1978

 

 

 

 

Jézus a félelemről

„Ne féljetek, kicsinyhitűek…” – mondta a Mester, mert bizony van mitől félnünk! Bernanos egész drámát szentelt a gyávaságig menő félelemnek, hogy a végén épp betegesen rettegő hősnője váljék a legbátrabbá a halálban. Láttam egyszer egy afrikai dzsungelfilmet, mely a különböző állatok magatartásformáit örökítette meg. Legmeghatóbb volt az őzek szinte szüntelen fülelése és készenléte. Mint reszkető húr vibráltak szegények a félelem óriás hárfáján.

De hogyan menekülhetnénk a félelemtől annyi minden közepette, annyi minden előtt és után? Jézus intelme erre is választ ad: hittel. Persze nem vakhittel, mint az öklük erejében bizakodó kocsmai bátrak. Hanem egyszerűen: hittel.

Hogy ez mit jelent? Se többet, se kevesebbet, mint hogy egyek leszünk Istenben: vagyis, már most egyek vagyunk Benne a hit kegyelméből. Az, aki fél, egy lesz azzal, akitől fél.

A teremtett világ Istenen kívül legfeljebb harmóniára, egyfajta egyensúlyra törekedhet. De ebben az áhított egyensúlyban is mindig jelen lesz ama húrok örökös reszketése, amit az erősek szinte szakadatlan félelme jelképez talán a legmarkánsabban.

De hát akkor, aki hisz, sose félne? Úgy érzem, épp ellenkezőleg. Ő fél csak igazán, hiszen az áhítozott egység talán még messzebbre von és még rejtettebb, mint a harmónia vagy az egyensúly ábrándképei. Épp ezért a hívő, szíve mélyén – s talán épp a fokozott rettegés és együttérzés ösztönzésére – szinte percenként kényszerül átélni a maga és a világ agóniáját, de ugyanakkor valamit abból is, ami ezen túl, emögött van: valami kimondhatatlan egység ízét és előízét.

Ehhez azonban nagy hit, az örökös agónián és nagy félelmeken túli hit kell, vagyis a kishitűség fordítottja. Kishitű az, aki nem mer félni, míg hívő az, aki minden félelem ellenére hiszi és tudja, hogy még a rettegéssel tele világban is az a szelídség a legfőbb pásztora, melynek egy beterelő mozdulata elől senki és semmi nem tud kitérni.

 

(Új Ember, 1978. január 15.)

 

 

 

Egy lírikus naplójából

Az érzelemtől egy világ választja el az érzelmességet. Az érzelem a szív bölcsessége és okossága; az érzelmesség viszont a szív ostobasága.

 

*

 

Minden életnek megvan a maga titokzatos koreográfiája. Példa rá egy-egy nagy regény. A Karamazov testvérek igazi színtere túl van a véletlenek, de még az okok és okozatok provinciáján is, egyszóval mindazon, ami látszatra összedrótozza a világot. Nem, a nagy művek az efféle összefüggéseknél végtelenül bonyolultabbak és egyszerűbbek. Ha nem így lenne, menthetetlenül darabokra hullanának vagy elvesznének a lapos semmitmondásban. Csak az, hogy eredendően egyek vagyunk, teszi lehetővé a figyelmes toll számára, hogy beszámolhasson mindarról a már-már követhetetlen történetről, ami a bűnbeesés óta osztályrészünk lett. Ahogy a poklok zűrzavarában is egyedül a szentek gyermeki, vagyis tökéletesen egyszerű szíve képes tájékozódni, vagy ahogy egy bonyolult problémát is csupán egy végsőkig koncentrált agyvelő remélhet megragadni és megoldani.

