal: „A közönségesség valamiféle olyan rossz, amiből nemcsak a jó, de a bűn egyfajta nagysága is egyként hiányzik”. Metafizikai szinten: az ördög képtelen mindenfajta nagyvonalúságra. Tagadásának igazi színtere nem a nagy kataklizmák, hanem az apróságok, élethalálharc egy kuka körül, két, Isten mására teremtett ember világháborúja egy cipőmadzagért!

Különös: az ördög mindig kicsiségeken veszti el a fejét. Isten alázatos, „mélységesen leplezett” nagyvonalúságával szemben mi mást is tehetne? Kötekedő kicsinyessége annyira adott, hogy jogos a kérdés: lehetséges egyáltalán teremtmény, akit Isten nagyvonalúsága ne provokálna? – erre-arra; megszólalásra, kötekedésre: egyszóval bármiféle közönségességre?

A közönségesség nem szerepel a lelki tükrökben. Azt hiszem, nem sértem meg senki érzékenységét, ha például – bizonyos elmélyültebb, önelemzőbb gyónása alkalmával – előkészítésül, mint lelki tükröt elolvasná A Karamazov testvéreket, de valahogy úgy, hogy mindegyik hősével, még az ördöggel is igyekeznék azonosítani magát, úgy, ahogy a templom végében sopánkodó vámos tette. Mert a „nagyvonalú” ő volt, s nem a farizeus, aki az oltár előtt örömét lelte abban a sok-sok gyalázatos bűnben, amit ő soha életében nem követett el.

A közönségesség derűjének ez az egyik fő forrása. Persze olyan derű, olyan béke is az ilyen! A közönségesség valójában a semmitől, az abszolút vákuumtól, az evilági maradék menthetetlen elrákosodásától retteg. Vele szemben nincs más erő, mint az imádság. Mivel itt a földön, épp a kicsinyességek kiterjedése végtelen, a kicsinyességek birodalma, ami a legjobb táptalaja mindennemű „közönségességnek”. Dosztojevszkij rengeteget tudott erről, mielőtt még a történelem „apokaliptikus méretekben” ránk zúdította volna.

A címzett „ismeretlen”

Levelemet mindenkinek írom, elsősorban önmagamnak. Ezzel kizárom a konkrét ember megítélését, eleget téve a szeretet parancsa után a másik isteni könyörgő „elvárásnak” is. A „sorrend”:

1. Minden kegyelem.

2. Szeressétek egymást.

3. Könnyű szeretni azt, aki minket is szeret, azért – mérceként – „szeresd ellenségedet”. Aki nem szereti ellenségét, senkit se szeret, ez a szeretet teljességéből egyenesen következik. Aki elköveti, talál rá „magyarázatot”, de épp ez az értelmezés a bűn legfőbb „ihletője”, kibúvónk a kárhozatba, a „pokol” cselédlépcsője.

Aki Jézussal és Jézusért szeret: gyűlöli a bűnt (mint valami idegen tárgyat), és mélyen, szinte fokozhatatlanul szereti a bűnöst (mint – kivétel nélkül – Isten képére és hasonlatosságára teremtett élő-szenvedő testvérét).

Ha megfelelsz e két „isteni kérésnek”, számos töltelékfogalomra, az erkölcs seregnyi pótszavára nincs szükséged többé. Ezentúl:

1. Nem szabad hálát várnod.

2. Megkapod a kereszt szögeit, a köznapi gondok gombostűi helyett.

3. „Reális törekvéseid” visszájára fordulnak, „álmaidról” kiderül, hogy a valóságod, egyetlen reális örömöd és munkád a földön. Engem például még pofon is vágott egy rokonom – hogy szegényfiú létemre „költőnek merem képzelni magam”. Példa arra, hogy „Súgónk” egyedül a Szentlélek lehet.

Vigyáznunk kell az engedelmességgel is. A németség engedelmeskedett Hitlernek. Erény született belőle? Ellenkezőleg: húszmillió halott, férjestül, asszonyostul, gyerekestül kiirtott családok.

Egyszerűbb – még az erkölcsnek kikiáltott törvényeknél is – előbb megvizsgálnunk: vajon Isten napja alatt vagy a farizeusok csalóka holdfényében élünk, cselekszünk?

