Balfi képeslap

Egy rémálomból akkor a legnehezebb felébredni, ha azt álmodtuk, hogy fölébredünk. Hogy lehet az ébredésre ébredéssel „rálicitálni”? Hasonlóképp, hogyan lehet egy betegséget kiheverni, ha az egyszerre porckopás és vegetatív neurózis? Az egyik betegség szinte sose zárja ki a másikat, a lázálom és a görög demokrácia szabályai szerint élhet együtt a fogfájás a porcleválással és – mondjuk – az agyér-elmeszesedés a hormonzavarral. Nem így a betegségek kezelése: ott már az egyik „kezelés” kizárhatja a másikat, az egyik gyógyszer a másikát, ahogy egy házmester hatásköre ütközhet a viceházmesterével egy és ugyanazon boldogtalan házban. A legnehezebb a gyógyításban is a társbérletek orvoslása.

Egy reumaszanatórium még külön nehéz eset. A mozgásbántalmak rendszerint a korosodással jelentkeznek; vagyis szinte sose magukban, hanem kapcsolt áruként. Egy reumaszanatórium látszatra tökéletesen egyértelmű, valóságban azonban gyűjteménye a „megkopott” testek és lelkek minden elképzelhető, nyílt vagy látens szimbiózisának. Egyszerre szívkórház és ideggyógyintézet, s akit tolószékben szállítanak, végeredményben reumás, egyszerűen csak reumás, valójában hipertóniás idegbeteg. A betegségek közt is van kaland, viszony, flört, vadházasság, élettársi viszony és végül házasság.

Bevallom, a balfi szanatórium egy másik ellentmondása is zavart. Hogy keressek ott „enyhülést”, ahol Szerb Antalt veszett kutyaként kivégezték? De aztán az ókeresztény és középkori mártírokra gondoltam, és a köznép ama megszentelt, archaikus hitére, hogy valóságos vigaszt, gyógyulást és segítséget legfőképpen azoktól várhatunk, akik máglyán vagy forró olajban haltak meg. A „segítő szentek” szinte kivétel nélkül agyonvert kutyaként pusztultak el, s ugyan milyen kifürkészhetetlen bölcsesség tudja, hogy a bajban, az igaziban, gyógyír, pontos figyelem és tanács egyedül ezektől a halott lényektől várható, akik maguk tökéletes megvetettségben és magányban lépték át a halál „fehérre meszelt küszöbét”?

A másik, szinte megoldhatatlannak tűnő ellentmondást valószínűleg félig-meddig kényszerből vagy a föladat különös parancsából született „véletlen kegyelme” oldotta meg. A balfi kórház persze továbbra is reumakórház, de valójában komplex kezelés, és elsősorban a személyekkel való komplex törődés iskolapéldája lehetne. Jómagam minden kényszer nélkül néhány óra alatt eminens kisdiákká alakultam át, anélkül, hogy „személyiségemből” egy jottányit veszítettem volna. Akkor ültem le, álltam föl, tátogtam ki mélyre és még mélyebbre a számat, dugtam ki a nyelvemet vagy kezdtem el fölsorolni életem hihetetlenül fontosnak tűnő részleteit Zsemlye László főorvosnak vagy később állandó kezelőorvosomnak, Kis Antal Máriának, amikor erre parttalan és mégis lokalizátor-figyelmük – és persze idejük – módot adott. Lehet, hogy megkönnyebbülésemet az elektromos kezeléseknek, a különböző fürdőknek és izomlazító gyógyszereknek vagy annak a passzív akrobatikának köszönhetem, amire Szabó Márta mindig derűs aktivitása kényszerített, de valójában azt hiszem, a készséges kis stáb (majdnem azt mondtam, bergmani forgatócsoport) iskolázott figyelmének, és ha másnak nem, bajom-nyavalyáim már önmagában megnyugtató fölmérésének. Így – ha lábam fájdogál is olykor még – könnyebben élek, mozgok és dolgozom azóta. Talán nem lettem egészséges, de egy sokkal szebb és szerényebb szava végjelentésemnek színigaz: „Némileg relaxálódott.” Bevallom, nekem az ilyenfajta szerény mondat sokkal inkább gyógyírt hozó, mint például az ilyen: „Gyógyultan távozott…”

 

*

 

