1975

 

Múltunk reménye

Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? A múlt megváltozhatatlan birodalmába csakugyan nincs semmiféle bejáratunk? Semmiféle cselekvő, kreatív lehetőségünk azzal szemben, ami lezárult?

A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait.

Ha azonban nem magukat a tényeket kívánjuk átrendezni, hanem azok minőségét? Igen, akkor kitűnik, hogy a múlt a „minőségi cselekvés” tulajdonképpeni hazája.

Anélkül, hogy a tényeken bármit változtatna, javarészt itt, a múlt küzdőterén zajlik le minden ember drámája azzal a rosszal szemben, amit – a puszta tények szintjén – visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára azonban nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszörnyűbb tett is „színarannyá” válhat.

Sokan a reményt azonosítják a jövőbe vetett reménységgel. De mint minden valódi értéknek és cselekedetnek, a reménynek sincsenek időbeli és térbeli határai. És épp ezért, talán nincs nemesebb remény, mint a múlt véglegesnek hitt kontinensén partra szálló reménység! Igaz, a tények, a látszatok végképp megkövültek: a múlt tényein többé egy jottányit sem módosíthatunk. És mégis ezt a kontinenset ostromolja, keresi fel a költők ihlete, a vezeklők és a szentek imája. Mivel ott, ahol a tények és látszatok végképp lezárultak, veheti igazában kezdetét az a dráma, ami sorsunkat valóságosan eldönti: a minőség, a valóság, a kegyelem és a szeretet drámája.

Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.

 

Fiatalok 1975

Meglepő a különbség, a változás a mai tizennyolc évesek és a „tegnapi”, tíz évvel ezelőtti fiatalok között. Bevallom, e gyors és váratlan fordulat egyáltalán nem ért váratlanul. A tegnapiak romantikusak voltak, a „mai” fiatalok „klasszikusok”. Kettejük közt nagyobb a távolság, mint egy mai hatvanéves és egy mai húszéves között. Ahogy ez lenni szokott: a tegnap divatja mindig a legelavultabb, legalábbis pillanatnyilag.

Mi jellemezte a tíz évvel ezelőtti fiatalságot? Először is, hogy divat volt fiatalnak lenni, a hangos és lázadó romantika összes kellékeivel együtt. És mi jellemzi a mait? Az, hogy „kiment a divatból”. Hamis felhangok és biológiai illúziók nélkül: egyszerűen fiatalok, s éppoly érett és józan szerepre tartanak igényt, mint bárki más földi halandó. Érzésem szerint ők személyesítik meg először az ezredév valódi fiatalságát. Hitük, realizmusuk, összetettségük, arányérzékük összehasonlíthatatlanul magasabb rendű, mint a divatos „tegnapiaké”.

Ők, a tegnapiak – a mai harmincévesek, eltekintve néhány ritka kivételtől – „divatban voltak”, ami azonban legtöbbször annyit jelentett csak, hogy futottak minden divat után. Tudjuk, már maga a divat se magasrendű fogalom. De még itt is érvényes, hogy soha, aki fut a divat után, eleve nem teremthet új divatot. A pillanat balekjeiről pillanatok alatt lefoszlik ámokfutásuk romantikus kölcsönfénye. Gyorsabban öregszenek bárkinél.

A mai fiatalokat – talán a változás puszta természetének kegyelméből – nem fenyegeti ez a koravénség, a pillanat balekségének tragikomikuma. Persze, észrevették a változást a „tegnap fiataljai” is, s most lopva igyekeznek vissza – (hátra vagy előre) idomulni utódaik klasszikus csendjéhez, egyszerű, kemény, szinte személytelen józanságához, s minden „biológiai kegyet és felsőbbséget” elutasító klasszicitásához. Igaz, szépek voltak a tegnapiak is, de a maiak összehasonlíthatatlaul szebbek. Személytelen klasszicitásukban előre jelzik azt a „számadást”, amit az ezredvég közeledtével meg kell vonnunk.

 

Nádasdi Éva verseiről

Nádasdi Éva verseinek egészen különös a belső mozgása. Soraiban a vakító erejű evidenciák tétova gesztusokkal keverednek, mintha egy eleve félénk és végképp megfélemlített kéz tapogatná élete és léte vakírását, megfejtésre váró betűit. Innét e költészet tétovaságában is meggyőző hitelessége, s a megtalált érvényességek keserűségükben is boldogan sugárzó bizonyossága. Kényes egyensúly az övé: versei szövetében a véletlen teremti a törvényt, a félelem a vakmerést, a fáradtság a kitartást, az elcsukló hang a vezérdallamot. Üzenetük valahogy úgy alakul, ahogy a szellemidéző ujja alatt vándorló ezüstpénz: betűről betűre haladva fűzi egybe szaggatottan, mégis ellenállhatatlanul az alig összefüggő, mégis szétszakíthatatlan mondatokat és szavakat. A kéz egy gyermeké, de a hang sokat próbált szívre vall.

A fiatal magyar líra kivételesen hiteles, tiszta hangú lírikusa Nádasdi Éva. Didergésből és porladásból formált versei erősen állnak, ahogy a gyerekkor homokbuckái se omlanak le soha.