„Szeresd ellenségedet.” „Sose ítélj.” Ha e két mondatot szem előtt tartva vagyunk erkölcsösek – nem tévedhetünk. Sose válhatunk magunk és mások hóhéraivá: tetteinket és szavainkat az igazság pallosaként forgatva. Jézus visszaparancsolta Péter kardját. Nem engedte „megvédeni magát” szeretett ellenségeitől. Ez szó szerinti. Jézus nem szabálykönyvet, erkölcsi kódexet hagyott ránk, hanem a keresztet, ahol az Atyától is elhagyatva szíve forró szeretetével a katonákat, a nyájat szerette, érettük könyörgött az ítélkezés árnyéka nélkül. Ez volt utolsó kegyelme. Az egyetlen, a végső és az első. És mindaz, ami ebbe nem fér bele, nem a kereszt, hanem a farizeusok erkölcse. Farizeus az, aki erkölcse miatt nem jut el a vallásig. A lator igen. Rettenetes csapda ez. Az erkölcsös kísértése, hogy feleúton megáll a vallás labirintusában. Kötelességtudásába fárad, kövül bele? Inkább lenne tévelygő bárány, akinek a jobb keze nem tudja, mit tesz a bal? Ez lesz a kivérzett Bárány ítélet nélküli ítélete. De a kötelességtudók, akiknél a jobb kéz szükségszerűen mindig tudja, hol és mit tesz a bal? Vajon ők a „tiszta erkölcstől” valaha is eljuthatnak a vallásig? A szeretet őrületéig, a kegyelem ingyenességéig, a szentek vad drámájáig, az Atyáig, aki minket egyedül ítélhetne meg. És hol tartunk ma? A „törvények tiszteleténél”, hogy ne lehessünk a bűnösök prédája. Hol tartunk? Konkrét esetek, konkrét személyek „szerető” bírálatában: a farizeusok törvénykönyvénél. Legjobb esetben erkölcsösek vagyunk, ami ugyanakkor legnagyobb akadály utunkon a vallás felé. Krisztus vallásossága miatt „bukott le”, kapta meg a lábkampót és a kézszegeket. Az erkölcsösök tömege lent állt a földön, megnyugodva az erkölcs győzelmében. Jézus a keresztet kapta, és a szeget, az erkölcs a jobbik részt: markában a tisztes élet papirusztekercsét szorongatva.

Mint mindig: ismét győzött az erkölcs, a maradiság és a rend. A bűnösök, akiket joggal nem szabad szeretni, és bűnüknél is jobban kell gyűlölni személyüket, most a tetanusz jogos lázában, gyógyíthatatlan betegségben tekeregnek egy helyben.

II. János Pál pápa, amikor egy lengyel püspök megjegyezte, hogy nem érti verseit – csak hallgatott. Ahogy a vallásnak sincs szava az erkölcs számára. Az ítélet bőbeszédű: tényekre, jogra, hálára és háládatlanságra hivatkozhat stb. Vele szemben a vallás maga a néma Isten, az ellenség indokolhatatlan szeretete, a lélek csendje, a történelem „örök vesztese”. Kivétel, ha Péter – Jézus kérése ellenére – mégis kihúzza kardját (inkvizíció, keresztes hadjárat, kiátkozások, Szent Johanna stb.).

És mégis: Jézus egyedül azért lehet a mi boldogságunk, mert a jog és a kard helyett a keresztet választotta. Valóban a keresztet, s amikor mégis vagy épp ezért arcul is köpték, nem azt felelte: Hát nem elég, hogy keresztre vontatok, még le is köpdöstök? Utolsó kérése ez volt: szeressétek egymást, tökéletes ingyenességgel, ellenséget és barátot megkülönböztetés nélkül, egyaránt.

Legyetek a mindenség fiai. Ez a föld csak szállóhelyetek, éléskamrátok. A faj, a nemzet, a család, az én és a mi: kevés. Ez volt az én botrányom, a szeretet, a kereszt botránya. Szeressetek mindenkit, főként ellenségteket, akkor egyre inkább megértitek, miért néma az igazság, és egyre világosabb fölismeréssel hagyjátok csácsogni az erkölcsöt jogról, rendről, háláról és persze háládatlanságról, szóval mindenféle nemes és erényes kötelességről, figyelmeztetésről és beavatkozásról.

Választástok kikerülhetetlen. Ahogy nekem is döntenem kellett a makulátlan erkölcs és a drámai vallás között.

Én törvénykönyv helyett ráadásul a keresztet hoztam. Itt, a fájdalom magasában és a tetanusz tüzében még a gyilkos lator is délutánra egy lett velem, s még napnyugta előtt az Atyával. Értsétek meg: nincs más, egyedül az ellenség szeretete egyesíthet. Az ítélkezésre még csak ne is gondoljatok. Ne legyetek „jók” – csak imádkozzatok. Ahogy II. János Pál mondta Auschwitzban: itt térdepelek a Golgotán. Térdepelni: ez az egyetlen és a legtöbb.