 

*

 

Sokat fecsegünk bonyolult értelemről, bonyolult érzelmekről és bonyolult lelkekről. Mindez azonban mit se ér, ha az említett bonyolult szív és értelem nem képes maximális koncentrációra, összeszedettségre, vagyis arra az eredendő egyszerűségre, amely minden fölismerés kizárólagos föltétele. A pont minden útvesztőnél nemcsak egyszerűbb, de egyszerre reálisabb és fölfoghatatlanabb is. Ha világunk titkát lokalizálnunk kellene, gondolkodás nélkül a pontot jelölném meg és nem az útvesztőt. Miként a mitológiában az útvesztő titka, s titkának megoldása is: a labirintus közepe.

 

(Új Ember, 1978. január 29.)

Jegyzet

 

 

 

Bibliám margójára

Senkinek a lényegét nincs jogomban se elvetnem, se ostromolnom. A régi szerzetesek „szemlesütve” jártak.

 

*

 

A bajok kiegyenlítik egymást, ha nem szelektáljuk őket.

 

*

 

Minden csoportosulás mögött ott van legalább egy bevallhatatlan hátsó gondolat. Akik „összefognak”, első perctől elárulják egymást. A csukott ajtók mögött hamiskártyások ülnek; a csukott ajtó kizárólag a szerelmet, a munkát, az imádságot és a kontemplációt illeti meg.

 

*

 

Jézus a hegyen mondta ki a világ legcsendesebb paradoxonát. „Boldogok, akik sírnak”: Nemcsak tartalmában, tartásában, de dramaturgiájában is a paradoxonok paradoxona, s talán ezért a legközvetlenebb személyhez szóló mondata a világnak.

 

*

 

„Ne féljetek, drágáim, én meggyőztem a világot.” Ezek a szavak alig hallhatóan, a rettegéstől bekerítve hangzottak el Jézus szájáról. Igen, ezt és egyedül ezt érezhetjük „isteni dramaturgiának”, világhódító mondatot egyedül így lehet elrebegni.

 

*

 

A Végítélet sokkalta több, mint puszta végítélet: egy új Tízparancsolat kezdete, amely szinte kizárólag a felebaráti irgalom testi cselekedeteire szorítkozik, így hirdetve meg egy új világ lehetőségét, a megígért új haza földjét, új egét, szeretetben történő átszellemültségét.

 

*

 

Meghalt Nagy László. Mai napig az életörömöt és a halálfélelmet „tanította” fölsőfokon. Ezentúl a halált is. Ahogy nincs befejezett élet, befejezett életmű sincsen. Mindkettőre egyedül a halál rakhat tetőt. Csak most látjuk: Nagy László „háza” tökéletes, gyönyörű egész.

 

(Új Ember, 1978. február 19.)

Jegyzet

 

 

 

Afrikai képeslap

Lehetséges, hogy estére már Tuniszban leszek, Afrikában, egy másik kontinensen? Képzeletem sose fogja megemészteni azt a meredek ugrást, amit egy repülőút jelent. Tegnap este még együtt voltam barátaimmal: Sheryl Suttonnal, Ingrid Ficheux-vel, Kocsis Zoltánnal és Wiener Pállal, most pedig itt lebegek valahol, tízezer méter magasságban Európa és Afrika között, villámon egy szelet sült csirkével. A fotel, amiben ülök – az arab légikisasszony szerint – óránként kilencszáz kilométeres sebességgel halad a felhők fölött. Még jó, hogy ebből a gyorsaságból szinte semmit sem érzékel az ember. A szívem még Párizsban időz, a tegnapi Kocsis-koncerten. Csak le kell hunynom a szememet, hogy halljam a zongorát és Ingrid elragadtatott tapsát az oldalamon. Hogy mi történt azóta? Valójában csak annyi, hogy fotelt cseréltem. Fotelt és földrészt. Tunisz, Afrika: megérkeztünk.