 

Jegyzet

A keresztről és keresztünkről

Valaki azt mondta: „Ádám az Élet fájáról leszakítva annak gyümölcsét, a halált hozta ránk. Jézus kilehelve lelkét a kereszt holt fáján, az örök életet szerezte vissza számunkra.”

S valóban, amikor a keresztény élet középpontjába helyezzük a keresztet, a halál és a haláltusa e könyörtelen eszközét, igazában a teljes életet, a teljes élet reményét szemléljük benne. „Tér és idő keresztjén függünk” – vallotta Simone Weil. Mivel azonban e kereszt valóságos keresztünk, Jézus keresztje óta tér és idő többé nemcsak életünk, agóniánk és halálunk helye, de örök boldogságunk záloga is. Azóta a kereszt árnyékában és világosságában egész emberi létünk szinte minden betűje átértékelődött. Életünk és halálunk többé nemcsak valamiféle bölcsőtől koporsóig vezető vízszintes vonal, sokkal inkább merőleges egyenes, pontosabban egyszerre mind a kettő, akár a kereszt drámai „dimenzionális totalitása”. E jelben a földi idő keresztezi egymást az örökléttel – innét fokozhatatlan drámaisága, minden gyásza és földöntúli fényessége.

Sorsunk, történetünk minden ellentmondását, élet és halál paradoxonát a kereszt két ágának feszültségében szemlélhetjük a legméltóbban. Ez az a metszőpont, ahol szinte minden fogalmunk megütközik és megbékél. Ez az a „holt fa”, melynek ágai közt legfőbb reménységünk, az örök élet ígérete fészkel.

Elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De hogy ez a kereszt „édes”, arról Jézus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket.

 

Jegyzet

Magasság és mélység

Az erkölcsi és spirituális emelkedés ősi szimbóluma a hegymászó útja, erőfeszítése. Minél közelebb jutunk a hegy csúcsához, annál nagyobb területet fog át tekintetünk az alattunk elterülő vidékből: annál tisztábban és átfogóbban rajzolódik ki az élet és benne tulajdon életünk jelentése, csodálatos motiváltsága.

Az emelkedőkkel azonban a lejtők is megnőnek, s a csúcsokat szakadékok árnyékolják. Igazságos ez? Vajon csakugyan emelkedés az emelkedés, vagy újabb és még veszélyesebb csapda csupán?

A csúcs ellentmondását megpillantó értelem föltétlenül megbotránkozhat e paradoxonon, amennyiben nem lép tovább. De aki továbblép, azt a mélységiszony is fölfelé hajtja, s nem kisebb erővel, mint a csúcs vonzása.

Így lesz erkölcsi emelkedésünk legfőbb titka az alázat, és nemcsak titka, de egyedül reális mércéje is. Aki valóban emelkedik: lehetetlen, hogy mélység és magasság feszültségében ne váljék alázatossá. Mert ahogy a magasság föltételezi a mélységet, éppúgy nincs emelkedés alázat nélkül. Az alázat nem is egyéb talán, mint szüntelen és fáradhatatlan emelkedés.

A növekvő szakadék így válik maga is jótékonnyá, s épp ezáltal, hogy szünet nélkül növekszik. A lázongó ezt hajszának nevezné, a gőgös vagy fáradt belezuhanna – de az alázatos szív neki köszönheti, hogy alázatos maradhat. Magasság és mélység az ő páros szárnya.

 

Jegyzet

Cselekvés és – cselekvés

A cselekvések és történések körét hajlamosak vagyunk azonosítani kizárólagosan a külső történések és cselekvések származásával. S ez nem kevés. Ellenkezőleg, milliárd és milliárd. És mégis, aki csak erre a zónára figyel, csak ebben a zónában „mozog”, előbb-utóbb elfásul, belevakul a lét könyörtelen, vak és süket „körforgásába, taposómalmába”.

Mennyivel más a „belső”, a lélek mélyén lejátszódó „cselekvés”, egy-egy igazság fölismerése és megélése, a morális ember láthatatlan drámája. A lét nyomasztó mechanizmusát egyedül ez a belső aktivitás éltetheti igazán. A morális és még inkább a vallásos ember élete többnyire láthatatlan, de annál valóságosabb, változásokban, fordulatokban bővelkedik. Sohase egyhangú, s még unalmas pillanatainak is dinamikus értéke, szerepe van.

A legtevékenyebb élet is menthetetlenül elszürkül, ha túlsúlyban külsőséges marad. Viszont hihetetlenül mozgalmas a legvisszavonultabb, legjelentéktelenebb élet is, amennyiben az igazság szeretete és lankadatlan keresése és megvalósítása, „megélése” a belső mozgatója. Igen, életünknek az igazság, a „jóra való törekvés” még szívünknél is valóságosabb motorja.

