Én Jézusom

milyen is vagy? Az evangéliumok tanúsága szerint sose írtál, csak egyszer a porba. Pedig egyedül te írtál, és mi vagyunk, akik a porba írunk.

Te vagy az Ige, aki teremtett és megtestesült, s épp ezért az öröktől leölt bárány, aki egyedül ítélhet. Ezért mondhattad – Te, aki belevegyültél a mindenség történetébe –, hogy egyedül az Atya szent, Ő a sérthetetlen alap, akit elhagyott a kereszten szeretete és szerelme, szereteted és szerelmed csúcsán. Szerelmetekben ez volt a legcsodálatosabb pillanat. Rólad nem szégyen emberi módon beszélni. Te is ezt tetted.

Azóta mi sok mindent kiagyaltunk. Te beérted azzal, ami kezed ügyébe került. „Boldogok, akik sírnak.” Milyen igénytelen ez a mondat, struktúrájában még Dosztojevszkij mondatainál is szegényebb. Ha így tudnánk írni, mennyi felesleges port és papirost kímélhetnénk meg.

S közben még újítónak se mondtad magadat. Azóta se vettük észre, hogy a Végítélettel – ahol főként éhségről, szomjúságról és mezítelenségről esik majd szó – lényegében új Parancsolatot adtál a Tízparancsolat helyébe. Olyat, amiről nem szabad tudnunk, mikor is teljesítjük.

Aztán a dramaturgiád és stílusod. Mi újabban pontok és vesszők nélkül írunk, s a nyelv önállósításában reménykedünk. (Nem Simone Weil, Beckett vagy Gombrowicz.) Helyetted Narcisszuszt választottuk; áldozás helyett a théâtre du cruauté-t. Mennyivel szebb ez az Evangéliumban, ebben az ügyefogyott könyvben. Mielőtt meghalnál, ételként osztod szét magadat, aminek véresen pontos képe és ellenképe az egymást hierarchikusan fölfaló élő világ, s a szerelem legmagasabb kifejezése, amikor be szeretnénk kebelezni, legszívesebben fölfalnánk a másikat.

Sokan mondták rád, hogy békés anarchista voltál, ki egy asztalhoz ült a bűnösökkel, paráznákkal is. Hát igen, te nem csupán tanítványaidat fogadtad el. A jobbik lator azt se tudta, ki vagy, mit is vallottál, amikor barátodul fogadtad.

Ezért vagy fölülmúlhatatlan. Mivel sose védekeztél, mivel semmivel se biztosítottad se magadat, se tanításaidat.

Ki vagy? – akit követhetünk anélkül, hogy az epigonizmus leghalványabb árnyéka esne ránk? Egyetlen egyszeri, aki ezerszer százezer példányban ismétlődhet szentjeiben? Téged, akit az Atya szerelmetes fiának nevezett, hogyan idézhet minden elhagyatottság. Amikor Auschwitzban – harmincfokos hidegben – egy akna mélyén megpillantottam a mázsás hajkupacokat, egy vitrinben az összezilált szemüvegeket, a folyosón a bélyeg nagyságú fényképeket s az egyik falon a világ legszomorúbb fényképét: egy görbült hátú öregasszonyt három kisgyerekkel – a negyedik zsebre dugott kézzel, korához illően hátramaradva követte a gázkamrába igyekvőket – miért gondoltam öt sebedre? Végül is ezt hagytad ránk?

Nem. Ismét az isteni dramaturgia szabályai szerint elhagyatott haláltusádat szinte észrevétlenül követte föltámadásod. Gyógyír és egyedül méltó olaj a mindannyiunkra váró agóniára, végzetesen elmagányosító sebesülésre.

Utoljára mi is elhagyatottak leszünk, ahogy te is annak érezted magadat. De – erre is példád tanít – ez az Atya pillanata. A mozdulatlan alapé, a mozdulatlan várakozó atyai házé, a sötétben, a bokrok mögött meghúzódó szerelmetes várakozásé.

Amikor azt mondtad, hogy beteljesedett, kezed a kilincsen volt már.

 

Jegyzet