 

*

 

A repülőtéren Lorand Gaspar vár, és Jacqueline az Alif című folyóirattól. Tuniszt épp hogy érintjük, egyenesen a tengerpartra, Sidi Bou Saidba hajtunk. Fehér falak és kupolák, függőlegesen épült kertek – villák a tenger felett, százéves csend –, nehéz nagyobb váltást elképzelni Párizs után. Itt az uralkodó: a kék szín és a fehér. Fehérek a falak és a kupolák, kékek: a tenger, a kapuk és az ablakrácsok. A másik uralkodó szín a sárga, az okkersárgától, a sivatagi homok színétől a közeli Karthágó, a hajdani Római Birodalom lenyűgöző romjainak vörösessárga téglaszínéig. A kertekben télen-nyáron tarka virágzás, ahogy a víz felől is szünet nélkül fújdogál a szél. Három nap múlva megáll a karórám. Igaza van. Itt európai értelemben – nincs többé idő. A természet üteme elnyomja a mesterségesen felgyorsított technikai időt. A fiúk és lányok mindennap friss virágot tűznek a fülük mellé. A virágok tündöklése és hervadása azonban valami egészen mást jelent számukra, mint amikor mi Európában fölhúzzuk reggel a karóránkat.

Új, mégis alapvetően ősi és ismerős a természetnek ez a régóta elfelejtett „érintése”. Álom, félálom, ébrenlét között elmosódnak a határok, ahogy az én, te, ő, vagy a múlt, jelen, jövő között is eltűnnek. Kivételes klíma a barátság számára! Már első este érzem: itt alapvetőbben megtudhatom, mi is történt velem az elmúlt esztendőkben, mint bárhol másutt a világon. Nem is kell kimennem a sivatagba, elég a sivatag közelsége, elég maga a tenger, homok helyett a víz pusztasága.

A kertben meredeken száll fölfele a nyitott tűzhely füstje-lángja. De épp a nagy csöndnek valószínűtlenül meghitt a magja.

„Burokban” vacsorázunk, beszélgetünk, mintha az idő kulisszái nem is léteznének.

 

(Új Ember, 1978. augusztus 6.)

Jegyzet

 

 

 

Jób történetét olvasom

Milyen nehéz, mennyire lehetetlen kifürkészni itt a földön Isten útjait! Mindennap láthatjuk, hogy a bűnösök nem nyerik el a büntetésüket, de még ennél is zavarba ejtőbb az ártatlanok szenvedése. Isten minden ítélet jogát fönntartja a maga számára. És így van ez jól, mivel ember fölött ember soha, egyedül Isten ítélhet, egyedül ő, aki a szívekben olvas.

De ha bűn és büntetés összefüggése a szenvedéssel ily mértékben isteni titok, mit is gondolhatunk az ítélkező emberről? Arról, aki például ilyesféléket beszél: „Ennek az embernek nem lesz jó vége”. Először is meg kell neki mondani, hogy az ilyenféle beszédnek semmi értelme nincsen. Aztán meg kell neki mutatnunk, egyszerűen meg kell mutatnunk Jézust a keresztfán. Ő is „rosszul végezte”? S a kórházakban és háborúkban pusztuló gyerekek és csecsemők szenvedése ugyan mire bizonyíték?

„Szeretetre születtem, nem gyűlöletre” – vallotta Antigoné. S csakugyan, amikor szívünk mélyén állást foglalunk bárki, kivétel nélkül bárki felebarátunkkal szemben, egyedül ez a magatartás a vallásos. Az ítélkező és kirekesztő soha. Az ítélkező és kirekesztő – konkrét, személyre szóló esetekben – mindig alapvetően pogány magatartás.

De nem vezet ez erkölcsi nihilizmushoz, anarchiához? Soha. A föltétlen szeretetnek belső béke és szabadság a neve. Vele ellentétben: az ítélkező ember haragban él és zűrzavaros indulatokat áraszt maga körül.

De ha így van, őt, az ítélkezőt magát se ítélhetjük meg? Igen, még őt se. Viszont mindig jogos – amennyiben megtehetjük – kitérnünk eleve igazságtalan bántalmai elől. Hasonlóan Jézushoz, amikor a pusztába húzódott vissza a farizeusok „erkölcsi bírálata” elől.