Nincs aktívabb élet a szentekénél, mely egyszerre feltételez figyelmet (vagyis szeretetet), megértést (vagyis okosságot), elfogadást (vagyis alázatot) és cselekvést (vagyis életet, teremtő hozzájárulást). E három fokozatot valójában nem lehet különválasztani, mivel a valódi cselekvés éppúgy „gondolkodik”, ahogyan a megértés is „cselekszik”, amikor egy igazságot valóban megért. Egyedül ezen az úton juthatunk el az élet, és benne tulajdon életünk külsőséges, „tényszerű” mechanizmusától a „dolgok” bensőséges szívébe.

A vallásos ember élete szakadatlan figyelem, döntés, elhatározás, kezdés és újrakezdés, kudarc és föltápászkodás drámája. Sose mechanizmus, hanem organikus egész. Olyan mikrokozmosz, aminek „kimenetele”, „dramaturgiája” nemcsak önmagán, de az Univerzumon is túlcsap, s épp azzal, hogy egész léte és minden cselekedete egyre bensőségesebb.

 

Amerikai képeslap

Gépünk alig emelkedett fel a Charles de Gaulle repülőtérről, máris közeledünk Európa határához. A felszakadozó felhők alól előtűnik Franciaország normandiai partszegélye, sárga „talapzata” – aztán egy „darabka” Anglia, aztán a tenger lúdbőrös végtelenje…

Előttünk-fölöttünk ég és víz közös kékjében szinte mozdulatlanul lángol hat órán keresztül a nap. Futunk a világosság mezejében! Gépünk 12-kor emelkedett fel, s kettőkor már Bostonban landolunk, tér, idő és sebesség boszorkányos összjátékát követve.

Amerikának ebben az északnyugati csücskében a legkevésbé érzi az utas a hirtelen kontinensváltozást, legalábbis „stilárisan” nem. Boston nyugodtan lehetne afféle amerikanizált angliai nagyváros. Ugyanazok a vörös téglából épült házak, házsorok fogadnak, mint Londonban. Legfeljebb a hatásuk más, nyersebb és személytelenebb.

 

*

 

Az igazi meglepetés, az igazi döbbenet: New York. Szép vagy rút? Vonzó vagy riasztó? Ma sem tudom. Valósága ezervoltos valóság és ezerszeres erejű álom. Hatalmas traverzekre emelt autósztrádán hatolunk a szívébe, mely először mélyvörös, mint a megalvadt marhavér, vagy egy pusztuló vágóhíd látványa. Látom és mégse kérdezem: miért a számtalan kiégett épület? Oly lenyűgöző a kép, hogy nincs helye semmiféle kérdésnek. Az ablakokban tépett függönyöket lebegtet a szél, a balkonokon álomidőben ácsorgó figurák, mint valami ismeretlen háború, lélektani hadviselés után.

 

*

 

Majd minden átmenet nélkül felhőkarcolók cápateste és fókateste, csoportosan is magányos napfürdője, a mennyiség minőségi csodája, amikor a mesterséges ismét a természet lenyűgöző erejével hat. Nincs törékenyebb kolosszus a felhőkarcolóknál! De hatásuk az utcán, a földön járva még meglepőbb. Árnyékukban a legszélesebb sugárút is törékeny és meghitt, akár egy kisváros mellékutcája, azzal a különbséggel, hogy százszorta közönyösebb és ezerszeresen feszültebb.

 

*

 

Manhattan, a többmilliós belváros alaprajza tökéletesen szabályos. Mindenütt másutt ez unalmasan hatna. Egyedül itt nem. Ezek a „négyzetek” (számozott sugárutak és számozott keresztutcák) éppoly telítettek, mint Dante „körei”. Mintha a fokozhatatlan feszültségnek és ellentmondásnak a „tiszta geometria” lenne végső és egyetlen kifejezési formája.

New Yorkot az amerikaiak is, ha csak tehetik, messze elkerülik. Azt mondják rá, nem is amerikai város. Itt mindenki idegen, és senki se az. New Yorkot, mondják, senki se ismeri. Naponta változik, akár a tenger, egy pillanat alatt „fölfogható”, s akár a tenger, öröktől ismerős. Már első éjszaka testet ölt álmomban, méghozzá egy fiatal, nagyon szomorú szerelmespár, s valami mélységes csönd formájában, ahogyan csak ekkora város tud kihalni és elhallgatni…

New York dantei geometriájáról beszéltem, mely mint a tenger, öröktől ismerős és örökre kiismerhetetlen. Hát igen: ez a város visszasüllyeszt a gyerekkorba. Abba a világba, ahol még minden vadonatúj volt, s ugyanakkor személyesebb és személytelenebb is a felnőttek világánál… New Yorkban tegeződő viszonyba kerülünk ismét a világgal, oly elsődleges és oly félelmetes itt minden, mint utoljára érzékelésünk hajnalán…

Most éppen alkonyodik a város felett. A kék és rózsaszín „selyempapír” szürkületben kigyulladnak az első fények a felhőkarcolók ablakaiban. Sietni kell, mielőtt besötétedik. Észreveszem, hogy fázom, hogy fáradt és éhes vagyok. És kicsi, végtelenül kicsi, mint New York templomai az óriási épületek közé szorulva…

 

*

 

Vacsora a Columbia Egyetemen. Fekete pincérek és fehéren megterített asztalok fogadják a vendéget, függönyök és szőnyegek szinte múlt századi idillje. Vacsora közben már-már arra várok, habos ruháikban mikor futnak be elköszönni a gyerekek, hogy aztán egy néger dada vezetésével visszavonuljanak az emeleti hálószobákba, ahogyan azt a moziban is láttam, Tamás úrfi idejéből…

Ehelyett a modern költészetről és nyelvészetről hallunk kitűnő előadást, amit pohár bor követ. Aztán megint a város – New York éjjel, valamivel éjfél után.