A vallásos ember alapvetően tudja, hogy jóból-rosszból gyúrt drámai lény, mint minden ember. Ezért lehet egyetlen választásunk az Isten, vagyis a tiszta kegyelem. S ennek egyetlen ellenpróbája az Isten kérdésére adott felelet, a kereszt néma kérdése: szeretitek ellenségeteket? S ha a válasz ellenállhatatlan „igen”, amit – szavak nélkül – egyedül a kegyelem tud kimondani –, ne féljetek többé, ne méricskéljetek magatokban semmit tovább, a többi már egyedül Istenre tartozik. Ettől kezdve megédesülnek a láb- és kézszegek, s a gombostűk intelmei, szúrásai nem számítanak. A kegyelem botrányos csendjében az emberek tisztes gombostűcsacsogása inkább mindennél ékesebben bizonyítja: jól választottatok, amikor Isten „magányos” csendjében csetlő-botló szívetek magányos csendjét választottátok. Drámátok hőfoka talán fölszökken. Mit számít? A perdöntő, hogy többé már nem méricskéltek. S ami a legfontosabb: ezentúl már Isten szívében emelkedtek és zuhantok az ő kizárólagos kegyelmében, mint Bach, mint Mozart, vagy mint minden szenvedő és álmodó névtelen, a kispolgárok megrökönyödésére.

Jegyzet

Levél az „egységről”

Az Evangéliumban Jézus újra és újra az „egységről” beszél, az egységről, amiben szívünk megnyugodhat, megértésünk kinyújtózhat, és éhségünk jóllakhat végre. Ez az egység azonban jézusi egység. Hozzá viszonyítva minden más egység valamelyest szűkösebb, akár madárnak a kalitka. A jézusi egység alapvetően szabad; találkozás az abszolút intelligenciával, ellenállhatatlan szeretettel.

Ennek nem ellentétpárja, csupán a papíron: a világ szenvedélyes lebontása, a semmi kísértése és megkívánása. Azt értem, hogy a „papíron”, vagyis a fikciók szintjén, hiszen a Kísértő egyben a „fikció fejedelme” is. Amit legvégül fölkínál: egyfajta semmi, talán maga az abszolút semmi, az isteni egység visszája. A két egység úgy esik egybe, mint a Biblia híres mondata: „Legyetek olyanok, mint az Isten.” Látszatra ugyanez volt az ördög biztató szava a paradicsomban, s ugyanez Jézusé, amikor Isten tökéletességét állította elibénk elérendő példaképpen. Mégis: a két „azonos” mondat közt elképzelhetetlen szakadék tátong. Az egyik: meghívás a gőgre a másik a tökéletes alázatra. A kísértő hangsúlya fűt-fát ígér. A jézusi változat: az Atya alázatára hivatkozik, amikor tökéletességéről beszél. „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” S közvetlen ezután az Atya tökéletességét nem azzal definiálja, hogy erős, tiszta, mindentudó, még csak azzal sem, hogy jó. Egyszerűen azzal, hogy az Atya szeretete egyaránt süt jókra és gonoszokra. Sokak száján kicsúszhat: de hát ez igazságtalan vagy egyszerűen szenvtelen, már-már anarchikus szeretet! Holott épp az ellenkezője: színtiszta kegyelem, irgalom, és alázat. A valódi, az isteni fogantatású szeretet előtt minden egyéb eltörpül és elnémul, kivéve az alázatot, mely különben még annyira sem jut szóhoz a világban, mint az igazság, vagy a jóság. Holott az alázat nemhogy az ítélkezést, de még a panaszt sem ismeri. Mégis a szeretet szinte egyedül biztos ismertetőjele: egyként süt jókra és gonoszakra. A kegyelem csak ingyenes tud lenni, akár a szeretet, ingyenes, vagyis alázatos. Épp ezért az alázat ama kivételes erény, amit lehetetlen mímelni. Aki megpróbálja, pillanatokon belül elveszti fejét, belefárad szíve-lelke hamis tartásába. Pedig az alázat második ismérve épp az, hogy folyamatos, talán minden más erénynél folyamatosabb.

