Kemenczky Judit versei elé

Istenem, milyen nehéz előszót írni egy fiatal költő versei elé! Kivált ha tehetséges. Mert hogyan is lehetne dinamikus keletkezésében akár csak fölvázolni is az „eredményt”, a „termést”, az úgy-ahogy „készet”? Hiszen a tehetségben épp az a szép, hogy él, hogy kiszámíthatatlan, hogy meglepő. Hogy utólag úgy evidens, akár egy kör, de előre mégis tökéletesen megjósolhatatlan; azzal általános és egyetemes, hogy egyszeri.

Márpedig Kemenczky Judit rendkívül tehetséges – tehát tökéletesen alkalmatlan alany az előszóíró számára, kivált amikor vagy húsz-huszonöt esztendővel fiatalabb is nálamnál. Leírtam már egyszer, mégis újra meg kell hogy ismételjem. Tíz-húsz esztendőnként újabb és újabb nemzedék jelentkezik a világban, szinte a tenger hullámveréséhez hasonló szabályszerűséggel. Én, a parthoz közeledő hullám, tudok ugyan a hátamban levőkről, igazában mégse látom őket. Hallom zenéjüket, de nekem ez mást jelent, mint nekik. Velük szemben nekem egyedül az marad, hogy hívom őket. Féltve, szeretve és csodálva bennük mindazt, ami voltam és nem voltam, ami lehettem volna és már soha többé nem lehetek. Talán ők majd ki is mondják azt, amitől én már rövidesen elnémulok.

 

(In: Ne mondj le semmiről. Szépirodalmi, Bp., 1974.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]