 

*

 

Most tudom csak, hogy már írtam New Yorkról. Amikor azt írtam: „Nagyvárosi ikonok”, „kocka-csend”, „kopogtak a jégüres villanykörték” – valójában New Yorkról írtam. A valóságnak erről az ezredvégi fokozatáról, ami ugyanakkor a Bibliában, Babilonban és Rómában is jelen volt már.

A kivilágított felhőkarcolók méreteikkel szinte arcunkba hajolnak, szinte intimek. Csak az utcák jegesen távoliak, s külön tanulmányt érdemelne az elszórtan surranó vagy ácsorgó emberek mozgása és mozdulatlansága. Minden kirakat magányos, mint egy éjbeli benzinkútállomás, és csupasz, olyan csupasz, mintha az egész városban utcai harcok folynának.

Késő éjszaka kerülök végre ágyba. S az ágy oly édes mostan, mint utoljára a szalmazsák volt 1944 telén. A végletek egybeérnek és megszülik ellentétüket. A végletes elidegenedés a makulátlan idillt. Ahogy azt egy deportált följegyzéseiben olvastam: soha a kelő nap nem volt olyan puha és kerek, mint a szögesdrót hálójában…

A New York-i éjszakában tökéletesen mindegy, hogy valaki egy néger spirituálét mormolva, vagy Arany Jánossal alszik el.

 

*

 

Minden új ország stiláris kaland: a valóság új fejezete. Hát még egy kontinens. Érzékeink fokozott figyelmével már a repülőgépen tapasztalhatom Európa és Amerika, a régi és az új kontinens között szárnyalva a lényegében alig észrevehető, mégis jelentős változást. Mások például – a sztuardeszek. Az európaiak manökenszabásúak, az amerikaiak inkább iskoláslányok, akik gyerekes komolysággal alakítják gondosan betanult szerepüket. Homlokuk ennek megfelelően felhős, míg egy-egy mosolyuk tökéletesen felhőtlen. Azután mindjárt mások – például – a színek és a minták. Az üléseket olyan virágos, rózsaszín huzatok borítják, amik nálunk talán még a gyerekeknek sem tetszenének. Igen, honnét ezek a rikító, mégis mindentől elidegenedett fagylaltszínek? Ezek az anyagszerűtlen virágok?

Amennyire az angoloknak sikerült a könyvektől az autókig megtalálniuk a dolgok stílusát, oly mértékben vallott kudarcot az amerikaiak minden ilyesfajta igyekezete. Az ő dimenzióikban, s talán épp attól, hogy oly kezes, még a természetes anyag is műanyagnak hat, s minden szín és minden forma mesterségesnek.

Később, irdatlan méretű és ismeretlen rendeltetésű üzemek mellett utazva, a lapos és mozdulatlan vasbeton blokkok láttán nemegyszer fogott el a kínos érzés, hogy ezek már magának a puszta anyagnak koncentrációs táborai. És ezen az anyagon milyen szín ne hatna képtelennek?

Valaki azt mondta, ahhoz, hogy megérezzem az amerikai valóságot, meg kell ismerkednem Hopper művészetével. Ezzel kezembe nyomta a festő egy vaskos albumát. Igaza volt: Hopper egész utazásom alatt hűséges kalauzomnak bizonyult, segített pontosabban látnom azt, ami elém tárult. Vásznain legszembetűnőbb az idegenség, az a fajta magány, amihez Európában egyedül a „svéd-magány” mérhető. Amíg azonban az utóbbi rendkívül tartózkodó, az „amerikai magány” harsányan „kiszínezett”. Ahogyan csak egy migrénes beteg szenvedhet a világtól: migrénszínek és kínosan kidolgozott migrénformák jellemzik Hopper realizmusát.

Ebben a közegben meglepő ellenpont az amerikai fiatalság sugárzó nyíltsága és természetessége. Vajon azok a férfiak és nők , akiket Hopper festett, ifjan ugyanilyen szépek és természetesek voltak?

 

*

 

Stilárisan a „legmegoldottabbak” a feketék. Rajtuk a legképtelenebb színek is valóságosak, s úgy izzanak, mint Van Gogh vásznain vagy a gótikus üvegablakokon. Arra pedig, hogy a nyomasztó mennyiség új és ismét humánus formába csaphat át, legszebb példa a felhőkarcoló. Óriásnak ezek az alkotások valójában nagyon is törékenyek. Formájuk karcsúságával és anyaguk áttetszőségével inkább fél lábon merengő flamingók, semmint érzéketlen betonelefántok. Egy bizonyos: létezésük szépsége, a stílus legmélyebb jelentésének értelmében, ellentmondani látszik Hopper ítéletének.