Jézus és a bűn

A bűn súlyáról elég tudnunk, hogy a Fiúistennek bűneink miatt kellett kereszthalált szenvednie. Annál meglepőbb Jézus magatartása a bűnös emberrel szemben. Megváltani jött bennünket, és nem megbüntetni, vagy megítélni. Ezért Megváltó a neve. Magára vette bűneinket, mivel a teremtés, a bűnbeesés és megigazulás nagy misztériumában minden egyéb kevesebb lett volna. Az irgalom, a példamutatás, és egymagában még az ő határtalan szeretete is. Magára kellett vennie bűneink rettenetes súlyát, hogy elnéző, megbocsátó, együttérző és szelíd maradhasson, hogy föltétel nélkül szeressen bennünket, kivétel nélkül mindannyiunkat. Ne ámítsuk magunkat: értem és miattam éppoly súllyal szenvedett, mint azok miatt, akiket ezért vagy azért vétkesebbnek tartunk önmagunknál. A farizeus imádkozott így, amikor hálát adott „Istenének”, hogy különb az elvetemült vámosnál. Jézus óta tudjuk azt, hogy az ilyenféle imádság, hálaadás nem jut el az Atya fülébe. Jézus alapvetően megváltoztatta a bűnösökkel, mi több, a bűnözőkkel szembeni vallásos magatartást. S ő megtehette e kopernikuszi fordulatot: mivel csakugyan magára vette vétkeink tűznehéz ólomingét.

Titokkal teljes azonban saját emberi természetének viszonya is a bűnhöz. Teljes egészében magára öltötte az emberi természetet – kivéve a bűnt. Zavarbaejtő igazság, hiszen az ember lényege szerint bűnös és esendő. Mit jelent embernek lenni – bűnök nélkül? Hogy ebből csak valamennyit is megsejthessünk, szükséges egy pillantást vetnünk a bűn elkövetésének sajátos természetére. Bűneinkben mindig van valami idegen, anorganikus, rajtunk kívüli elem. A bűn bizonyos értelemben a kegyelmet utánozza, ahogy a részegség az ihletet, vagy akár a misztikusok elragadtatását. A bűnös az alvajáró pontosságával és szinte súlytalanul mámoros önkívületben cselekszik. Bűnét reálisan csupán annak elkövetése után éli át, ha ugyan átéli. Egy tehát bizonyos: teljes realitásában az ember bűnét csak annak elkövetése után éli meg. Jézus – mikor magára vette a világ bűneit – reálisan magára vette azokat a maguk realitásában, vagyis az elkövetett bűnök reális, egyedül reális súlyában. Így ő, aki bűntelen volt, az elkövetett bűn súlyát – vagyis a bűn igazi realitását – jobban érezte bárki bűnösnél és vezeklőnél. Nem bűneinkben, de elkövetett bűneink realitásában osztozott velünk, s volt ember, a legemberibb ember, bizonyos értelemben az egyetlen ember az egész emberiség helyett.

Imádságért

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.

Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…

Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.

Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűrzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.

Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”.

Valójában minden imádság, a kérő is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de… „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „…kezedbe ajánlom lelkemet”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször – kivéve az éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé.

Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékenykednünk, az egyetemes igazságba érkezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben.

Ezért imádkozni az imádságért: bűnösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán.

Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és zűrzavar után.

Egy festőművész halálára

Barátom, Altorjai Sándor október 10-én önkezűleg véget vetett életének. Sírnom kell leírva ezt a túlontúl lakonikus mondatot. Sándor régóta beteg volt, súlyosan beteg, még gégerákja és kötélből font nyakkendője előtt. Finoman gyilkos öniróniája, rátartisága ebből a bomlasztó és önbomlasztó betegségből táplálkozott. Töviskoszorús haja, fegyencfeje, tépett ruhája, még sáros bakancsa is – mindene eleganciát árasztott. Élt valami kristálydarabocska a szemében; vagy még reálisabban, még anyagtalanabbul: a tekintetében. Egy lehetőségeiben megrekedt Van Gogh volt, s ennyiben talán Van Goghnál is többet szenvedhetett.

Szigligeten az egyik este vagy húszan hevesen a szememre vetették, hogy a barátom. Én ott és akkor a haragok legszörnyebbikével, a bárány haragjával reagáltam – hála Istennek. Mert most legalább megismételhetem, amit ott és akkor mondtam, négy-öt évvel ezelőtt:

Igen, a barátom volt. S ez talán egyetlen enyhítő mondat részvétemre, s mentségem arra, hogy így, frissiben nem tudok többet írni róla.