Kempis Tamás értelmében Jézust ebben a „menekülésében, visszahúzódásában” is bátran követhetjük. És ez egyáltalán nem jogunk, hanem egyenesen legfőbb kötelességünk.

 

(Új Ember, 1978. augusztus 27.)

Jegyzet

 

 

 

A bölcsességről

Ugyan, hogyan is határozhatnánk meg az annyiszor emlegetett bölcsesség fogalmát?

Bölcsnek nevezném azt az embert, aki egyszerre tartja számon, és egyenlő erővel éli meg mindazt, amit tud és mindazt, amit nem tud a világról. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy mindig a teljes egész, az univerzum polgára. Tudása sose vakítja el, teszi önhitté, mivel számára mindaz, amit nem tud, nagyon is reális. Ezért minden ítéletét tudásából meríti ugyan, de legbiztosabb döntéseiben is érezni lehet az ismeretlennel való örökös számvetését. Alázata így az egyetlen lehetséges alázat: szellemi magatartásának egyenes következménye. A bölcs oly mélységesen alázatos, hogy azt is mondhatnánk, megfordítva a mondatot, hogy aki alázatos, már bölcs is.

A bölcs ember semmit sem fed el, tagad le a lét föloldhatatlan nehézségeiből, nyomorából, ellentmondásaiból. Ezek ellenére „hívő”. Ezért nem lehet sose fanatikus. Szemmel tartva a lét föloldhatatlan problematikáját e nehézséget egyedül az alázaton nevelkedett szeretettel és bizalommal haladhatjuk meg – vagyis bölcsességgel. A fanatizmus vak, a bölcsesség viszont éleslátó, nagyon is az.

Mondhatnánk azt is persze, hogy a bölcs szíve teljes egységében ragadja meg a világot, míg értelme mindig kész a legrészletezőbb, legaprólékosabb elemzésre, de úgy, hogy szíve és értelme szétválaszthatatlanul összefonódik. Ez utóbbi értelmében a bölcs mindent lénye egészével mérlegel, nem úgy, mint Chesterton őrültje, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét. E híres formula szerint „őrült az, aki eszét kivéve mindenét elvesztette”, vagyis aki csak az eszével gondolkodik.

Úgy vélem, a bölcs fogalmát nagyon nehéz meghatározni, létezése mégis napnál világosabb. Ami viszont arra utal, hogy az ember, minden ember valójában bölcsességre született, s léte nem a bőrénél, hanem az univerzum határánál végződik, és még azon is túl.

 

(Új Ember, 1978. október 1.)

 

 

 

Bölcsőtől a koporsóig

Amikor az idő múlásáról beszélünk, gyakori metaforával az idő „körforgását” emlegetjük. Születés és halál, keresztség és utolsó kenet, víz és olaj, bölcső és koporsó között: vajon egyenes út vezet, vagy éppenséggel bezáruló kört ír le halandó-halhatatlan életünk. S ha kört ír le, ugyan hogyan? Fogyó életünk visszakanyarodna az elveszett gyermekkor elveszett paradicsomába? Nem tudom. Az élet síkján aligha. De a létezés magasabb szintjén? Sok jel mutat arra, hogy igen. Elég a nagy regények „zártságára” gondolnunk, aminek oka nem utolsósorban abban rejlik, hogy a regények „belső ideje” fokozatosan meggörbül a valódi történés titokzatos erőterében, s visszatér története eredetéhez anélkül, hogy ez szó szerint megtörténne. A nagy regények rejtetten mindig a tékozló fiú lépéseit követik, forrástól forrásig és bölcsőtől bölcsőig vezetnek.

Életünk múlásának van azonban egy másik törvényszerűsége is. Fiatalon úgy érezzük, hogy mind beljebb hatolunk az élet erdejébe. Az öregedő szív viszont, ha csakugyan figyelmes, nemcsak azt veszi észre, hogy útja mind kijjebb vezet az „élet sűrűjéből”, hanem egyre inkább azt is, hogy mind beljebb kerül a létezés, a „tiszta létezés” rengetegébe. Egy, az életnél is magasabb szinten: vissza az elveszett gyermekkorba, vissza az atyai házba, az egyszeri haza után az örök hazába. Olyan „körforgás” ez, aminek leírásakor minden nyelv és szó csak dadogásra képes, de amitől ez az „emelkedő kör” nagyon is reális, ezerszerte reálisabb a kimondhatónál, a látszatra a bölcsőtől koporsóig nyúló egyenesnél.