 

Jegyzet

Középút és középszer

Az antik világ az „arany középútban” a józan ész kiegyezését és egyensúlyát látta a vak szenvedélyek szélsőséges természetével szemben. Chesterton viszont a keresztben véli megpillantani, a kereszt két ágának drámai egyensúlyában azt a természetfölötti békét, ami nélkül az ember egykönnyen a világ ellentmondásainak martalékává válik.

De se az antik „arany középútnak”, se a kereszt „drámai egyensúlyának” nincs köze ahhoz, amit a „középszer”, mint életforma jelent.

Mi is hát a különbség az „arany középút” és a középszerűségbe való menekvés között? Az előbbi föltételezi a lankadatlan és tárgyilagos figyelmet; az állandó kritikát és a tájékozódás örömét; a „játékszabályok” kölcsönös tiszteletét. Nem így a középszer! A középszerűség eleve fél a valóságtól és kerül minden igazságot, mely egykönnyen arra kötelezhetné, hogy föladja kicsinyes önzését. Számára egyedül az fontos, hogy olyan világot hazudhasson maga köré, amelyben se kicsivé (vagyis alázatossá), se óriássá (vagyis hőssé) nem kell válnia. Titkos elve: kicsinyesen és nagyzolva!

De még nagyobb a különbség a „kereszt békéjében”, a „kereszt egyensúlyában” és a középszer olcsó védelmében élők között. Ahogy azt Chesterton gyönyörűen kifejtette: a szentek békéje épp abban rejlik, hogy a világ teljes drámáját fönntartás nélkül magukra vették. Tökéletes nyitottságuk és nagyvonalúságuk szimbóluma a kereszt, az a Mérleg, aminek két karja, két „édes és rettenetes” szára egyedül képes kibékíteni létünk minden ellentmondását. A középszer viszont, ha már a gondolkodástól is fél, még jobban retteg a cselekedettől, a vállalástól.

Dosztojevszkijnek igaza volt, amikor az ördögöt közönségesnek vélte. És ha az ördög csakugyan közönséges, a pokol minden bizonnyal középszerű. Kilátástalanul és reménytelenül középszerű.

 

Ahol Leonardo da Vinci meghalt

Tours-tól csodálatos út vezet a Loire mentén Amboise-ig. Itt, a sziklákra épült gótikus várat körülölelő kisvárosban élte le élete utolsó éveit és halt meg Leonardo da Vinci. Lakóházát – legalábbis részben – korhűen rekonstruálták: nyers kőpadlón és rusztikus erejű mennyezetgerendák alatt járkálunk. A falakon elszórtan egy-egy Leonardo-idézet. Például: „Sokat kell szemlélődni és gondolkodni. Aki ritkán gondolkodik, gyakran téved.” Tanács és vallomás arról, hogyan is kellene kihasználni időnket, s hogyan is használta fel Leonardo. Intelme világos. Szemben a cselekvés vakhitével, egyedül a szemlélődésen nevelt gondolat érhet célba. A leggyorsabb cselekvés is csigalassúságú a szemlélődésben fogant minőségi gondolat sasröptéhez mérten. Példa erre a múzeummá alakított Leonardo-ház, ahol technikai vázlatait megvalósították. A maga korában légkondicionáló berendezéseken kívül találmányaiból semmit sem valósítottak meg. Leonardo mégis elmélyült derűben élt, szinte egy tölgyfa nyugalmával. A fölismerés a szellem szférájában semmivel se kevesebb a gyakorlati megvalósításnál. Elég egy pillantást vetnünk önarcképére, annak gyökerekre emlékeztető, növényi nyugalmára s a tekintet napszerű erejére, hogy megértsük: itt az élet szellemibb és épp ezáltal reálisabb háztartásáról van szó, mint ahogy azt általában megvalósítjuk és elképzeljük.

Hét lángész életét élte egy tölgyfa nyugalmával. Hálószobájának ablakában állok, abban a szobában, ahol meghalt. Nézem a várat, az alkonyatot – vaksi szemekkel, helyette is. Azzal az ellenállhatatlan érzéssel, hogy személyiségének titka nem lehetett egyéb, mint kivételes figyelme. Hosszú és tiszta figyelme, amivel segítette – hogy önmagát megpillanthassa – a világot.

 

Jegyzet

Zenei képeslapok

Június 26-án vette kezdetét a XII. tours-i fesztivál. Az egyedülálló zenei ünnepségnek Szvjatoszlav Richter volt a kezdeményezője. Ő választotta ki a színhelyet is, egy hatalmas középkori magtárépületet, melynek szépsége és architektúrája leginkább egy román temploméra emlékeztet.

Pár napja – a véletlen kegyelméből – valóban a zene jegyében élek. Kocsis Zoltán Richter meghívására már 23-án Párizsba érkezett, s baráti körben valóságos „zenei éjszakákat” töltöttünk együtt. Nem volt ez „házi koncert”, inkább „beszélgetés”. Játékában két elem ragadott meg leginkább: személytelen odaadása, s ugyanakkor személyiségének hallatlan ereje, fiatalos lendülete és homogenitása. Shelley és Petőfi lehetett ilyen!