Jegyzet

Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll. Más geometriai formáját tekintve is a kereszt: találkozás és ellentét, tiszta ellentmondás. Tragikum és reménység egyszerre. A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni. Az első kereszt a gyerekkor keresztje. Félelemből és bizalomból ácsolták. Mérete nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt: testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen. A „boldog gyermekkor” puszta önámítás. Gyermeknek lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is: derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg”: „Boldogok, akik sírnak”. És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?

A második kereszt a kamaszkoré. Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve. Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolnunk. Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök Shakespeare”. Komoly kereszt a kamaszok keresztje. Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből. Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának, ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez? Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve” is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van. Az, hogy túl mindenen, már itt a földön egyek vagyunk az Atyában.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje. Minden kereszt közül talán a legmeredekebb. Széthúzó találkozó két ága. Most kell beleilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla. Ennek a keresztnek a metszőpontja – ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették – talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont: „Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt…” Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk. Minden és mindenki erre szorít. Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre. Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének. Ahogy azt Jézus vallotta: aki az igazságban egy velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én anyám… Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten? Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza. Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré. A legsúlyosabb és legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó. Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb. Olajfák kertje, agónia a neve. Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a harmadik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó „keresztünkről” beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a jobb lator keresztjét „választanunk”. Hogy ez mit jelent? Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra, féltékenységgel vegyes „szeretetünket” szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel. „A többi néma csend” – vallotta Hamlet. És a jobb lator: „A többi kegyelem. A többi tiszta csend…” A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke – mindennel és mindenkivel.

És a bal lator keresztje?

Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk Irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, ezt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy Isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk. Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt – valamennyiünkért.

Pásztorlány és katona

1963-ban Párizsban csaknem találomra megvásároltam Simone Weil egyik könyvét. Hatvannégy nyarán aztán, már idehaza, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a megvásárolt könyvet el is olvassam. Az igazság az: hogy Weil kedvéért tanultam meg franciául, kezdetben nyelvtan nélkül és egy kis kéziszótárral vágva neki a nagy kalandnak.

Heteket, hónapokat, éveket „éltem vele”. Napjaink legmélyebb és legszuverénebb szellemének tartom őt. Nem lepett meg, amikor Gabriel Marcel és VI. Pál pápa századunk legkeresztényibb szerzőjének, vagy a svájci dominikánusok priorja korunk szentjének nyilvánították, de meglepett, amikor Cioran, ismert francia filozófus metafizikus ateista létére hosszas rajongás után épp szentségét vonta kétségbe. Érvelése meghökkentett: „Figyelje meg – mondotta –, a nagy szentek olykor a mulyaságig megszelídítik, mintegy földelik (mint például Dosztojevszkij Idiótája) rettenetes energiájukat, míg Weil mindig ellenállhatatlanul vakító. Élt benne egy csipetnyi demagógia. Metafizikai síkon ezért sikerült megsemmisítenie Hitlert is.”

Cioran megzavart, s azóta többször mondtam Weilre, hogy a szellem Jeanne d’Arcja volt, az intellektus Szent Johannája. De most pár hete a következő mondatát fedeztem fel: „Johanna pásztorlány volt. Kár, hogy Isten katonája vált belőle. Istennek nincs szüksége katonákra. Johanna a máglyán pásztorlányként égett el.” Micsoda öröm volt számomra, hogy Simone Weil ismét fölényesen fölülmúlt, mintegy válaszolva felhőnyi kételyemre, módosításomra, egyszerre igazítva ki engem és – persze – Ciorant is.

