1976

 

Egy lírikus naplójából

Kamaszkorom egyik legzavaróbb élménye volt, hogy a nagy regények unalmasak. Később – még mielőtt botfülemmel Bachot fölfedeztem volna – rájöttem, hogy a remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. A modern irodalomban ma már többnyire az zavar, hogy nem meri vállalni az unalom kockázatát. Ma már azt is tudom, hogy nincs remekmű, amibe az alkotó bukása ne volna „beépítve”. Ez ugyanis a művészetben a realizálhatatlan halál megfelelője. A legkülönb lángelme is csak alkot, amíg művészi és emberi bukása bele nem épül művébe. Attól kezdve – anélkül, hogy keze nyoma eltűnne – a mű kezdi írni önmagát, s ez oly előre-hátra ható minőségi változás, ami nélkül a mesterek is csak eminens diákok maradnának.

A baj ma nem is itt van. A művek szinte kivétel nélkül unalmon inneniek, túl „csupaszok”, túl „merészek”, vagy egyszerűen túl „hangosak” és „meglepőek” ahhoz, hogy belemerészkedjenek abba a zónába, ahol Tolsztoj, Racine, Dosztojevszkij, de főként Bach oly természetesen elidőzött. És akkor tettek egy lépést, amire a monoton eső, az élő szív és annyi minden mellett legpéldásabban talán a tenger képes. Nincs szabadság és nincs igazi nagyság az unalmon túli közlések nélkül.

 

*

 

A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és újra semmit se tudjon. Csak akkor képes megismételni azt a rendkívüli monológot, amit a csecsemő folytat egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül.

Egy gyerek monológja a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, míg a felnőttek menthetetlenül az összefüggések okos, könnyítő, de kétségtelenül másodrendű szintjén igyekeznek bármit is megérteni és elhelyezni. A fölnőttség – ha ugyan sikeresnek nevezhető – a konstrukciók táguló körében él. Egy csecsemő önmagában néz meg mindent, s így, ha nincs is áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül többet tud, mint mi, akik beszélni tudunk már a világ legalábbis helyi struktúráiról. A tudás a mienk; a gügyögés az övék, de amíg egy művész – legyen bár a megértés és az összefüggések embere – csakugyan művész, újra és újra semmit se kíván tudni, s intellektusával újra és újra arra a zérópontra kívánkozik vissza, amikor a ceruzát egyedül érdemes kézbe venni.

Minden igazi művészet kizár mindennemű rutint. A dadogás az alfája és az ékesszólás az ómegája. Persze ennek a „stílusnak” kizárólagos jegye, hogy vak legyen, mint Homérosz. Vagyis olyan stílus, amit akár önkezével vakított meg az igazság. Ödipusz király.

 

Jegyzet

Hollandiai képeslap

Milyen elvont egy repülőút! Az ember beül egy fotelba, megebédel, elolvassa az újságot, s a gép máris süllyedni kezd. Aztán hosszú folyosók következnek, guruló szőnyegek, körbeforgó bőröndök, amelyek közül leemelem a magamét. Amszterdam.

A varsói, a moszkvai és a budapesti gép csaknem egyszerre érkezhetett. Átölelem Herbertet és Voznyeszenszkijt, s már itt is a fogadóbizottság; autóval visznek tovább Rotterdamba.

Mindhárman fáradtak vagyunk. Egy pillantás az előadóteremre: pár udvarias szó, csésze kávé. A várost lebombázták a háborúban, minden vadonatúj, ragyog és mintha „rajzolták volna”.

Végre egyedül. Összehúzom a szobafüggönyt, de áttűz rajta a nap. A prospektusban megnézem, kik szerepelnek még? Peter Porter Angliából, Gregory Corso és Eisabeth Bishop Amerikából, Voznyeszenszkij, Herbert… Az altató kezd lassan hatni. Bebújok az ágyamba, és hátat fordítok a napnak.

 

*

 

Másnap délben fogadás, azután egy farmra megyünk vendégségbe. Nagyon magányosnak érzem magamat, szinte kapaszkodom Herbertbe, Voznyeszenszkijbe, Renard-ba. A pázsit gyönyörű, a levegő frissen ragyog, csak én vagyok csöndes, szürke és szinte mozdulatlan. Ekkor tűnik fel Anna. Hosszú szoknyás népviseletbe öltöztetett kislány. Bukdácsol a felnőttek lába közt, valahogy úgy, mint én. Négyesztendős, világszép kislány, akár a keresztlányom.

– Anna!

