A türelem dicsérete

Életünk a szakadatlan türelem iskolája. A föladatok örökös folyása ellenében kell úsznunk. Minden tettünk a nehézkedési erő feletti apró diadal. De milyen áron?

Ez a szakadatlan mikroküzdelem a bölcsőben veszi kezdetét és az agónia „holtpontjáig” tart. Érzelmi kísérői: a siker öröme, a fáradtság verítéke, a bosszúságok áramszünetei, a lázongás és kétségbeesés, a belenyugvás és elfogadás szélcsendje. A jelenség határterületein Samuel Beckett szinte egy új dramaturgia törvényeit fogalmazta meg. A szentek viszont az elmélkedés egyik legfontosabb iskoláját, „mennyei lépcsejét” látták benne. Nem a siker, hanem a „belső emelkedés” küzdelemből nyugalomba, nyugalomból egy mélyülő és állandósuló derűbe vezető forrását, mely egyedül készít fel az összeomlás kikerülhetetlen holtpontjára, annak a végső küszöbnek átlépésére, melyben még a Fiúisten is elhagyatottnak érezte magát.

A türelem iskolája fölöttébb kétértelmű iskola. Ha a „hétköznap” az elemi iskolája, a betegség a felsőfokú egyeteme. Gyógyszere, „könnyítője” a remény és az elfogadás látszatra ellentmondásos gyakorlatát követeli meg, egyszerre mindkettőt, beleértve a visszaesések és a kedvező fordulatok „különóráit”. Hogy a betegség erkölcsünk és vallásunk mennyire alapvető eleme, elegendő a Bárány végítéletére gondolnunk, melynek talán nem is annyira az ítélkezésen, mint egy új „tízparancsolat” kinyilvánításán és „forradalmi” átértékelésén van a hangsúlya. Meglepő, de ugyanakkor valóban isteni, a leölt Bárány „logikája” ihlette minden mondatát. Ítélet, melynek örök újdonsága, fölülmúlhatatlan irgalma és részvéte nem került ugyan kőtáblára, de annál elmoshatatlanabb betűkkel a teremtés első és utolsó lapjára. Átszellemültsége kivétel nélkül a testi esettségről szól. Hogy éheztem, és ennem adtál. Hogy szomjaztam, és megitattál. Hogy meztelenségemben fölöltöztettél.

A szenvedés és a segítség fölmagasztalása: a kivérzett Báránynak ez lesz utolsó szava a teremtéshez és az emberi lélekhez. A testről szólva fog szólni hozzánk abban a pillanatban, amikor az egyházi szimbolika szerint még az Atya is lehunyja egy pillanatra a szemét.

A betegség pokol. De olyan pokol, amit fölfele megmászva érhetünk el egyedül a megígért egységbe. Abba a titokzatos egységbe, mely életünk legfőbb ígérete, s mely „áldott vasgolyóként” ott gurul leghevesebb meghasonlásaink és próbatételeink mélyén. Vasból van, de némán gurul, s valami kimondhatatlan gyengédség – egyelőre paradox – realitása.

Minderről nehéz beszélni, pedig egyszerű. Egyszerű, mint Hegyi beszéd. De mikor fog egybeesni szóhasználatunk Jézuséval?