Zenei képeslapok

Június 26-án vette kezdetét a XII. tours-i fesztivál. Az egyedülálló zenei ünnepségnek Szvjatoszlav Richter volt a kezdeményezője. Ő választotta ki a színhelyet is, egy hatalmas középkori magtárépületet, melynek szépsége és architektúrája leginkább egy román temploméra emlékeztet.

Pár napja – a véletlen kegyelméből – valóban a zene jegyében élek. Kocsis Zoltán Richter meghívására már 23-án Párizsba érkezett, s baráti körben valóságos „zenei éjszakákat” töltöttünk együtt. Nem volt ez „házi koncert”, inkább „beszélgetés”. Játékában két elem ragadott meg leginkább: személytelen odaadása, s ugyanakkor személyiségének hallatlan ereje, fiatalos lendülete és homogenitása. Shelley és Petőfi lehetett ilyen!

A tours-i fesztivál első előadója: Arturo Benedetti Michelangeli volt. Nála sose tudni, hogy csakugyan megtartja-e koncertjét. Mint később megtudtam, most is baja volt a zongoraszékkel. Az utolsó pillanatban repülőgéppel érkezett Hamburgból az az egyetlen típus, amit elfogadhatónak talált. S mivel utolsó pillanatig gyakorolt, a közönség csak órás késéssel foglalhatta el helyét.

Benedetti Michelangeli korunk talán legösszetettebb zongoristája. Hihetetlen, mi minden jut eszembe róla, ahogy meghajtja magát a dobogón. Bűvész, gondolom (a régi falusi cirkuszok is magtárakban játszottak), főpincér és őrgróf, ínyenc és a zene mártírja. Kísértése a virtuozitás (mintha szövetséget kötött volna az ördöggel), s drámája – amit eljátszik nekünk – pontosan idevág: a bűvésznek előbb mártírrá, áldozattá kell válnia, hogy visszatalálva a gyermekkor tisztaságába, makulátlanul tolmácsolhassa Schubert kései „mondatait”. Mert hogyan tud meghalni az, akinek nem volt gyerekkora, vagy aki gyerekkorát végképp elvesztette?

Benedetti Michelangeli drámája (és művészete) azonos Proustéval. Mindkettő olyan „sznob” és olyan „világfi”, akit már egyedül a gyerekkor önfeledtsége és a halál ártatlan tudománya érdekel. Az az utolsó vánkos, amire az egyszerűség olyan könnyen hajtja le fejét.

 

*

 

Június 28-án került sor a „Meslay-i Magtárban” Szvjatoszlav Richter Beethoven-estjére. Játékát kivételes várakozás előzte meg: Richter először játszotta nyilvánosság előtt Beethoven kései remekét, a páratlanul szép és nehéz Hammerklavier-szonátá-t.

Amikor megjelenik a dobogón, hamuszürke, feszült és ideges; szinte menekül a zongorához, hogy erőt merítsen a billentyűkből. Igen, valósággal gyökereket ereszt a hangszerbe, a hangokba; karvastagságú gyökereket és szomjas hajszálgyökereket. Játéka titáni – de mintha nem sikerülne kivívnia a megváltást.

A „zenei csoda” a koncert második részében született meg, s már az első pillanatokban. Most valóban minden hang és minden mozzanat a teljesség erejével hat. Ahogy egy nagy gondolkodó mondotta: nincs könnyű megoldás, mivel a nehéz út az egyetlen út. Richter választásában ezt érezni: azt, hogy az egyetlen lehetséges utat járja, a legmeredekebb, a legnehezebb utat, de épp ezért választásának igazsága az első pillanattól kezdve a csúcs biztos ígéretével teljes. A beethoveni és richteri drámát ezért ragyoghatta be a tolmácsolás elíziumi szépsége és világossága. Ahogy Kocsis Zoltán megjegyezte: „Richternek sikerült a darab egészét eljátszania, nem úgy, ahogy a színészek tolmácsolják általában, hanem ahogy a költők mondják saját verseiket.”

Csak másnap tudom meg Kocsistól, hogy Richter nem tágít, és ragaszkodik ahhoz, hogy Kocsis Zoltán is föllépjen. Először úgy volt, hogy július negyedikén délután játszik, de miután Pollini lemondta szereplését, Kocsis koncertjére harmadikán este 9-kor került sor. Őszintén megvallva, „szívdobogva” várom ezt az estét. Benedetti Michelangeli és Richter után harmadiknak játszani egyenértékű a fiatal Mozartnak vagy a fiatal Chopinnak kijáró megtiszteltetéssel.