Hosszan fürkész, mielőtt nekem adná a rongybabáját. De estére már a levegőben forgatom, s az étteremben sírni kezd, amikor elválasztják tőlem.

Bevallom, az egész fesztiválból ez a délután volt a legszebb. A fölolvasások? Nem tudom. Két nap után odasúgtam az igazgató fülébe: „Én rövid leszek és csendes”. Nevetett és átölelt. És én valóban csendes és rövid voltam.

 

*

 

Nem lehet egy várost „egyből” fölépíteni. Az igazi városoknak az idő a maltere. Kivételt csupán kettőt ismerek: az egyik Leningrád, a másik New York.

Rotterdamot „egyből” húzták fel. Ezt az ember nem veszi rögtön észre, csak egy-két nap múlva. Merre induljak? Mindenütt ugyanaz a „luxus”, ugyanazok az utcák. Jövök-megyek, mint egy fényűző egérfogóban. Mint aki elindul valamerre, és mindig ugyanoda tér vissza. Jobb leülni és megkávézni. Így legalább mászkálhat az ember, ha másutt nem, hát a képzeletében, a koponyájában!

 

*

 

Utolsó nap, utolsó kirándulás. A holland táj valóban gyönyörű. A növényzet dús és mélyzöld. A házak vörös tégláikkal és nagy, de homályos ablakaikkal egyszerre nyitottak és zártak: „befele” élnek, holott nincs is kerítésük, s „mezítláb” állnak a hegyet-völgyet elöntő pázsiton. Aztán a híres malmok, amikre ma is oly büszkék a hollandusok. Van, hogy húszat is látunk belőlük, óriás lapátjaikkal serényen forogva a szeles-esős szürkeségben.

Későre jár, amire megebédelünk. Valaki nevetve magyarázza, hogy a kis Anna egész héten át hiába keresett. Utolsó nap, utolsó délután, utolsó éjszaka Hollandiában. Aztán megint a repülőtér, a repülő fotel, a tízezer méter magasban elfogyasztott ebéd.

 

Jegyzet

Hogyan olvassuk a Szentírást?

Ha egy előadóművész elmond, vagy egy költő lefordít egy verset, szükségszerűen értelmezni kényszerül.

Ez jutott eszembe, amikor eltűnődtem azon: hogyan is olvasom a Szentírást. Be kell vallanom, hogy nem értelmezve. Hát akkor hogyan? Úgy, ahogy a csillagos égboltot nézem, egy fa koronáját, vagy a tenger szívverését.

Nem értelmezve, hanem szemlélődve. Szemlélődő szerzetes módjára csak így tudom a csodálatosan gazdag és összetett mondatokat valóban befogadni és „megérteni”.

„Boldogok, akik sírnak” – mondotta Jézus. Ha ezt a mondatot akár a legnyitottabb módon értelmezni vagy magyarázni kezdem, menthetetlenül elsikkasztom belőle azt, amiért Jézus a hegyen kimondta és örökre ránk testálta e szavakat.

A nagy igazságok körvonalazhatatlanok, beláthatatlanok, s egyedül a szemlélődés alázatában melengetnek, melegítenek. Hát melegedjünk! Vagy hunyjuk le a szemünket és sírjunk. Sírjunk bátran. Egyetlen könnycsepp meghaladja a legtudósabb értelmezést.

„Uram, Uram, mért hagytál el engem?” Melyik értelmezés deríthet fényt erre a mondatra? Nem. Az Evangélium a boldogságtól tágra nyílt, a zokogástól lezárult, és az agóniától összeragadt szempárok számára íródott. Hiszen Jézus egyedül a porba és a víz színére írt. Hogy miért? Mert a por és a víz időtlenül megőrzi azt, amitől a papír elfárad és szétmállik.

Ha az ő tanítását szívünkbe akarjuk zárni, elég az anyaföldet szeretnünk és a vizek hátára írt betűket szemlélnünk. Úgy, ahogy egy gyerek, aki még nem tanulta meg a betűvetést. Mivel a kibetűzhető betű az emberé. És a kibetűzhetetlen üzenet egyedül az Övé, aki a porba írt és két lator közt kiszenvedett érettünk.

 

Bűnösök és farizeusok

Szembetűnő, mennyire elnéző és irgalmas Jézus a bűnösökkel és mennyire elzárkózó a farizeusokkal szemben. Vajon miért? Megkockáztatnék egy előlegezett választ. A bűnös minden pillanatban megtérhet. A farizeus megtérését viszont lehetetlenné teszi, hogy erényességére támaszkodva mások örökös megítélésében él. Paradox módon megtérésének ítélkező erényessége a legfőbb akadálya.