Mit mondjak még róla egy rövid vallomás keretében? Talán azt, hogy a legkülönfélébb és legellentmondásosabb szellemek csodálták: Gombrowicz, Ted Hughes, Bellow, Grotowski, Herbert, Eliot. Csodálták akkor is, ha történetesen szemben álltak vele. Simone Weil mégis: fölfedezése után is „fiókban maradt”. Számtalan lángelmét hallgattak el vagy nem ismertek föl életükben. De Weilt valahogy halála utáni „vakító fölfedezése” (Eliot, Camus) után is, csaknem mindenki a fiókjában tartja, de nevét alig emlegeti, vallja be a világ. Erre a „kétszeres elhallgatásra” alig tudnék hasonló példát találni. Pedig még a ’68-as párizsi fölkelők is „magasra emelték”, aztán – úgy látszik – megégette kezüket a „lobogó” rúdja, és sietve elhajították. A fölsoroltak magatartásából talán még Gombrowiczét értem meg legjobban, legalábbis naplója néhány célzása alapján. Valahogy „lefáradt” Simone-ról. A nagyságot ugyanis nem lehet kibírni, ha nincs az az érzésünk, hogy valamiképp birtokoljuk. Ennek közönséges változatával tele van az élet. Bachot vagy Einsteint nyilván csak azért tudta úgy-ahogy elviselni a világ, mivel mindkét szerencsétlen, Bach meg Einstein is, még arra is képtelen volt, hogy fölvarrja a nadrággombját! Gombrowicz „lefáradásában” ennél persze sokkal többről és nemesebb „elfáradásról” van szó. Mégis jó, hogy a szellem fegyverét Szent Johanna kardjaként elviselhetetlen fölénnyel forgató Simone Weil igenis számolt, még környezete, ellenfelei és rajongói gyöngéivel is. Mert Szent Johannára tett célzása félreérthetetlen utasítás arra, hogyan is kellene olvasni szövegeit, vagyis: hogy igenis pásztorlány volt, akit katonának néztek s ezért elpusztították. Elégett ő is, pásztorlányként égett el ő is egy olyan máglyán, amit ugyan depressziónak hívnak, de ami maga a kereszt volt: mind Simone-nak, mind Johannának.

Jegyzet

Ferenczy Béniről

A filmszínészek és a nagy festők (Rembrandt) kivételével nem ismerjük saját mozgásunkat, gesztusainkat, arcunkat és főként tekintetünket, pillantásunkat nem. Ezért lepett meg (holott ugyanakkor törvényszerűnek, természetesnek is találtam), hogy Ferenczy Bénivel találkozva elemi tapasztalással éreztem: hasonlítunk egymásra. Ha más nem, a tekintetünk hasonlít, s ami ennél is több: a pillantásunk.

Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.

Mennyit figyeltem azóta Béni életét, műveit, szavait – vissza-visszatérve a pillantására. Előbbre járt jóval, mint az enyém, – de ugyan mitől, amikor adott pillanatokban ugyanaz volt és ugyanott tartott. Ilyenkor szótlanul fölnevetett.

Szerettem a hallgatását, a szűkszavúságát. S főként a szüneteit. Közös hajón utazhattam vele. Gyakran éreztem: hajókorlátnál állunk, a vizet kémlelve, mint két tengerész. Hallgatva tanított. Ezért lehet barátom, tanítóm, útitársam most is, továbbra töretlen diszkrécióval és intenzitással.

Jegyzet

A bűn és a bűnös

Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bűnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bűnöst szeretnünk kell. Ezzel szemben csupán két magatartás lehetséges. Az egyik, hogy teljes egészében tagadom a bűn létezését, vagy a másik magatartás, mely a bűnöst maradéktalanul azonosítja bűnével, s eszerint jár el vele szemben. Talán mondanom se kell, hogy mindkét magatartás alapvetően „Jézus-ellenes”.

Ha szeretünk valakit, vallotta Jézus, egyúttal őt is szeretjük. Hasonlóképpen – a föntiek értelmében –, ha megvetünk, kiközösítünk egy bűnöst bűne miatt, valójában Jézust vetjük meg. Jézust ítéljük életfogytiglani száműzetésre. Jézus semmi kételyt nem hagyott efelől, amikor egy lépéssel még tovább ment, s egyenesen megkövetelte, hogy még ellenségünket is szeretni kell. Ezt a követelést, „kemény szót”, mely ugyanakkor a parttalan szelídségre és szeretetre kötelez, nagyon nehéz kiforgatnunk. A legtöbben – kellő „érzékkel” – nem is ezt teszik. Csupán elmennek Jézus idevágó szavai mellett. Nem hadakoznak vele, csupán megkerülik. A mai farizeusok ennyiben kétségtelenül diplomatikusabbak a hajdani farizeusoknál. „Tanultak” elődeik visszatetsző, nyílt szembenállásából. Jézus azt mondta: mindenkit szeretnünk kell, s hozzáfűzte, könnyű szeretnünk azt, aki maga is szeret minket. És meghúzza a valódi, az egyetlen létező szeretet határtalan határvonalát: „Szeressétek ellenségeteket”. S ebben a kérésben nincs kivétel, nincs helye semmiféle magyarázkodásnak. Persze a mai farizeus kifinomultabb a tegnapinál. A mai farizeus „hisz” Jézusban – némi kis kiigazítással, pontosabban: megkerüléssel, elhallgatással. Ha nagyon szorul a kapca, gyarlóságára hivatkozik. Csakhogy itt nem arról van szó, hogy szeretetemben gyarló és „válogatós” vagyok a gyakorlatban, hanem arról, hogy elismerem-e a jézusi elv igazságát. Azt, hogy amennyiben nem szeretem szívem mélyéig azt, aki bűnös módon megbántott, valójában rosszabb vagyok nálánál. Ezt tudnom és éreznem kell, mert ha nem, kirekesztem magam a szeretet jézusi forradalmából. Megtehetem, de ezzel csak saját szívemet nehezítem, fosztom meg a végső egység vigaszától. Mert a mennyei asztalt Isten mindannyiunk számára terítette meg, s ki tudhatná, hogy annál az asztalnál nem éppen ellenségünk lesz-e tőszomszédunk.