„Napi olvasmányul” talán némileg meglepő kiskönyvtárat helyeztem el bőröndöm fenekén. Platón összes műveit, Simone Weil füzeteinek harmadik kötetét, Ted Hughes és T. Tranströmer verseit és Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című regényét. Galsai Pongrác emlékirataihoz már itt, a szanatóriumban jutottam hozzá a szerző közelségének jóvoltából, s persze talán túlontúl illően a helyhez és a helyzethez. Este nyolc lehet, amikor az olvasólámpa fényében kinyitom és kritikusan közönyös szemmel olvasni kezdem a könyvet (Egy hipochonder emlékiratai). Közben hallom a falon át, ahogy az emlékiratok írója látogatóival harsány nevetések közepette társalog, majd hirtelen semmit se hallok. „De hiszen ez remekmű” – teszem le hosszabb emésztési időre a könyvet. Galsai pingpongreflexeit idáig is meg-megcsodáltam. A tények világa feléje röpített egy labdát, s ő visszaütötte, aztán újra visszakapta – mindaddig, amíg az ellenfél (vagy persze maga a szerző) félre nem fogott. De ez a könyv, ez más! Több a legbravúrosabb pingpongjátszmánál. Ebbe az író és az ember sorozatos bukása is „beépült”! Ettől szuverén a mű! Bravúros vagy fakó hangon? Mit számít? Tehetségének természetét – a sportszótár körében maradva – itt már inkább azokéhoz a futballkirályokéhoz hasonlítanám, akik látszatra alig-alig mozdulva „poroszkálnak” a pályán, s amikor mégis ők rúgják a gólt, szinte szégyellik, s a közönség ovációja is inkább csak bosszantja őket. Mintha azt mondanák: „Hát nem látjátok, hogy itt másról, a játék magasabb régióiról van szó, mely legalább egy-két szinttel fekszik feljebb a »puszta gólok«-énál?” És ebben a pillanatban ismét hallom a hipochonder jóízű hangját, s hallgatósága harsány nevetését. Mondom, hallom a falon át, hogy az emlékiratok örvendetes módon folytatódnak. Lehet, hogy roggyant lábakkal, de kitűnő pillanatok a pályán. Bevallom, a legfélénkebb kisdiákok közé tartoztam, tanáraim mégis gyanakvással néztek rám. Kivéve egyet, e legkülöncebbet és legrejtettebbet valamennyiük közül. Egyedül ez a patologikusan művelt tanár tudta, hogy elátkozottan koravén szemeimmel mindent látok, de semmiért se haragszom, és „belső forradalmamat” is úgy hajtom végre majd, olyan tapintatosan és észrevétlenül, mint a valódi anarchisták. Szürke ruhában és szürke aktatáskával a hónom alatt. Mert aki valódi dinamitot hord, szürke ruhát visel és nem kosztümöt.

De mindezt miért mondtam el? Talán azért, hogy minden éleslátás és leleplező pillantás ellenére – vagy épp azért – a végsőkig toleráns vagyok azokkal szemben, akik elvégzik rajtam azt, amit az ember egymaga semmiképp se tud. (Például fölemelik a hajánál fogva.) Ami magyarán azt jelenti: látod, belenéztünk szerveid sötétjébe, nyitott szemmel fürkésztünk benned – és kivilágítva – mindazt, amit te magad legfeljebb pillanatnyi ihlettel láthatsz világosan, s akkor se úgy, mezítelen fizikai tárgyként, hanem legfeljebb mint a sors rád szegzett mutatóujját.

 

*

 

Ami engem illet, Balfon egyszerre éreztem a kollégiumok ironikusan édes fecsegéseinek, a hotelok szabadságának és a kórházak végre ritmikus lüktetésének hármas áldását. Doktornőm előtt végre ismét gyerek lehettem .(„Tátsa ki a száját!” és én kitátottam stb.) Majd egy meredek váltással újból civilbőrbe bújtunk mindketten, tartásban és témában, de az előző és bármikor bekövetkezhető vizsgálat fiatalító, sőt „visszagyermekítő” egyetlen lehetőségével az én koromban, ami már így is, úgy is végjátszma, ha tíz vagy akár húsz évig húzódna is még.

 

*

 

Amióta elhagytam Balfot, visszajöttem Sopronba. Lehet, hogy túlgyógyítottak? Éjjel-nappal dolgozom, holott a munkakedv hatvan fele gyorsabban végezhet az emberrel, mint egy élettárssá idomult májbántalom vagy egy gonosz hitvesként kitanult cukorbaj.