A tours-i fesztivál első előadója: Arturo Benedetti Michelangeli volt. Nála sose tudni, hogy csakugyan megtartja-e koncertjét. Mint később megtudtam, most is baja volt a zongoraszékkel. Az utolsó pillanatban repülőgéppel érkezett Hamburgból az az egyetlen típus, amit elfogadhatónak talált. S mivel utolsó pillanatig gyakorolt, a közönség csak órás késéssel foglalhatta el helyét.

Benedetti Michelangeli korunk talán legösszetettebb zongoristája. Hihetetlen, mi minden jut eszembe róla, ahogy meghajtja magát a dobogón. Bűvész, gondolom (a régi falusi cirkuszok is magtárakban játszottak), főpincér és őrgróf, ínyenc és a zene mártírja. Kísértése a virtuozitás (mintha szövetséget kötött volna az ördöggel), s drámája – amit eljátszik nekünk – pontosan idevág: a bűvésznek előbb mártírrá, áldozattá kell válnia, hogy visszatalálva a gyermekkor tisztaságába, makulátlanul tolmácsolhassa Schubert kései „mondatait”. Mert hogyan tud meghalni az, akinek nem volt gyerekkora, vagy aki gyerekkorát végképp elvesztette?

Benedetti Michelangeli drámája (és művészete) azonos Proustéval. Mindkettő olyan „sznob” és olyan „világfi”, akit már egyedül a gyerekkor önfeledtsége és a halál ártatlan tudománya érdekel. Az az utolsó vánkos, amire az egyszerűség olyan könnyen hajtja le fejét.

 

*

 

Június 28-án került sor a „Meslay-i Magtárban” Szvjatoszlav Richter Beethoven-estjére. Játékát kivételes várakozás előzte meg: Richter először játszotta nyilvánosság előtt Beethoven kései remekét, a páratlanul szép és nehéz Hammerklavier-szonátá-t.

Amikor megjelenik a dobogón, hamuszürke, feszült és ideges; szinte menekül a zongorához, hogy erőt merítsen a billentyűkből. Igen, valósággal gyökereket ereszt a hangszerbe, a hangokba; karvastagságú gyökereket és szomjas hajszálgyökereket. Játéka titáni – de mintha nem sikerülne kivívnia a megváltást.

A „zenei csoda” a koncert második részében született meg, s már az első pillanatokban. Most valóban minden hang és minden mozzanat a teljesség erejével hat. Ahogy egy nagy gondolkodó mondotta: nincs könnyű megoldás, mivel a nehéz út az egyetlen út. Richter választásában ezt érezni: azt, hogy az egyetlen lehetséges utat járja, a legmeredekebb, a legnehezebb utat, de épp ezért választásának igazsága az első pillanattól kezdve a csúcs biztos ígéretével teljes. A beethoveni és richteri drámát ezért ragyoghatta be a tolmácsolás elíziumi szépsége és világossága. Ahogy Kocsis Zoltán megjegyezte: „Richternek sikerült a darab egészét eljátszania, nem úgy, ahogy a színészek tolmácsolják általában, hanem ahogy a költők mondják saját verseiket.”

Csak másnap tudom meg Kocsistól, hogy Richter nem tágít, és ragaszkodik ahhoz, hogy Kocsis Zoltán is föllépjen. Először úgy volt, hogy július negyedikén délután játszik, de miután Pollini lemondta szereplését, Kocsis koncertjére harmadikán este 9-kor került sor. Őszintén megvallva, „szívdobogva” várom ezt az estét. Benedetti Michelangeli és Richter után harmadiknak játszani egyenértékű a fiatal Mozartnak vagy a fiatal Chopinnak kijáró megtiszteltetéssel.

Este hétkor még javában esik az eső Meslay-ben. A magtárépületet víz és szél veri, de aztán hirtelen kiderül, és meg lehet gyújtani a szabadban elhelyezett mécseseket.

Kocsis Zoltán első darabját az autószerencsétlenséget ért Pollini tiszteletére játssza el. Műsorán Bach, Mozart, Beethoven és Bartók szerepel. Kivált a két Mozart előadásában remekel, de amikor meghajtja magát, tekintetének gyermeki és lángoló elhagyatottságában nem nehéz fölfedezni nehezen oldódó lámpalázát.

A szünet után annál fölszabadultabb és ihletettebb két Beethoven-tolmácsolása. Teremtő tisztasággal játszik, s ugyanakkor halál és gyerekkor egyszerre kísért billentésében. Mindent fölülmúló azonban ráadása: Richter tiszteletére most Chopint játszik. Richter fölállva helyéről csókot dob feléje, s most már valóban megszületik az a bizonyos ritka atmoszféra, amikor minden ellenállás és távolság megszűnik az előadó és hallgatósága között.

 

*

 

Másnap délben a meslay-i templomban ismét Richter ad szűk körű, baráti koncertet. A véletlen úgy rendezi, hogy a szomszédos kocsmában módomban áll hosszabban elbeszélgetni vele a tegnapi Kocsis-koncertről. „Zoltán nagyon nagy művész – mondja szó szerint. – Szeretem és csodálom. Benedetti Michelangeli talán a kor legnagyobb zongoristája, de Kocsis máris nagyobb művész nála.”