Szálljunk alá hát minél előbb a szeretetben, abban a szeretetben, ami egyedül érdemli meg a nevét. Mivel a földön a „szentek egysége” nem más, mint a „bűnösök egysége” a kölcsönös szeretet jegyében.

Toldalagi Pálról

Toldalagi Pál a kortárs magyar líra legelegánsabb költője volt, valahogy úgy, mint Csehov. Az ízlésével gondolkodott. Ezért nehéz fordítani őt, ahogy egy arisztokratikus legyintés pontos koreográfiáját nehéz leutánozni. Toldalagi legfőbb ereje a szubtilitásokban van, valamiképp túl a formán, az „érzéseken és gondolatokon”. „Megkésett költő”, de úgy, ahogy Proust „regényhősei” voltak! S valahogy úgy érezte meg a jövőt, ahogy Wagner az Istenek alkonyá-ban. Szinte minden versét a hajnal és az alkonyat „vegytiszta” és csak másodpercekig tartó pillanatainak szinte tökéletes fedése, egybeesése jellemzi, mint Van Gogh napraforgóit.

Jegyzet

Jézus „paradoxonjai”

„Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt.” Ellentmondás soha nem volt mélyebb, igazabb és „egyenesebb”, „egyértelműbb”. De honnét Jézus nyelvezetének e paradox volta? Talán isteni és emberi nyelvének tökéletes valódiságából, egybeeséséből, hogy egyszerre kellett ugyanazt az abszolútum és a teremtmény szavaival kimondania?

Példának csak néhányat szeretnék említeni. Elöljáróban azonban le kell szegeznem, hogy Jézus nem ismerte a jog szót. A jog ugyanis egyértelműen emberi, s végképp kizárja az isteni eredetű igazságot, irgalmat, alázatot, s mindenek fölött a szeretet minden lehetséges formáját.

De következzenek a jézusi paradoxonok.

Törvényeket adott, pontosabban tanácsokat. De: „ne ítéljetek”. Tanácsai mindig az egyszeri emberhez szólnak, de a mindenkor egyszeri bűnök egyszeri elkövetőitől se önítélkezést, csak bűnbánatot (vagyis Istenhez való fordulást és visszafordulást) kíván. A házasságtörő asszonyt az ítélkezők halálra ítélték. Aztán sorra elejtették köveiket. Hogy miért? Mert mindannyian bűnösek vagyunk, s az emberi ítélkezés bűnösebb szinte minden elkövethető bűnnél. Ítéletre egyedül Isten hivatott, de még ő is a „Bárány” képében. Jézus kemény szavai egyedül hozzám szólnak súlyukkal, sose kövek más emberek kezébe egy másik ember megkövezésére. Jézus óta egyetlen bűnt se lehet egy még nagyobb, a legnagyobb, az ítélkezés bűnével megbüntetni. Szeretetre és nem jogokra születtünk, még azok is, akik Jézus szavait előszeretettel összezagyválják: az Evangéliumot a római jogrenddel.

