A keresztről és keresztünkről

Valaki azt mondta: „Ádám az Élet fájáról leszakítva annak gyümölcsét, a halált hozta ránk. Jézus kilehelve lelkét a kereszt holt fáján, az örök életet szerezte vissza számunkra.”

S valóban, amikor a keresztény élet középpontjába helyezzük a keresztet, a halál és a haláltusa e könyörtelen eszközét, igazában a teljes életet, a teljes élet reményét szemléljük benne. „Tér és idő keresztjén függünk” – vallotta Simone Weil. Mivel azonban e kereszt valóságos keresztünk, Jézus keresztje óta tér és idő többé nemcsak életünk, agóniánk és halálunk helye, de örök boldogságunk záloga is. Azóta a kereszt árnyékában és világosságában egész emberi létünk szinte minden betűje átértékelődött. Életünk és halálunk többé nemcsak valamiféle bölcsőtől koporsóig vezető vízszintes vonal, sokkal inkább merőleges egyenes, pontosabban egyszerre mind a kettő, akár a kereszt drámai „dimenzionális totalitása”. E jelben a földi idő keresztezi egymást az örökléttel – innét fokozhatatlan drámaisága, minden gyásza és földöntúli fényessége.

Sorsunk, történetünk minden ellentmondását, élet és halál paradoxonát a kereszt két ágának feszültségében szemlélhetjük a legméltóbban. Ez az a metszőpont, ahol szinte minden fogalmunk megütközik és megbékél. Ez az a „holt fa”, melynek ágai közt legfőbb reménységünk, az örök élet ígérete fészkel.

Elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De hogy ez a kereszt „édes”, arról Jézus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket.

 

Jegyzet