Este hétkor még javában esik az eső Meslay-ben. A magtárépületet víz és szél veri, de aztán hirtelen kiderül, és meg lehet gyújtani a szabadban elhelyezett mécseseket.

Kocsis Zoltán első darabját az autószerencsétlenséget ért Pollini tiszteletére játssza el. Műsorán Bach, Mozart, Beethoven és Bartók szerepel. Kivált a két Mozart előadásában remekel, de amikor meghajtja magát, tekintetének gyermeki és lángoló elhagyatottságában nem nehéz fölfedezni nehezen oldódó lámpalázát.

A szünet után annál fölszabadultabb és ihletettebb két Beethoven-tolmácsolása. Teremtő tisztasággal játszik, s ugyanakkor halál és gyerekkor egyszerre kísért billentésében. Mindent fölülmúló azonban ráadása: Richter tiszteletére most Chopint játszik. Richter fölállva helyéről csókot dob feléje, s most már valóban megszületik az a bizonyos ritka atmoszféra, amikor minden ellenállás és távolság megszűnik az előadó és hallgatósága között.

 

*

 

Másnap délben a meslay-i templomban ismét Richter ad szűk körű, baráti koncertet. A véletlen úgy rendezi, hogy a szomszédos kocsmában módomban áll hosszabban elbeszélgetni vele a tegnapi Kocsis-koncertről. „Zoltán nagyon nagy művész – mondja szó szerint. – Szeretem és csodálom. Benedetti Michelangeli talán a kor legnagyobb zongoristája, de Kocsis máris nagyobb művész nála.”

Richter a falusi templomban Bachot játszik – gyertyafényben. Áhítatát semmi nem zavarja meg. Amikor a későn jövők kopogtatnak, türelmesen vár, de az időnkénti jövés-menés zaja se akasztja meg játékát. Oldalvást ülve két ministráns gyerek lóbálja a lábát. Bach orgonálhatott ilyen környezetben, s ilyen köznapi fenséggel.

 

*

 

Nem kívántam újabb beszámolót írni a tours-i fesztiválról, egy váratlan művészi „szembesülés” most mégis erre késztet. Föltételezem, hogy a vezénylő Boulez se véletlenül vette fel századunk zenéjének szentelt műsorába Mozart fúvósokra írt szerenádját. Mert hogyan is fér meg egymás mellett – vagy egymás ellen? – Mozart és Berio?

Az utóbbival kezdeném. Berio Labirintus című művét a hatvanas évek második felében komponálta Dante- és T. S. Eliot-idézetek felhasználásával. Az előadók felállása már önmagában is megkapó, de a mű megszólaltatásával szinte az elviselhetetlenségig fokozódik a szcenikus hatás. Az előtérben, kis asztalka előtt ülve maga a zeneszerző tölti be a narrátor szerepét; a karmesteri dobogón Boulez lapozgat a lepedőnyi kottában; a vonósokat félig eltakarják a konkrét zajokat közvetítő hatalmas hangszórók. Berio kimért nyugalommal olvas; a férfikar eksztatikusan susog a mikrofonba, fölidézve a gyóntatószék „akusztikáját”; a női szólista dróton rángatva tapsol, huhog és kiált. A poklot nem lehetne hívebben színre vinni. Egyedül így: a brutálisan közvetlen konkrét hangok és egy koncert szabályos, de végsőkig elidegenített látványával. Rendezői munka, amit hallunk és látunk, a hatások alkímiája.

Nem így Mozart másnap délelőtt! Talán az se véletlen, hogy vasárnap délelőtt van, térzenék és házikoncertek ideje. A fúvósok vidámak, s valahogy úgy ülnek a dobogón, mint diákok egy vasárnapi iskolában. Muzsikájuk tündöklően tartózkodó, akár az égbolt csillagai szőnek rettentő súlyokból leheletfinom pókhálót. Mozart ujja csak néha téved a „fájó pontra”, s olyankor rögtön vissza is kapja, újrarendezve fodrait és parókáját. De az az egy pillanat, az az egyetlen tapintás: egyszerre a lángész pontossága és a nagyság tartózkodása. A telitalálat egyetlen pont, egyetlen pillanat, mint az igazság felismerésének villámcsapása. Nem lehet „kiaknázni”. Nem hatásos, mérhetetlenül több annál: megtörténik.

A „térzene” zavartalanul folytatódhat. Időtlenül. Századokon keresztül.

 

(Új Ember, 1975. szeptember 14.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]