1977

 

Egy lírikus naplójából

Kedvenc gondolatom, hogy a művészet engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, s a valódi dráma (ezt később Weilnél olvastam) drame immobile, mozdulatlan dráma. Olyan mozgás, cselekvés, mely leginkább a csillagok helycseréjére emlékeztet. Vagyis egyszerre mozgás és mozdulatlanság. Hogy miért? Mivel a minőség erejével olyasmibe kell behatolnia, ami a valóságban réges-rég, visszavonhatatlanul és végérvényesen megtörtént. Befejeződött, megtették, bekövetkezett. Minden nagy mű abba hatol be, ahol már nincs mit tennie. És mégis: úgy lehet, hogy a hajdani véres és végleges eseményekben Shakespeare vagy Szophoklész hajtja végre az első tiszta cselekvést, ahogy a múlt idő munkálkodik azon, ami voltaképpen megváltoztathatatlan, mi több, megoldhatatlan.

A szereplők jövés-menése a mesterművekben csak látszat. A darab mozdulatlanul áll a múlt, pontosabban a minőség tenyerében. Még pontosabban: a befejezettbe és megváltoztathatatlanba először szól bele a valódi cselekedet, ami nem egyéb, mint a megértő minőség, áhítat, érettség és zsenialitás, színházról szólva: a költészet beavatkozása anélkül, hogy bármit is változtatna a tényeken. Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehető, holott jóvátehetetlen és vadonatúj, holott végérvényesen vége van.

A művész – és hiszem, hogy senki emberfia – nemcsak a föld mindennapi kenyeréért lohol, de az univerzum polgára is. Az pedig „mozdulatlan”, akár – kicsiben – egy állócsillag: mindennél erősebb és hatalmasabb, tartózkodása ugyanakkor – látszatra – semmire se kötelez.

Sokszor tűnődtem azon, miért oly ritka a jó utópisztikus regény? Hát pontosan azért, mert a költészetnek, ha csakugyan költészet, igazi közege a jóvátehetetlen. A jövő túl könnyű, túl ritka, nem elég ellenálló neki. Kevés a reális erőpróba, nem tud benne tisztán cselekedni, legfeljebb elábrándozik rajta vagy éppenséggel belemenekül. A művészi cselekvés számára azonban, amely legalábbis tengelyében mozdulatlan, mint a gondolkodó ember testtartása: távolról se azonos a fölfoghatatlan és megoldhatatlan múlt megfontolásainak nemes vagy nemtelen tárházával. Kimondhatatlanul több, mint tanulság. Az is. De elsősorban „cselekvésének” választott területe. Számára a lezárt és befejezett tények hívása mindig a legerősebb. Különben úgy érezné, hogy akár a legfényesebb jövő is amorális sivatag, a hátában hagyott befejezett, megoldhatatlan és jóvátehetetlen tények valóságra áhítozó temetőjével, sose szűnő hívásával.

 

Jegyzet

A magányról

Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.

De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.

Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.

Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.

Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.

Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.

 

Jegyzet

Én Jézusom

milyen is vagy? Az evangéliumok tanúsága szerint sose írtál, csak egyszer a porba. Pedig egyedül te írtál, és mi vagyunk, akik a porba írunk.

Te vagy az Ige, aki teremtett és megtestesült, s épp ezért az öröktől leölt bárány, aki egyedül ítélhet. Ezért mondhattad – Te, aki belevegyültél a mindenség történetébe –, hogy egyedül az Atya szent, Ő a sérthetetlen alap, akit elhagyott a kereszten szeretete és szerelme, szereteted és szerelmed csúcsán. Szerelmetekben ez volt a legcsodálatosabb pillanat. Rólad nem szégyen emberi módon beszélni. Te is ezt tetted.

Azóta mi sok mindent kiagyaltunk. Te beérted azzal, ami kezed ügyébe került. „Boldogok, akik sírnak.” Milyen igénytelen ez a mondat, struktúrájában még Dosztojevszkij mondatainál is szegényebb. Ha így tudnánk írni, mennyi felesleges port és papirost kímélhetnénk meg.

S közben még újítónak se mondtad magadat. Azóta se vettük észre, hogy a Végítélettel – ahol főként éhségről, szomjúságról és mezítelenségről esik majd szó – lényegében új Parancsolatot adtál a Tízparancsolat helyébe. Olyat, amiről nem szabad tudnunk, mikor is teljesítjük.

