A bölcsességről

Ugyan, hogyan is határozhatnánk meg az annyiszor emlegetett bölcsesség fogalmát?

Bölcsnek nevezném azt az embert, aki egyszerre tartja számon, és egyenlő erővel éli meg mindazt, amit tud és mindazt, amit nem tud a világról. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy mindig a teljes egész, az univerzum polgára. Tudása sose vakítja el, teszi önhitté, mivel számára mindaz, amit nem tud, nagyon is reális. Ezért minden ítéletét tudásából meríti ugyan, de legbiztosabb döntéseiben is érezni lehet az ismeretlennel való örökös számvetését. Alázata így az egyetlen lehetséges alázat: szellemi magatartásának egyenes következménye. A bölcs oly mélységesen alázatos, hogy azt is mondhatnánk, megfordítva a mondatot, hogy aki alázatos, már bölcs is.

A bölcs ember semmit sem fed el, tagad le a lét föloldhatatlan nehézségeiből, nyomorából, ellentmondásaiból. Ezek ellenére „hívő”. Ezért nem lehet sose fanatikus. Szemmel tartva a lét föloldhatatlan problematikáját e nehézséget egyedül az alázaton nevelkedett szeretettel és bizalommal haladhatjuk meg – vagyis bölcsességgel. A fanatizmus vak, a bölcsesség viszont éleslátó, nagyon is az.

Mondhatnánk azt is persze, hogy a bölcs szíve teljes egységében ragadja meg a világot, míg értelme mindig kész a legrészletezőbb, legaprólékosabb elemzésre, de úgy, hogy szíve és értelme szétválaszthatatlanul összefonódik. Ez utóbbi értelmében a bölcs mindent lénye egészével mérlegel, nem úgy, mint Chesterton őrültje, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét. E híres formula szerint „őrült az, aki eszét kivéve mindenét elvesztette”, vagyis aki csak az eszével gondolkodik.

Úgy vélem, a bölcs fogalmát nagyon nehéz meghatározni, létezése mégis napnál világosabb. Ami viszont arra utal, hogy az ember, minden ember valójában bölcsességre született, s léte nem a bőrénél, hanem az univerzum határánál végződik, és még azon is túl.