Az isteni dramaturgiáról

Minden emberi keletkezés és elmúlás párbeszéde szükségszerűen drámai fölépítésű. Ez a dráma – nyíltan vagy lappangva – már gyermekkorunkban jelen van, végighúzódik egész életünkön, s annak végső szakaszában többnyire fölgyorsul, mielőtt végképp kisimulna. Jézus drámája utolsó szakaszában, végkifejletében, mindannyiunk drámáját fölülmúlja. S itt történik valami egészen csodálatos és egyszeri. A fenyegető, véres események előestéjén Jézus „elővételezi” és ránk hagyja örökül kereszthalálát. De hogyan? Úgy, hogy az isteni szeretet legmélyebb szabályai szerint: a szögeket és saját haláltusáját előbb meleg csenddé változtatja át, baráti lakomává, ahol testét kenyérként és vérét valódi italként nyújtja nekünk. Ez az a váratlan és keresetlenségében isteni „fordulat”, amivel örökre biztosította jelenlétét közöttünk.

 

*

 

Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt – csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében – isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi. Tökéletes természetességében így csodálatos, igaz és reális! Ezért nincs is rá egyéb, nem is lehet rá más válaszunk, mint az, hogy valóban föltámadott.