Törőcsik Mari

Nincs értelme másképp írnom róla, egyedül úgy, mintha saját magam számára készítenék valamiféle följegyzést: mondjuk, éjszaka fölriadva egy álomképemről, amiről úgy érzem, döntő szerepet játszhat abban, amit és ahogyan a világról és benne saját életemről gondolok.

Törőcsik Marit tizenhat esztendeje, hogy megismertem. Ritkán éreztem valakiben ennyi ellentmondást, ennyi hamis képzetet, s ugyanakkor tévedhetetlen biztonságot. Amikor „lépett”, úgy koncentrált, akár egy artista, aki sose véti el a halálugrás pillanatát. S ez az egyszeri pillanat egyre hatalmasabb teret hódított lényében; törékeny és egyre törékenyebb alkatában gyönyörűen és iszonyúan fölnőtt és elhatalmasodott valami – szellem, tehetség, igazmondás? –, valami egyszerű és súlyos vasgolyó.

Utoljára a Magyar Elektrá-ban láttam. Ahogy szerepét fölépítette: lényegében élete kialakításának története volt. Mindent vállalt, ami hamisság és félreértés volt benne, az utolsó pillanatig visszatartva jobbjában azt a bizonyos vasgolyót, amit csak Szophoklész jobbja volt képes hasonló biztonsággal elgördíteni, hogy ledöntse vele az úgy-ahogy fölállított bábukat.

Szegény kis kócos Elektra, élete minden esetlegességét egyetlen dobással igazsággá semmisítette. És ez a pillanat már nem volt se itt, se ott, se régen, se mostan. Egy veszendőségre ítélt kreatúra betanult szavakkal, parókával a fején, egy pillanatra föltépte a világ szövetét.

 

Jegyzet