Egy lírikus naplójából

Az érzelemtől egy világ választja el az érzelmességet. Az érzelem a szív bölcsessége és okossága; az érzelmesség viszont a szív ostobasága.

 

*

 

Minden életnek megvan a maga titokzatos koreográfiája. Példa rá egy-egy nagy regény. A Karamazov testvérek igazi színtere túl van a véletlenek, de még az okok és okozatok provinciáján is, egyszóval mindazon, ami látszatra összedrótozza a világot. Nem, a nagy művek az efféle összefüggéseknél végtelenül bonyolultabbak és egyszerűbbek. Ha nem így lenne, menthetetlenül darabokra hullanának vagy elvesznének a lapos semmitmondásban. Csak az, hogy eredendően egyek vagyunk, teszi lehetővé a figyelmes toll számára, hogy beszámolhasson mindarról a már-már követhetetlen történetről, ami a bűnbeesés óta osztályrészünk lett. Ahogy a poklok zűrzavarában is egyedül a szentek gyermeki, vagyis tökéletesen egyszerű szíve képes tájékozódni, vagy ahogy egy bonyolult problémát is csupán egy végsőkig koncentrált agyvelő remélhet megragadni és megoldani.

 

*

 

Sokat fecsegünk bonyolult értelemről, bonyolult érzelmekről és bonyolult lelkekről. Mindez azonban mit se ér, ha az említett bonyolult szív és értelem nem képes maximális koncentrációra, összeszedettségre, vagyis arra az eredendő egyszerűségre, amely minden fölismerés kizárólagos föltétele. A pont minden útvesztőnél nemcsak egyszerűbb, de egyszerre reálisabb és fölfoghatatlanabb is. Ha világunk titkát lokalizálnunk kellene, gondolkodás nélkül a pontot jelölném meg és nem az útvesztőt. Miként a mitológiában az útvesztő titka, s titkának megoldása is: a labirintus közepe.

 

Jegyzet