 

(Új Ember, 1978. október 29.)

 

 

 

Ország Lili búcsúztatója

Drága Lili, édes Barátom, ne haragudj, ha rögtönzött mondatokban búcsúztatlak. Az első, amit mint művészről mondani szeretnék, az képeid szakadatlan véglegessége volt. Először ezzel Baudelaire-nél találkoztam. Ma is titok, mitől volt minden sora oly végleges fülemnek, mint a koporsóra hulló rögöké. Azt hiszem azért, mert művész létére a nagy gondolkodók sorába tartozott, akik különben nem véletlenül voltak remekírók is: Platón, Pascal, Kierkegaard.

Minden nagy festő nagy gondolkodó is, csupán nem törekszik tézisekre és definíciókra. Valamit nagyon tud, nagyon megért és világosan ki is mond, anélkül hogy kimondaná. Bach és Dosztojevszkij egyebet se tesz. Azaz mégis: gondolatát mondatról mondatra aláveti az anyag ellenpróbájának, egy kézműves alázatával. Innét, hogy amikor a leganyagibb, voltaképpen a legszellemibb. Ebben a bachi értelemben voltál te is: gondolkodó és kézműves.

A másik amiről beszélni szeretnék, a szépség radikális megértése és megközelítése volt. Sokszor idézem, mert nem ismerek nálánál pontosabbat. Simone Weil írta: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.” Te már ott állsz ebben a bizonyos rettenetes és egyedül érdemes útvesztő bejáratában, szelíden befele invitálva az arra jövőket.

És befejezésül még valamit. Hajlamosak vagyunk, óhatatlanul hajlamosak a kikerekítésre: életet és halált organikus egészként látni. De ez nincs így. Lánglelkű következetességed úgy ért véget, mint egy baleset. Téged elidegenedett sejtjeid temettek be, mint valamikor Mozartot a tömegsír homokja. Romba dőlt sejtjeid alatt bár úgy őriznénk meg téged is, mint a példátlan muzsikus emlékét a jeltelenség homokgödrében.

Drága Lili, tudtuk, hogy ki vagy, de talán nem eléggé. Mit számít? Ez a mi veszteségünk volt, és nem a tiéd.

Méltó hát, hogy vesztesek módjára búcsúzzunk tőled. Szeretetünk és megrendülésünk persze most mást jelent, mint jelentett volna életedben. Többet jelent. Így búcsúztatunk, így ölelünk át. Missziód valójában most kezdődik. Gabriel Marcel vigasztaló ítélete szerint: „Az élők elviselhetetlenek lennének halottak nélkül”.

Halálod – ha lehet – egy még nagyobb föladatot ró rád. Segíts élni bennünket, ha másként nem, kezed halálon túli, utánozhatatlanul, egyedül a holtaknak kijáró szelíd útmutatásával: hogy lépjünk be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.

 

(Vigilia, 1978. november)

Jegyzet

 

 

 

Az önmegvetéstől az alázatig

H. Hesse Der Steppenwolf című híres regényét olvasom. Igazi nagy regény, valójában rólam szól, ahogy a nagy művekben valamilyen formában mindig önmagunkra ismerünk. A regény hősének főbetegsége a jogos és könyörtelen önmegvetés, amin egyáltalán nem enyhít az, hogy a „beteges” bűntudat a depresszió első számú tünete. A depressziós önmegvetése bizonyos értelemben mindig jogos, kórossá makacssága teszi. Létezik hát bűnös bűntudat? Formáját tekintve azt hiszem, igen, s ezen mit sem változtat, ha bűnös bűntudat helyett kóros, beteges bűntudatról beszélünk. Hesse főhőse mindenkivel szemben elnéző és megbocsátó, ami enyhíti ugyan helyzetét, de még mindig véghetetlen távolságban áll attól a megértő és mindenkinek megbocsátó erénytől, amelyet evangéliumi értelemben alázatnak nevezünk.