Richter a falusi templomban Bachot játszik – gyertyafényben. Áhítatát semmi nem zavarja meg. Amikor a későn jövők kopogtatnak, türelmesen vár, de az időnkénti jövés-menés zaja se akasztja meg játékát. Oldalvást ülve két ministráns gyerek lóbálja a lábát. Bach orgonálhatott ilyen környezetben, s ilyen köznapi fenséggel.

 

*

 

Nem kívántam újabb beszámolót írni a tours-i fesztiválról, egy váratlan művészi „szembesülés” most mégis erre késztet. Föltételezem, hogy a vezénylő Boulez se véletlenül vette fel századunk zenéjének szentelt műsorába Mozart fúvósokra írt szerenádját. Mert hogyan is fér meg egymás mellett – vagy egymás ellen? – Mozart és Berio?

Az utóbbival kezdeném. Berio Labirintus című művét a hatvanas évek második felében komponálta Dante- és T. S. Eliot-idézetek felhasználásával. Az előadók felállása már önmagában is megkapó, de a mű megszólaltatásával szinte az elviselhetetlenségig fokozódik a szcenikus hatás. Az előtérben, kis asztalka előtt ülve maga a zeneszerző tölti be a narrátor szerepét; a karmesteri dobogón Boulez lapozgat a lepedőnyi kottában; a vonósokat félig eltakarják a konkrét zajokat közvetítő hatalmas hangszórók. Berio kimért nyugalommal olvas; a férfikar eksztatikusan susog a mikrofonba, fölidézve a gyóntatószék „akusztikáját”; a női szólista dróton rángatva tapsol, huhog és kiált. A poklot nem lehetne hívebben színre vinni. Egyedül így: a brutálisan közvetlen konkrét hangok és egy koncert szabályos, de végsőkig elidegenített látványával. Rendezői munka, amit hallunk és látunk, a hatások alkímiája.

Nem így Mozart másnap délelőtt! Talán az se véletlen, hogy vasárnap délelőtt van, térzenék és házikoncertek ideje. A fúvósok vidámak, s valahogy úgy ülnek a dobogón, mint diákok egy vasárnapi iskolában. Muzsikájuk tündöklően tartózkodó, akár az égbolt csillagai szőnek rettentő súlyokból leheletfinom pókhálót. Mozart ujja csak néha téved a „fájó pontra”, s olyankor rögtön vissza is kapja, újrarendezve fodrait és parókáját. De az az egy pillanat, az az egyetlen tapintás: egyszerre a lángész pontossága és a nagyság tartózkodása. A telitalálat egyetlen pont, egyetlen pillanat, mint az igazság felismerésének villámcsapása. Nem lehet „kiaknázni”. Nem hatásos, mérhetetlenül több annál: megtörténik.

A „térzene” zavartalanul folytatódhat. Időtlenül. Századokon keresztül.

 

Jegyzet

Látszat és valóság

Egyik kedvelt ötletem, hogy a történetírás százféle válfaja után meg kellene írni végre: egyszerűen a valóság történetét. Azt a sziszifuszi küzdelmet, amit az ember és az emberiség létének szinte minden pillanatában folytat annak a végtelen ellentmondásnak a leküzdéséért, aminek legmesteribb megfogalmazása talán a kései Rilke-mondat: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerhetjük meg a valóságot!”

Persze a dolog végtelenül egyszerű lenne, ha a látszat mindig és mindenben ellentmondana a valóságnak. Csakhogy valószínűleg számtalan esetben a valóság és a látszat egybeesik. Ezerszerte gyakoribb ellentmondásuk milliárd variánsa, amihez viszonyítva tiszta és tökéletes ellentmondásuk szintén elég ritka – de (hogy a feladat még bonyolultabb legyen) távolról se kizárt.

Gondoljunk csak a formulára: „Amilyen szépen élt, olyan szépen is halt meg”. Lehet. De, hogy ennek a szentenciának mennyire törékeny a „logikája”, elég Krisztus embertelen halálára gondolnunk.

Most, hogy Pasolinit összeroncsolt arccal, holtan találták meg az elhagyatott ostiai tengerparton – első pillanatban valamiféle riasztó egybeesést éreztem halála és műveinek „bevallhatatlan” vallomása között. Itt most persze nem nyíltan hangoztatott szexuális eltévelyedésére gondolok, hanem a jóhoz és a bűnhöz való viszonyára. Arra, ahogyan útvesztőjét járta; ahogyan a jót a rosszal, s a rosszat a jóval újra és újra lefedte: ahogyan legdöntőbb fölismeréseiből is szakadatlanul száműzte önmagát. Mondom, tragikus halálában egy pillanatra ama ritka egybeesést véltem fölfedezni… A valóság azonban szent, s végül is nem egyéb, mint Isten beszéde. És itt igaza van Rilkének: a végső szó joga (a valóság nyelvén) nem a miénk.