Aztán a dramaturgiád és stílusod. Mi újabban pontok és vesszők nélkül írunk, s a nyelv önállósításában reménykedünk. (Nem Simone Weil, Beckett vagy Gombrowicz.) Helyetted Narcisszuszt választottuk; áldozás helyett a théâtre du cruauté-t. Mennyivel szebb ez az Evangéliumban, ebben az ügyefogyott könyvben. Mielőtt meghalnál, ételként osztod szét magadat, aminek véresen pontos képe és ellenképe az egymást hierarchikusan fölfaló élő világ, s a szerelem legmagasabb kifejezése, amikor be szeretnénk kebelezni, legszívesebben fölfalnánk a másikat.

Sokan mondták rád, hogy békés anarchista voltál, ki egy asztalhoz ült a bűnösökkel, paráznákkal is. Hát igen, te nem csupán tanítványaidat fogadtad el. A jobbik lator azt se tudta, ki vagy, mit is vallottál, amikor barátodul fogadtad.

Ezért vagy fölülmúlhatatlan. Mivel sose védekeztél, mivel semmivel se biztosítottad se magadat, se tanításaidat.

Ki vagy? – akit követhetünk anélkül, hogy az epigonizmus leghalványabb árnyéka esne ránk? Egyetlen egyszeri, aki ezerszer százezer példányban ismétlődhet szentjeiben? Téged, akit az Atya szerelmetes fiának nevezett, hogyan idézhet minden elhagyatottság. Amikor Auschwitzban – harmincfokos hidegben – egy akna mélyén megpillantottam a mázsás hajkupacokat, egy vitrinben az összezilált szemüvegeket, a folyosón a bélyeg nagyságú fényképeket s az egyik falon a világ legszomorúbb fényképét: egy görbült hátú öregasszonyt három kisgyerekkel – a negyedik zsebre dugott kézzel, korához illően hátramaradva követte a gázkamrába igyekvőket – miért gondoltam öt sebedre? Végül is ezt hagytad ránk?

Nem. Ismét az isteni dramaturgia szabályai szerint elhagyatott haláltusádat szinte észrevétlenül követte föltámadásod. Gyógyír és egyedül méltó olaj a mindannyiunkra váró agóniára, végzetesen elmagányosító sebesülésre.

Utoljára mi is elhagyatottak leszünk, ahogy te is annak érezted magadat. De – erre is példád tanít – ez az Atya pillanata. A mozdulatlan alapé, a mozdulatlan várakozó atyai házé, a sötétben, a bokrok mögött meghúzódó szerelmetes várakozásé.

Amikor azt mondtad, hogy beteljesedett, kezed a kilincsen volt már.

 

Jegyzet

Stációk

A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.

Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.

Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.

A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért. Igaz, az ő „sorsa” már elvégeztetett, de nem Máriáé. Neki a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni.

„Áldott a te méhednek gyümölcse” – hirdette egykor az angyal, s Máriának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.

 

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Most tettem le Száraz Györgynek Egy előítélet nyomában című könyvét. Milyen szomorú is a történelem! Szomorúbb a bábeli toronynál, mivel az mint szimbólum, legalább formát ad annak, ami széthullást, zűrzavart, békétlenséget jelent közöttünk.

 

*

 

A könyv a magyarországi zsidóság történetéről számol be, a lehető legteljesebb objektivitással. De bennem – olvasva az egymással feleselő dokumentumokat –, mint annyiszor, valamiféle filozofikus kérdés vetődik fel. Nem is annyira az, hogy mikor és ki vétett? – hanem az: mi is lenne a „megoldás”?

A legszebb „megoldást”, amit ismerek, Simone Weilnél olvasom. Gondolata indirekt módon egyszerre szól mindenkihez. Hogyan szabad szeretni a hazát? – teszi fel önmagának a kérdést. S a válasza: A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogy azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk. E „részvét” nélkül nincs emberi igazságosság, szeretet és szerelem, de még valódi kultúra sincsen. A bukáshoz viszont elég, ha e lényeges szót például „büszkeséggel” helyettesítjük be, vagyis olyan szóval, amit a jézusi történet, a népdalok s Homérosz „részvéte” sosem ismert.