Ugyan miért? Mi hiányzik az ilyen már-már heroikus önmegvetésből, ha egyszer – híven a jézusi parancshoz – az önmegvetés poklában forgolódó lélek senki fölött a világon nem ítélkezik – kivéve önmagát. Az ilyenfajta magatartásból – ha jogos, ha nem – azt hiszem, elsősorban a remény hiányzik. Az önmegvetőnek el kell hinnie, hogy ő is megváltható, hogy az ő szenvedései sincsenek hiába, hogy még az ő pokoli meghasonlottságánál is nagyobb ez a boldog egység az Atyában, amelyre Jézus mindannyiunkat meghívott. Ilyen értelemben az önmegvető kegyelmi helyzetben van. Ha elfogadja, hogy remélhet, automatikusan mindenki üdvözülésének a reményét fogadja el, és szíve a kétségbeesés magánzárkájából egyenesen és minden átmenet nélkül szabadul ki az egyetemes reménység tágasságába.

Igen, a remény oszthatatlan. És az oszthatatlan remény talán egyik legfőbb tanítómestere az alázatnak. Ami fordítva is igaz: az alázatos szív senkit, egyetlen élőt se rekeszthet ki a bárányok sorából, még önmagát, a farkast se. Ezért hangsúlyozza Jézus oly messzemenően minden ítélkezés ördögi természetét. Az öngyűlölő látszatra még a mások felett ítélkezőnél is messzebb áll az oszthatatlan remény országától. Ez azonban csakugyan látszat. Az ítélkező ugyanis az igazság misszionáriusának érzi magát, ami nagyon megnehezíti megtérését. Az önmegvető azonban a kegyelem első érintésére boldogan szabadul poklából.

 

(Új Ember, 1978. november 19.)

Jegyzet

 

 

 

Keresztény szemmel…

Nemrég átvészelt depressziómból kikapaszkodva igyekszem válaszolni megtisztelő fölkérésükre. Milyen könnyű a legnehezebb kérdés, és milyen nehéz és törékeny a legigyekvőbb válasz is. „Keresztény szemmel miben látja korunk ma szűk ösvénynek tűnő »kivezető útját«” – hangzik az önök kérdése, mely királyian széles út, ami épp patt-helyzetekben egyáltalán nem kizárt. Idézzem Szophoklészt, Hölderlint, vagy magát Krisztust?

De maradjunk a földön, a legszűkösebben értelmezett földön. Itt és most ezen a talajon, a jövő legfőbb kibontakozási lehetőségét abban látom, hogy a legkülönbözőbb világnézetekből kiinduló, őszintén mérlegelve, gondolkodva és szenvedve élő emberek problematikája egyre inkább közelít egymáshoz. S ez a „testvériség a problematikában” számomra egyre forróbbnak, őszintébbnek, toleránsabbnak s ugyanakkor megalapozottabbnak tűnik a közös kiindulópont nemegyszer „cserkészes” fanatizmusánál. A problémák nyomasztó sötétjében születő kézfogásnak megrendítő előképe az a barátság, amely Jézus és a Szent lator közt szövődött. Ebben a szinte véletlen, de nagyon is szükségszerű találkozásban érzem azt az előbb emlegetett kohéziót, mely nem szorul magyarázatra, s a legtöbbet akkor árul el a közös sors sajátos megszenteltségéről, ha az adott előképben például bármi magyarázatot vagy folyamatot iktatnánk be a közös függőleges ácsorgás és a vízszintesen kiálló szegek „bevezetője”, és az ezt követő rövid, a tetanusz lázában megszülető szóváltás közé.

 

(Kézirat.)

Jegyzet

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]