Az Egy őrült naplója mintájára, helyzetemhez illően csak azt szerettem volna följegyezni még a noteszomba, hogy egy lábadozó hálája milyen összetett. Először is enyhületet érez. Másodszor föléledt munkakedvet. Harmadszor valami függőséget orvosai iránt, doktorát talán olyasmire kéri, mint nagyszülő az unokáját. Ez a különös pulzálás pillanatnyilag talán egyetlen alagútkijárata váratlanul beszűkült életemnek, ami mint élet valójában nem is érdekel már. Szokásaimban veszélytelen lettem, mint a fogatlan és vak, épphogy megtűrt parasztkutyák. Csak a tollam lesz valahogy egyre inkább kés. Viszont az is igaz, hogy a késnek a tompa élű a legdurvább. Ezek szerint tollamat is egyre szelídülő természetem hegyezné ki mind élesebb irgalommá?

Holnap beugrom Balfra. Hiányoznak 20-30 esztendős orvosszüleim. A „helyi esetek”, mikro- és makroszenzációk sose érdekeltek. Ebben görög vagyok. A kuriózum és egzotikum nem az én asztalom. Engem a világ vertikálisa vonz. Az ismerős feneketlen és csakugyan lényeges titka. „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – vallotta egy kiváló francia költő. Hát igen, a görögök fölismerései helyesek voltak, de a romantika tévedéseivel korrigálta őket. Mindegy, hogy ki és mi, fiú vagy lány, apa vagy anya, a lényeg, hogy bizonyos arcok vagy gesztusok öröktől ismerősek, és épp ezért örökre kiismerhetetlenek. Egyedül az ismerős kimeríthetetlen, míg az egzotikus sorra kiapad. Gyakorlatilag egyedül egy fontos és átléphetetlen: az ismerőset sose szabad realizálnunk, hiszen épp azért nem lehet házat építeni rá, mert feneketlen. A valóságról nem lehet a tények szintjén gondolkodni: házban és telekben. Viszont attól, hogy egyáltalán van, fölülmúlhatatlanul örvendetes.

 

*

 

Hogy miért írtam le mindezt? Talán azért, mert Balf jelentette számomra az első klasszikus, görög-római életformát. Fürdés, beszélgetés, gondoskodás és szinte kolostorszigetelésű magánélet, álmodozás és tervezgetés. Pár nap múlva már a „hülyegyerek” boldog állapotában, mindenemet el-elhagyogatva, az elereszkedő koncentrálás állapotában inkább éltem készülő regényemben, mint a „valóságban”. Meglibben a függönyöm: Grant kapitány. Újra meglebben: Ónix Lenke. Aztán lebbenések és alakok sorjában: Tanács Szilveszter, Igaz Ede, Platón Károly, majd végül – előbb kopogtatva – Verácska a gyógyszerekkel. Se nem kérdez, se nem válaszol, de mindezt oly kedvesen és figyelmesen csinálja, hogy magamban kinevezem őt orvosnőm első számú apródjának. Verácska olyan, hogy ha fölhív valakit telefonon, biztos, hogy még a nevét se mondja be. Hol tanulta meg, milyen gyerekkor mélyvizében ennek a határtalan zárkózottságnak minden szónál nyitottabbra fordult, bármi megnyilatkozásnál tisztább és egyenletesebb sugárzását? Doktornője azonban még nálánál is egyszerűbb és bonyolultabb; nála egyszerre hat a szó és a csend, a távolság és a jelenlét, a tisztánlátás és az elnézés. Csoda hát, hogy első szavára kinyitom a számat és lesem az ítéletét?

 

*

 

Kitűnő barátaimmal – Rubin Szilárddal és Galsai Pongráccal – közösen élveztük Balf áldásait. Pongrác Rokkantnapló-ját a röhögéstől könnyes szemekkel olvastam. Nem beszámoló: önálló irodalmi műfaj, fekete tintával megírt humoreszk. Én nyakig ülök megkezdett könyvemben, így beszámolómban (igaz, hogy eredeti szándékom is ez volt) egyetlen bravúrra se futotta. Az „irodalmat” most egy másik füzetben gyakorolom. Beszámolóm egyszerű beszámoló, és bárha vak és szakszerűtlen is, talán képet ad egy szanatórium életéről. Figyelmem – sajnos – mindig eretnek figyelem volt. Hányszor panaszolták tanáraim, hogy a legjobb viseletű gyerek vagyok, de sose vagyok jelen az órákon! Így hát megfigyeléseim is – mint a legtöbb költőéi – mindig befelé gravitálnak. De azért a mi fajtánk is „lát”! Ha például megkérdeznék, hogyan írt Kierkegaard, semmi kétség: folyamatosan kapcsolt, szálkásan előredőlt betűkkel. Ez biztos, noha sose láttam az írását.

Pongrác a vérbő humort választotta. Mohón várom „folytatását”. Az én beszámolómat viszont nem „folytatjuk”.

 

(Új Tükör, 1977. szeptember 4.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]