„Menj és többé ne vétkezzél” – de ki mondta ezt? Nem ember, aki maga is bűnös, hanem a Bárány, a tökéletesen ártatlan Istenember. Ha ugyanezt a mondatot mi citáljuk, még annyit se tettünk, mint a farizeusok. Ők porba ejtették „kövüket”. Mi jogon szorongatjuk mi továbbra is kezünkben, s szegődünk „vigyázó szemmel” a bűnös asszony nyomába? Jézus biztatására? Vagy Jézusra hivatkozva, aki maga se követ nem emelt, se nem ítélkezett? Igaz, azt mondta, „többé ne vétkezzél”. Csakhogy ez a mondat mindannyiunknak szól, bűnösöknek és ítélkezőknek, talán azzal a kivétellel, hogy az ítélkezőket nem szeretettel bocsátotta el, de néma megvetéssel. Hogy miért? Mert Jézus paradoxonja még itt, e szerető életmentésben is isteni paradoxon fényében tündököl. „Menj, és többé ne vétkezzél” – mondotta, de pár oldallal később: „Ne ítéljetek”, s még odébb a kérdésre: „Hányszor kell megbocsátani?” – ezt válaszolta: „Hetvenszer hétszer – vagyis mindig.” De hát hol itt a jogos jog? Az emberi ítélkezés mércéje? Lehetetlen nem látni és hallani: sehol. Az Evangéliumot nem jogászok és moralisták írták és ihlették. Az Evangélium lapjain az Atya, a Fiú és a Lélek fújdogál. Leheletüket senki ember ki nem sajátíthatja, el nem orozhatja. Az ítélet egyedül Istené, s az ítélkezés Isten szerepének kisajátítása. Még világosabban: Isten megtagadása. Az Atya, Fiú és Szentlélek szerepét ember soha be nem töltheti. Szeressük Istent és irgalmas szívvel hagyatkozzunk rá, kövessük őt. Az ítéletet és önítéletet végérvényesen kivette kezünkből.

S egy másik paradoxon: véghetetlenül szerette fivéreit és anyját, de ugyanakkor ki is üzente nekik: „Azok, akik egyek velem az igazságban, azok az én fivéreim és azok az én anyám.” Ugyanakkor a házasságról: „Nem olvastátok-e, hogy aki az embert teremtette kezdettől, férfiúvá és asszonnyá teremtette őket? Ezért elhagyja az ember atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek. Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza.” Ezek a mondatok csak a tökéletesen szent és szeplőtelen Isten dimenziójában érthetőek. Emberi, tisztátalan szinten csaknem követhetetlenek: forrásai a legelszomorítóbb zűrzavarnak, az emberi jogok, mi több, Isten nevében! Persze Jézus nem moralista volt, hanem teremtő szeretet, szelíd Bárány, s mindenekfölött Isten.

Jézus „paradoxonjait”, melyekkel utánozhatatlan mélységgel hajolt le hozzánk, kifogyhatatlanul sorolhatnánk; elég a Nyolc boldogságra gondolnunk. Irgalmas kard volt ő és édes iga. Ezért lehet őt csak a tiszta kegyelem állapotában „követnünk”. Követnünk (tisztes távolból), de megelőznünk vagy egy-egy mondatát egyoldalúan szajkóznunk soha. Az Evangélium oszthatatlan egész, „egészebb” a csillagvilág szelíd egyensúlyánál. Isten nevében ítélkeznünk olyan (olyanabb), mint a mindenségből kiragadnunk egyetlen csillagot. Eredménye ennek gyilkos súlyok fölszabadítása lenne, szemben a mindenség istenre emlékeztető alázatos súlytalanságával. Az Evangélium ellentmondásai: Isten kimondhatatlan alázatának üzenete, az abszolút erők egyensúlya, „édes iga”, olyan mérleg, amit keresztnek nevezhetünk. Ne érintsük e „mérleget”: a mi kezünk nyomásának egyetlen grammja tonnányi bűnt eredményezne, mérhetetlen lavinaomlást. A mi utunk a jogból egyedül a szeretetbe vezethet. Útikönyvünk legyen az Evangélium, de úgy, mint egy térkép. Az Új Jeruzsálem térképe, bármelyik útja igaz és jó, de csak akkor, ha a teljes város összefüggésében szemléljük. Különben nem tudhatjuk, hol vagyunk, s hiába járunk az igaz városban, minden lépésünk értelmetlen és céltalan bolyongás. Minden erőlködésünk visszájára fordul. Az Evangélium Jézusa azért született, hogy Babilon világát Új Jeruzsálemmé teremtse. A kicsinyek már ma otthonosak ebben az eljövendő városban. De aki képtelen a szív e lánglelkű teljességére, hogyan fog közlekedni a teljességben? Egy-két kiragadott utca vagy mondat még az evangéliumok isteni rendjében is (vagy csak ebben a rendben igazán) nem lehet egyéb, mint zsákutca, fokozhatatlan zűrzavar. Ezzel szemben áll Isten véghetetlen irgalma, hogy előbb vagy utóbb mindenki, kivétel nélkül – a részben az egészet és az egészben a részt – ujjongva fölfedezi azt a végső és egyedüli valóságot, mely fölülmúl minden reményt, amire zavart szívünk önerejéből valaha is képes lenne.

Jegyzet