 

Jegyzet

Az isteni dramaturgiáról

Minden emberi keletkezés és elmúlás párbeszéde szükségszerűen drámai fölépítésű. Ez a dráma – nyíltan vagy lappangva – már gyermekkorunkban jelen van, végighúzódik egész életünkön, s annak végső szakaszában többnyire fölgyorsul, mielőtt végképp kisimulna. Jézus drámája utolsó szakaszában, végkifejletében, mindannyiunk drámáját fölülmúlja. S itt történik valami egészen csodálatos és egyszeri. A fenyegető, véres események előestéjén Jézus „elővételezi” és ránk hagyja örökül kereszthalálát. De hogyan? Úgy, hogy az isteni szeretet legmélyebb szabályai szerint: a szögeket és saját haláltusáját előbb meleg csenddé változtatja át, baráti lakomává, ahol testét kenyérként és vérét valódi italként nyújtja nekünk. Ez az a váratlan és keresetlenségében isteni „fordulat”, amivel örökre biztosította jelenlétét közöttünk.

 

*

 

Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt – csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében – isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi. Tökéletes természetességében így csodálatos, igaz és reális! Ezért nincs is rá egyéb, nem is lehet rá más válaszunk, mint az, hogy valóban föltámadott.

 

Egy lírikus naplójából

Minden írás botladozó és bizonytalan. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, egyetlen reményünk marad, hogy amit leírunk – tétova mondataink sodra –, helyes irányban halad. De afelől se lehetünk bizonyosak. Viszont nemegyszer közvetítői lehetünk olyan értékeknek, amikre nem is törekedtünk.

Gyakran gondolok Cranach fáira. E fák rajzosabbak, telítettebbek, valóságos arkangyalok az európai festészet minden későbbi fáihoz-bokraihoz viszonyítva. Ugyan miért? Mi történhetett közben?

Legyőzhetetlen érzésem, hogy Cranach fáiban még a kozmosz van jelen, míg a későbbiekben már csak a természet. A természet az univerzumnak olyan darabja, amit valamiféleképpen a birtokunknak, tulajdonunknak érzünk. Ez a kisajátító győzelem azonban épp annyira veszteség is. Hasonló valamiféle gáthoz, mely megszelídíti a partot ostromló tengert, de ki is rekeszti annak gyönyörű és semmi mással be nem helyettesíthető, totális jelenlétét. Cranach idejében a mindenség még házunk küszöbéig ért, hogy aztán átvegye helyét a kevésbé veszélyesnek tűnő természet. Miért, hogy szívünknek és szemünknek mégis sokkalta többet mondanak Cranach fái, mint későbbi utódaik? Hogy e régebbi fák, a Cranachéi, nemcsak erőteljesebbek, de békésebbek, nyugalmasabbak is? Valószínűleg azért, mert elemi erejükkel egy sokkalta nagyobb egyensúly és béke, a mindenség határtalan egyensúlyának közvetítői, amihez viszonyítva a természet békéje nemcsak erőtlenebb, de leverően esetlegesebb is.

Ami Cranachnak még adott, öntudatlan érték volt, az újabb kori művészetben problematikus föladattá változott. Univerzális hiánnyá, szomjúsággá. Kiderült, hogy szemünk – és vele egész lényünk – egyszerűen nem tud meglenni a mindenség állandó, mindenütt és mindenben jelenvaló szemlélete nélkül.

 

Jegyzet

A szentekről

Az életszentséget még a zsenialitásnál is nehezebb fölismerni. A Szent földelt antenna, s szinte tökéletes észrevétlenséggel hat környezetére. Hasonló a csillagokhoz, miknek hálója fönntartja földünket, de ugyanakkor ők maguk szerényen és szinte erőtlenül pislákolnak égboltunkon, a távolság jóvoltából. A Szenteknél egyedül a rejtezkedő Isten tűnik szelídebbnek látszólagos névtelenségében és véghetetlen gyöngédségében.

A tehetséges emberek sokszor megzavarják környezetüket, jelenlétük kihívást jelent, erejük lebilincselő. Tehetségüket nem „földelik”. Egyedül a szentek képesek megszelídíteni erejüket, sugárzásukat. Ezért oly nehéz fölismerni őket, ami különben nem is fontos, s amire ők maguk nem is tartanak igényt. Sose „személyes súlyukkal” kívánnak hatni, hanem az igazság és a szeretet jótékony és személyüktől lényegében független közvetítésével.