Ennek a könyörtelen Rilke-mondatnak van azonban egy csodálatos ellenpárja. Megfigyeltem, hogy azoknak az embereknek, akik akár veszélyesen és a leggyötrelmesebb helyeken is – de a valóságot „motyogják”, arcuk összezúzódhat, de pillantásuk – még ha ezerszer vétenek is ellene – nyitott és erős lesz, akár a csecsemőké.

Nézzük azonban bárhonnét is, látszat és valóság drámájában teljes joggal számunkra csak a kérdés marad. Mi történt? Mi történik?

 

Jegyzet

A várakozás szentsége

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-rég megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és az igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Mikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

 

Törőcsik Mari

Nincs értelme másképp írnom róla, egyedül úgy, mintha saját magam számára készítenék valamiféle följegyzést: mondjuk, éjszaka fölriadva egy álomképemről, amiről úgy érzem, döntő szerepet játszhat abban, amit és ahogyan a világról és benne saját életemről gondolok.

Törőcsik Marit tizenhat esztendeje, hogy megismertem. Ritkán éreztem valakiben ennyi ellentmondást, ennyi hamis képzetet, s ugyanakkor tévedhetetlen biztonságot. Amikor „lépett”, úgy koncentrált, akár egy artista, aki sose véti el a halálugrás pillanatát. S ez az egyszeri pillanat egyre hatalmasabb teret hódított lényében; törékeny és egyre törékenyebb alkatában gyönyörűen és iszonyúan fölnőtt és elhatalmasodott valami – szellem, tehetség, igazmondás? –, valami egyszerű és súlyos vasgolyó.

Utoljára a Magyar Elektrá-ban láttam. Ahogy szerepét fölépítette: lényegében élete kialakításának története volt. Mindent vállalt, ami hamisság és félreértés volt benne, az utolsó pillanatig visszatartva jobbjában azt a bizonyos vasgolyót, amit csak Szophoklész jobbja volt képes hasonló biztonsággal elgördíteni, hogy ledöntse vele az úgy-ahogy fölállított bábukat.

Szegény kis kócos Elektra, élete minden esetlegességét egyetlen dobással igazsággá semmisítette. És ez a pillanat már nem volt se itt, se ott, se régen, se mostan. Egy veszendőségre ítélt kreatúra betanult szavakkal, parókával a fején, egy pillanatra föltépte a világ szövetét.

 

Jegyzet

Sarokkő

Jézus megtestesült. Nem megjelent vagy belépett a világba, hanem gyermekként megszületett a világban. Akár a többi magzatot, anyja kilenc hónapon át hordozta méhében. Mivel senki, még maga Isten se tud és nem is akar másként részt venni a teremtésben, mint így – különben szétvetné időbeli és térbeli kereteit, mint majd a Végítélet, az Apokalipszis Báránya. De addig „ember és Isten, teremtés és Teremtő, anyag és forma kölcsönös és maradéktalan engedelmessége folytatódik”.

Isten nem belépett a világba, hanem beleszületett, semmivel se másképp és különbül, mint ahogy a földbe rejtett és hó alatti mag megmozdul, kikel és szárat hajt tavaszkor. Semmivel se másképpen – de hogy ez a másképp önmagában is mekkora csoda, arról ma még alig tudunk valamit. Amikor Szent Pál azt írta, hogy az egész mindenség áhítozik a megváltás után, mélységesen többet tudott a mindenség természetéről, mint azok a „naiv” tudósok, kik gőgjük és depressziójuk csúcsán úgy vélték, hogy a mindenség egy nagy üresjáratú mechanikus szerkezet, afféle kozmikus vekker, aminek anyagában véletlenül és főként szervetlenül teng-leng a parányi emberiség, mint holmi kondérnyi ehetetlen masszában.

Ilyen értelemben Jézus születésének és fogantatásának csodája nemcsak önmagában szívmelengető titka létünknek – de egyúttal arra is ösztökéli az embert, hogy igyekezzen minél mélyebben, minél szervesebben és minél organikusabban érteni és szeretni az univerzumot, a teremtés egészét. Régi gondolatom, hogy például a görög templom, a román templom vagy a gótikus katedrális lényegében egy-egy világmodell, s mint ilyen, mérhetetlenül több (szervesebb) a XIX. század bármelyik vekker-modelljénél. Persze, rettenetes, hogy még a hívők is Märklin-utópiákkal igyekeznek igazolni hitüket. Ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, mi is egy élő sejt, mi is egy élő és megmozduló csecsemő? Hogy a látszatra élettelen, de királyian létező kövek és csillagok között ugyan mi is az az összekötő vonal, az a közös áhítozás, amiről Pál beszél? Hogy vajon mi is az a tűz, ami Istent teremtő Istenné és megtestesült Istenné tette – alacsonyította-emelte? Hogy miért is képesek egyes korok valódi világmodelleket emelni, míg más korok nem? Hogy a nagy csoda valójában egy „közönséges” csecsemő megszületése. Mert az, hogy Isten megszületett Betlehemben, igazán nem titka, rejtélye a teremtésnek, hanem ennyi titok, születés, rejtély után egyetlen világos szava, sarokköve, magyarázata.

 

Az első karácsony óta…

Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.

Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.