Egy lírikus naplójából

Most tettem le Száraz Györgynek Egy előítélet nyomában című könyvét. Milyen szomorú is a történelem! Szomorúbb a bábeli toronynál, mivel az mint szimbólum, legalább formát ad annak, ami széthullást, zűrzavart, békétlenséget jelent közöttünk.

 

*

 

A könyv a magyarországi zsidóság történetéről számol be, a lehető legteljesebb objektivitással. De bennem – olvasva az egymással feleselő dokumentumokat –, mint annyiszor, valamiféle filozofikus kérdés vetődik fel. Nem is annyira az, hogy mikor és ki vétett? – hanem az: mi is lenne a „megoldás”?

A legszebb „megoldást”, amit ismerek, Simone Weilnél olvasom. Gondolata indirekt módon egyszerre szól mindenkihez. Hogyan szabad szeretni a hazát? – teszi fel önmagának a kérdést. S a válasza: A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogy azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk. E „részvét” nélkül nincs emberi igazságosság, szeretet és szerelem, de még valódi kultúra sincsen. A bukáshoz viszont elég, ha e lényeges szót például „büszkeséggel” helyettesítjük be, vagyis olyan szóval, amit a jézusi történet, a népdalok s Homérosz „részvéte” sosem ismert.

 

Jegyzet