És mégis: a szentek jelenlétének észrevétlensége a legfőbb erő és legáldásosabb realitás közöttünk egy olyan korban, ami a publikálás, a fölülkerekedés, az erőtöbblet és önmutogatás meddő káprázatában él. Igen, ebben morzsolódunk fel, miközben szívünk mélyén magunk is tudjuk, hogy a megváltást egyedül a szentek publikálatlan életétől, észrevétlen erejétől, elnémíthatatlan csendjétől és igazságtól csendes jelenlététől, példájától és kifogyhatatlan – mert egyedül valódi – ajándékától várhatjuk.

 

Balfi képeslap

Egy rémálomból akkor a legnehezebb felébredni, ha azt álmodtuk, hogy fölébredünk. Hogy lehet az ébredésre ébredéssel „rálicitálni”? Hasonlóképp, hogyan lehet egy betegséget kiheverni, ha az egyszerre porckopás és vegetatív neurózis? Az egyik betegség szinte sose zárja ki a másikat, a lázálom és a görög demokrácia szabályai szerint élhet együtt a fogfájás a porcleválással és – mondjuk – az agyér-elmeszesedés a hormonzavarral. Nem így a betegségek kezelése: ott már az egyik „kezelés” kizárhatja a másikat, az egyik gyógyszer a másikát, ahogy egy házmester hatásköre ütközhet a viceházmesterével egy és ugyanazon boldogtalan házban. A legnehezebb a gyógyításban is a társbérletek orvoslása.

Egy reumaszanatórium még külön nehéz eset. A mozgásbántalmak rendszerint a korosodással jelentkeznek; vagyis szinte sose magukban, hanem kapcsolt áruként. Egy reumaszanatórium látszatra tökéletesen egyértelmű, valóságban azonban gyűjteménye a „megkopott” testek és lelkek minden elképzelhető, nyílt vagy látens szimbiózisának. Egyszerre szívkórház és ideggyógyintézet, s akit tolószékben szállítanak, végeredményben reumás, egyszerűen csak reumás, valójában hipertóniás idegbeteg. A betegségek közt is van kaland, viszony, flört, vadházasság, élettársi viszony és végül házasság.

Bevallom, a balfi szanatórium egy másik ellentmondása is zavart. Hogy keressek ott „enyhülést”, ahol Szerb Antalt veszett kutyaként kivégezték? De aztán az ókeresztény és középkori mártírokra gondoltam, és a köznép ama megszentelt, archaikus hitére, hogy valóságos vigaszt, gyógyulást és segítséget legfőképpen azoktól várhatunk, akik máglyán vagy forró olajban haltak meg. A „segítő szentek” szinte kivétel nélkül agyonvert kutyaként pusztultak el, s ugyan milyen kifürkészhetetlen bölcsesség tudja, hogy a bajban, az igaziban, gyógyír, pontos figyelem és tanács egyedül ezektől a halott lényektől várható, akik maguk tökéletes megvetettségben és magányban lépték át a halál „fehérre meszelt küszöbét”?

A másik, szinte megoldhatatlannak tűnő ellentmondást valószínűleg félig-meddig kényszerből vagy a föladat különös parancsából született „véletlen kegyelme” oldotta meg. A balfi kórház persze továbbra is reumakórház, de valójában komplex kezelés, és elsősorban a személyekkel való komplex törődés iskolapéldája lehetne. Jómagam minden kényszer nélkül néhány óra alatt eminens kisdiákká alakultam át, anélkül, hogy „személyiségemből” egy jottányit veszítettem volna. Akkor ültem le, álltam föl, tátogtam ki mélyre és még mélyebbre a számat, dugtam ki a nyelvemet vagy kezdtem el fölsorolni életem hihetetlenül fontosnak tűnő részleteit Zsemlye László főorvosnak vagy később állandó kezelőorvosomnak, Kis Antal Máriának, amikor erre parttalan és mégis lokalizátor-figyelmük – és persze idejük – módot adott. Lehet, hogy megkönnyebbülésemet az elektromos kezeléseknek, a különböző fürdőknek és izomlazító gyógyszereknek vagy annak a passzív akrobatikának köszönhetem, amire Szabó Márta mindig derűs aktivitása kényszerített, de valójában azt hiszem, a készséges kis stáb (majdnem azt mondtam, bergmani forgatócsoport) iskolázott figyelmének, és ha másnak nem, bajom-nyavalyáim már önmagában megnyugtató fölmérésének. Így – ha lábam fájdogál is olykor még – könnyebben élek, mozgok és dolgozom azóta. Talán nem lettem egészséges, de egy sokkal szebb és szerényebb szava végjelentésemnek színigaz: „Némileg relaxálódott.” Bevallom, nekem az ilyenfajta szerény mondat sokkal inkább gyógyírt hozó, mint például az ilyen: „Gyógyultan távozott…”

