Jézus a félelemről

„Ne féljetek, kicsinyhitűek…” – mondta a Mester, mert bizony van mitől félnünk! Bernanos egész drámát szentelt a gyávaságig menő félelemnek, hogy a végén épp betegesen rettegő hősnője váljék a legbátrabbá a halálban. Láttam egyszer egy afrikai dzsungelfilmet, mely a különböző állatok magatartásformáit örökítette meg. Legmeghatóbb volt az őzek szinte szüntelen fülelése és készenléte. Mint reszkető húr vibráltak szegények a félelem óriás hárfáján.

De hogyan menekülhetnénk a félelemtől annyi minden közepette, annyi minden előtt és után? Jézus intelme erre is választ ad: hittel. Persze nem vakhittel, mint az öklük erejében bizakodó kocsmai bátrak. Hanem egyszerűen: hittel.

Hogy ez mit jelent? Se többet, se kevesebbet, mint hogy egyek leszünk Istenben: vagyis, már most egyek vagyunk Benne a hit kegyelméből. Az, aki fél, egy lesz azzal, akitől fél.

A teremtett világ Istenen kívül legfeljebb harmóniára, egyfajta egyensúlyra törekedhet. De ebben az áhított egyensúlyban is mindig jelen lesz ama húrok örökös reszketése, amit az erősek szinte szakadatlan félelme jelképez talán a legmarkánsabban.

De hát akkor, aki hisz, sose félne? Úgy érzem, épp ellenkezőleg. Ő fél csak igazán, hiszen az áhítozott egység talán még messzebbre von és még rejtettebb, mint a harmónia vagy az egyensúly ábrándképei. Épp ezért a hívő, szíve mélyén – s talán épp a fokozott rettegés és együttérzés ösztönzésére – szinte percenként kényszerül átélni a maga és a világ agóniáját, de ugyanakkor valamit abból is, ami ezen túl, emögött van: valami kimondhatatlan egység ízét és előízét.

Ehhez azonban nagy hit, az örökös agónián és nagy félelmeken túli hit kell, vagyis a kishitűség fordítottja. Kishitű az, aki nem mer félni, míg hívő az, aki minden félelem ellenére hiszi és tudja, hogy még a rettegéssel tele világban is az a szelídség a legfőbb pásztora, melynek egy beterelő mozdulata elől senki és semmi nem tud kitérni.