Jób történetét olvasom

Milyen nehéz, mennyire lehetetlen kifürkészni itt a földön Isten útjait! Mindennap láthatjuk, hogy a bűnösök nem nyerik el a büntetésüket, de még ennél is zavarba ejtőbb az ártatlanok szenvedése. Isten minden ítélet jogát fönntartja a maga számára. És így van ez jól, mivel ember fölött ember soha, egyedül Isten ítélhet, egyedül ő, aki a szívekben olvas.

De ha bűn és büntetés összefüggése a szenvedéssel ily mértékben isteni titok, mit is gondolhatunk az ítélkező emberről? Arról, aki például ilyesféléket beszél: „Ennek az embernek nem lesz jó vége”. Először is meg kell neki mondani, hogy az ilyenféle beszédnek semmi értelme nincsen. Aztán meg kell neki mutatnunk, egyszerűen meg kell mutatnunk Jézust a keresztfán. Ő is „rosszul végezte”? S a kórházakban és háborúkban pusztuló gyerekek és csecsemők szenvedése ugyan mire bizonyíték?

„Szeretetre születtem, nem gyűlöletre” – vallotta Antigoné. S csakugyan, amikor szívünk mélyén állást foglalunk bárki, kivétel nélkül bárki felebarátunkkal szemben, egyedül ez a magatartás a vallásos. Az ítélkező és kirekesztő soha. Az ítélkező és kirekesztő – konkrét, személyre szóló esetekben – mindig alapvetően pogány magatartás.

De nem vezet ez erkölcsi nihilizmushoz, anarchiához? Soha. A föltétlen szeretetnek belső béke és szabadság a neve. Vele ellentétben: az ítélkező ember haragban él és zűrzavaros indulatokat áraszt maga körül.

De ha így van, őt, az ítélkezőt magát se ítélhetjük meg? Igen, még őt se. Viszont mindig jogos – amennyiben megtehetjük – kitérnünk eleve igazságtalan bántalmai elől. Hasonlóan Jézushoz, amikor a pusztába húzódott vissza a farizeusok „erkölcsi bírálata” elől.

Kempis Tamás értelmében Jézust ebben a „menekülésében, visszahúzódásában” is bátran követhetjük. És ez egyáltalán nem jogunk, hanem egyenesen legfőbb kötelességünk.

 

Jegyzet