 

*

 

„Napi olvasmányul” talán némileg meglepő kiskönyvtárat helyeztem el bőröndöm fenekén. Platón összes műveit, Simone Weil füzeteinek harmadik kötetét, Ted Hughes és T. Tranströmer verseit és Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című regényét. Galsai Pongrác emlékirataihoz már itt, a szanatóriumban jutottam hozzá a szerző közelségének jóvoltából, s persze talán túlontúl illően a helyhez és a helyzethez. Este nyolc lehet, amikor az olvasólámpa fényében kinyitom és kritikusan közönyös szemmel olvasni kezdem a könyvet (Egy hipochonder emlékiratai). Közben hallom a falon át, ahogy az emlékiratok írója látogatóival harsány nevetések közepette társalog, majd hirtelen semmit se hallok. „De hiszen ez remekmű” – teszem le hosszabb emésztési időre a könyvet. Galsai pingpongreflexeit idáig is meg-megcsodáltam. A tények világa feléje röpített egy labdát, s ő visszaütötte, aztán újra visszakapta – mindaddig, amíg az ellenfél (vagy persze maga a szerző) félre nem fogott. De ez a könyv, ez más! Több a legbravúrosabb pingpongjátszmánál. Ebbe az író és az ember sorozatos bukása is „beépült”! Ettől szuverén a mű! Bravúros vagy fakó hangon? Mit számít? Tehetségének természetét – a sportszótár körében maradva – itt már inkább azokéhoz a futballkirályokéhoz hasonlítanám, akik látszatra alig-alig mozdulva „poroszkálnak” a pályán, s amikor mégis ők rúgják a gólt, szinte szégyellik, s a közönség ovációja is inkább csak bosszantja őket. Mintha azt mondanák: „Hát nem látjátok, hogy itt másról, a játék magasabb régióiról van szó, mely legalább egy-két szinttel fekszik feljebb a »puszta gólok«-énál?” És ebben a pillanatban ismét hallom a hipochonder jóízű hangját, s hallgatósága harsány nevetését. Mondom, hallom a falon át, hogy az emlékiratok örvendetes módon folytatódnak. Lehet, hogy roggyant lábakkal, de kitűnő pillanatok a pályán. Bevallom, a legfélénkebb kisdiákok közé tartoztam, tanáraim mégis gyanakvással néztek rám. Kivéve egyet, e legkülöncebbet és legrejtettebbet valamennyiük közül. Egyedül ez a patologikusan művelt tanár tudta, hogy elátkozottan koravén szemeimmel mindent látok, de semmiért se haragszom, és „belső forradalmamat” is úgy hajtom végre majd, olyan tapintatosan és észrevétlenül, mint a valódi anarchisták. Szürke ruhában és szürke aktatáskával a hónom alatt. Mert aki valódi dinamitot hord, szürke ruhát visel és nem kosztümöt.

De mindezt miért mondtam el? Talán azért, hogy minden éleslátás és leleplező pillantás ellenére – vagy épp azért – a végsőkig toleráns vagyok azokkal szemben, akik elvégzik rajtam azt, amit az ember egymaga semmiképp se tud. (Például fölemelik a hajánál fogva.) Ami magyarán azt jelenti: látod, belenéztünk szerveid sötétjébe, nyitott szemmel fürkésztünk benned – és kivilágítva – mindazt, amit te magad legfeljebb pillanatnyi ihlettel láthatsz világosan, s akkor se úgy, mezítelen fizikai tárgyként, hanem legfeljebb mint a sors rád szegzett mutatóujját.

 

*

 

Ami engem illet, Balfon egyszerre éreztem a kollégiumok ironikusan édes fecsegéseinek, a hotelok szabadságának és a kórházak végre ritmikus lüktetésének hármas áldását. Doktornőm előtt végre ismét gyerek lehettem .(„Tátsa ki a száját!” és én kitátottam stb.) Majd egy meredek váltással újból civilbőrbe bújtunk mindketten, tartásban és témában, de az előző és bármikor bekövetkezhető vizsgálat fiatalító, sőt „visszagyermekítő” egyetlen lehetőségével az én koromban, ami már így is, úgy is végjátszma, ha tíz vagy akár húsz évig húzódna is még.