Mert miben is különbözik Jézus és a farizeusok magatartása a bűnösökkel, vagy egyszerűen az emberekkel szemben?

Akinek sok bűne bocsájtatik meg, annak öröme is nagyobb lesz, vallja Jézus. Szemben a farizeusokkal, sose a bűnt nézi, hanem a bűnöst, vagyis számba veszi a bűn minden gyökerét és emberi, lelki okát. Ismerjük gyönyörű történetét a házasságtörő asszonnyal. Ha farizeus szemmel olvasunk, még ma is szívesen átfutjuk a történet csodálatosan irgalmas magvát, s szinte fölemeljük ujjunkat: igen, de azt is mondta, hogy többet ne vétkezzél!

Hát persze, hogy ezt is mondotta! De ki mondta ezt a mondatot? Jézus, a tökéletesen ártatlan Isten, aki nagyon jól tudta, hogy a legnagyobb bűnbánó is visszaeshet bűnébe. Ezért int más helyütt arra, hogy a visszaeső bűnösnek hetvenszer hétszer, vagyis mindig meg kell bocsátanunk. Nekünk, bűnös embereknek ez az egyetlen módunk, hogy bocsánatot nyerjünk. Istenként tudta, hogy egyedül ezzel az alázatos magatartással segíthetünk másokon és magunkon is.

A szelíd Jézus ezért volt szinte kizárólagosan „kemény” a farizeusokkal szemben. De a „kemény” helyett azt is mondhatnám, hogy tehetetlen. Mert hogy téríthette, tehette volna szelíddé és alázatossá a tetőtől talpig erényeibe burkolózó, gőgös ítélkezőt?

Jézus szemében minden bűnös potenciális bűnbánó. De a farizeus, aki mindig mások bűnét kutatja? Nem tudom. Szeretném hinni, hogy Jézusnak az a mondata, ami szerint még ellenségeinket is szeretnünk kell, a farizeusokat is magában foglalja, s melegével végül az ő szívüket is fölszabadítja.

 

Debora Vaarandi

A szovjet irodalomból nagy erővel hatott rám Debora Vaarandinak, a mai észt költészet kiemelkedő alakjának Auschwitz című verse: költői látásmódját ez a mű fedi fel a legmélyebben.

Debora Vaarandi szemében súlyánál vagy éppen súlytalanságánál, elégtelenségénél fogva a látszat le-lemozdul a valóságról, s e mindig gyógyítóan fájdalmas műtét vagy katasztrófa egyfajta „apollói szürrealizmusban” nyilvánul meg költészetének optikai erőterekben szétágazó és egybehúzódó képeiben, soraiban.

A látszat a dolgokra, egész világunkra rászőtt álarc, aminek leválása, „lemozdulása” vagy éppenséggel letépése, leoperálása Debora Vaarandi tragikus verseiben a legérvényesebb. Valójában nem szürrealizmus ez, csupán a mezítelenül tántorgó, kibírhatatlan világ egyberoskadása, körvonalvesztése, s ugyanakkor vakító, első és egyszeri kontrasztokban való megjelenése:

 

Miért sajog úgy a lábunk? Szívig szalad a fájdalom, a szívtől meg a lábig. Vonszolódik nyomunkban a fájdalom, vörös kötél.

 

Ebben a szakaszban szinte betűről betűre nyomon követhető, ahogy a költő figyelme a nyers húsig szalad: a „vörös kötél”-ig.

Hogy mi kell ehhez? Túl mindenfajta költői iskolán a valóság, s mindenekfölött az emberi nyomorúság odaadó szemlélete, amitől a gyáva megfut, s a szadista beleszédül. Itt pontosan annak a „remeklésnek” vagyunk tanúi, amiről Simone Weil írt a görög tragikusok kapcsán: „Nincs királyian szebb a művészetben a szerencsétlenség hiteles ábrázolásánál.”

Debora Vaarandinál ez a hitelesség szétveti ugyan a képeket, de ugyanakkor érezzük azt is, hogy minden erejével igyekszik összetartani őket. Vagyis nem engedi stílussá válni azt, ami alapvetően tapasztalat; ahogy a skizofrének küzdenek az evidenciák meghasadása ellen.

E kettős erőfeszítés természetesen túlnő minden iskolán. Szürrealista, aki küzd a szürrealizmus ellen? Nem. Költő, aki csupasz kézzel igyekszik egybetartani azt, ami meghasadt.

 

Jegyzet