 

*

 

Amióta elhagytam Balfot, visszajöttem Sopronba. Lehet, hogy túlgyógyítottak? Éjjel-nappal dolgozom, holott a munkakedv hatvan fele gyorsabban végezhet az emberrel, mint egy élettárssá idomult májbántalom vagy egy gonosz hitvesként kitanult cukorbaj.

Az Egy őrült naplója mintájára, helyzetemhez illően csak azt szerettem volna följegyezni még a noteszomba, hogy egy lábadozó hálája milyen összetett. Először is enyhületet érez. Másodszor föléledt munkakedvet. Harmadszor valami függőséget orvosai iránt, doktorát talán olyasmire kéri, mint nagyszülő az unokáját. Ez a különös pulzálás pillanatnyilag talán egyetlen alagútkijárata váratlanul beszűkült életemnek, ami mint élet valójában nem is érdekel már. Szokásaimban veszélytelen lettem, mint a fogatlan és vak, épphogy megtűrt parasztkutyák. Csak a tollam lesz valahogy egyre inkább kés. Viszont az is igaz, hogy a késnek a tompa élű a legdurvább. Ezek szerint tollamat is egyre szelídülő természetem hegyezné ki mind élesebb irgalommá?

Holnap beugrom Balfra. Hiányoznak 20-30 esztendős orvosszüleim. A „helyi esetek”, mikro- és makroszenzációk sose érdekeltek. Ebben görög vagyok. A kuriózum és egzotikum nem az én asztalom. Engem a világ vertikálisa vonz. Az ismerős feneketlen és csakugyan lényeges titka. „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – vallotta egy kiváló francia költő. Hát igen, a görögök fölismerései helyesek voltak, de a romantika tévedéseivel korrigálta őket. Mindegy, hogy ki és mi, fiú vagy lány, apa vagy anya, a lényeg, hogy bizonyos arcok vagy gesztusok öröktől ismerősek, és épp ezért örökre kiismerhetetlenek. Egyedül az ismerős kimeríthetetlen, míg az egzotikus sorra kiapad. Gyakorlatilag egyedül egy fontos és átléphetetlen: az ismerőset sose szabad realizálnunk, hiszen épp azért nem lehet házat építeni rá, mert feneketlen. A valóságról nem lehet a tények szintjén gondolkodni: házban és telekben. Viszont attól, hogy egyáltalán van, fölülmúlhatatlanul örvendetes.

 

*

 

Hogy miért írtam le mindezt? Talán azért, mert Balf jelentette számomra az első klasszikus, görög-római életformát. Fürdés, beszélgetés, gondoskodás és szinte kolostorszigetelésű magánélet, álmodozás és tervezgetés. Pár nap múlva már a „hülyegyerek” boldog állapotában, mindenemet el-elhagyogatva, az elereszkedő koncentrálás állapotában inkább éltem készülő regényemben, mint a „valóságban”. Meglibben a függönyöm: Grant kapitány. Újra meglebben: Ónix Lenke. Aztán lebbenések és alakok sorjában: Tanács Szilveszter, Igaz Ede, Platón Károly, majd végül – előbb kopogtatva – Verácska a gyógyszerekkel. Se nem kérdez, se nem válaszol, de mindezt oly kedvesen és figyelmesen csinálja, hogy magamban kinevezem őt orvosnőm első számú apródjának. Verácska olyan, hogy ha fölhív valakit telefonon, biztos, hogy még a nevét se mondja be. Hol tanulta meg, milyen gyerekkor mélyvizében ennek a határtalan zárkózottságnak minden szónál nyitottabbra fordult, bármi megnyilatkozásnál tisztább és egyenletesebb sugárzását? Doktornője azonban még nálánál is egyszerűbb és bonyolultabb; nála egyszerre hat a szó és a csend, a távolság és a jelenlét, a tisztánlátás és az elnézés. Csoda hát, hogy első szavára kinyitom a számat és lesem az ítéletét?

 

*

 

Kitűnő barátaimmal – Rubin Szilárddal és Galsai Pongráccal – közösen élveztük Balf áldásait. Pongrác Rokkantnapló-ját a röhögéstől könnyes szemekkel olvastam. Nem beszámoló: önálló irodalmi műfaj, fekete tintával megírt humoreszk. Én nyakig ülök megkezdett könyvemben, így beszámolómban (igaz, hogy eredeti szándékom is ez volt) egyetlen bravúrra se futotta. Az „irodalmat” most egy másik füzetben gyakorolom. Beszámolóm egyszerű beszámoló, és bárha vak és szakszerűtlen is, talán képet ad egy szanatórium életéről. Figyelmem – sajnos – mindig eretnek figyelem volt. Hányszor panaszolták tanáraim, hogy a legjobb viseletű gyerek vagyok, de sose vagyok jelen az órákon! Így hát megfigyeléseim is – mint a legtöbb költőéi – mindig befelé gravitálnak. De azért a mi fajtánk is „lát”! Ha például megkérdeznék, hogyan írt Kierkegaard, semmi kétség: folyamatosan kapcsolt, szálkásan előredőlt betűkkel. Ez biztos, noha sose láttam az írását.

Pongrác a vérbő humort választotta. Mohón várom „folytatását”. Az én beszámolómat viszont nem „folytatjuk”.

 

Jegyzet

A türelem dicsérete

Életünk a szakadatlan türelem iskolája. A föladatok örökös folyása ellenében kell úsznunk. Minden tettünk a nehézkedési erő feletti apró diadal. De milyen áron?

Ez a szakadatlan mikroküzdelem a bölcsőben veszi kezdetét és az agónia „holtpontjáig” tart. Érzelmi kísérői: a siker öröme, a fáradtság verítéke, a bosszúságok áramszünetei, a lázongás és kétségbeesés, a belenyugvás és elfogadás szélcsendje. A jelenség határterületein Samuel Beckett szinte egy új dramaturgia törvényeit fogalmazta meg. A szentek viszont az elmélkedés egyik legfontosabb iskoláját, „mennyei lépcsejét” látták benne. Nem a siker, hanem a „belső emelkedés” küzdelemből nyugalomba, nyugalomból egy mélyülő és állandósuló derűbe vezető forrását, mely egyedül készít fel az összeomlás kikerülhetetlen holtpontjára, annak a végső küszöbnek átlépésére, melyben még a Fiúisten is elhagyatottnak érezte magát.

A türelem iskolája fölöttébb kétértelmű iskola. Ha a „hétköznap” az elemi iskolája, a betegség a felsőfokú egyeteme. Gyógyszere, „könnyítője” a remény és az elfogadás látszatra ellentmondásos gyakorlatát követeli meg, egyszerre mindkettőt, beleértve a visszaesések és a kedvező fordulatok „különóráit”. Hogy a betegség erkölcsünk és vallásunk mennyire alapvető eleme, elegendő a Bárány végítéletére gondolnunk, melynek talán nem is annyira az ítélkezésen, mint egy új „tízparancsolat” kinyilvánításán és „forradalmi” átértékelésén van a hangsúlya. Meglepő, de ugyanakkor valóban isteni, a leölt Bárány „logikája” ihlette minden mondatát. Ítélet, melynek örök újdonsága, fölülmúlhatatlan irgalma és részvéte nem került ugyan kőtáblára, de annál elmoshatatlanabb betűkkel a teremtés első és utolsó lapjára. Átszellemültsége kivétel nélkül a testi esettségről szól. Hogy éheztem, és ennem adtál. Hogy szomjaztam, és megitattál. Hogy meztelenségemben fölöltöztettél.

A szenvedés és a segítség fölmagasztalása: a kivérzett Báránynak ez lesz utolsó szava a teremtéshez és az emberi lélekhez. A testről szólva fog szólni hozzánk abban a pillanatban, amikor az egyházi szimbolika szerint még az Atya is lehunyja egy pillanatra a szemét.

A betegség pokol. De olyan pokol, amit fölfele megmászva érhetünk el egyedül a megígért egységbe. Abba a titokzatos egységbe, mely életünk legfőbb ígérete, s mely „áldott vasgolyóként” ott gurul leghevesebb meghasonlásaink és próbatételeink mélyén. Vasból van, de némán gurul, s valami kimondhatatlan gyengédség – egyelőre paradox – realitása.

Minderről nehéz beszélni, pedig egyszerű. Egyszerű, mint Hegyi beszéd. De mikor fog egybeesni szóhasználatunk Jézuséval?

 

Isten és én

? ? ?

Pontosan ez az a kérdés, amire egyedül Isten válaszolhat.