Radnóti Miklós

Sokat olvastam életemben, mégis kevés író az, akivel naponta együtt élek úgy, mint egy elháríthatatlan gondolattal. E gondolatok jelenléte egyszerre személyes és egyszerre személytelen bennem. Valamiféle olyan megoldhatatlan problémát képviselnek, aminek megoldhatatlansága ezerszer eligazítóbb és informatívabb, segítőbb és megvilágosítóbb mindenfajta belátható és elfogadható bölcsességnél, vagy úgynevezett igazságnál.

Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak. Nem irodalom- vagy kultúratörténeti nevekké. Számomra fű, fa, tenger vagy pitypang ugyanúgy szó, behelyettesíthetetlen megnevezés, mint Mozart, Hölderlin, Bach, Dosztojevszkij vagy Leonardo. Az, hogy ki tudom mondani és le tudom írni, hogy fa, ugyanolyan rejtélyes és egyetemes „valami”, mint amikor módomban áll kimondani: Mozart, Platón, Novalis.

Szótári szóvá válni csak valami egyszeri, kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen képes. Valami vagy valaki. Mindegy. S itt mindjárt be szeretném vallani, hogy Radnóti Miklós számomra éppúgy szó, egyszeri, pótolhatatlan, kihagyhatatlan és persze megismételhetetlen, mint az, hogy szög, idill, kert, vagy mondjuk kenyér, vagy az a szó, hogy tömörség.

Hogy mi ennek az átváltozásnak a folyamata? Az, hogy egy emberi vagy már irodalmi név „közönséges” szótári szóvá alakulhat? Erről sajnos keveset mond az, amit én tudok ennek az átváltozásnak a folyamatáról. Mégis megkísérlem leírni, és úgy-ahogy megindokolni.

Kezdem talán a legkézenfekvőbbel. Az emberi szellem alig-alig föltérképezhető, s nagyon is útvesztőkkel teli, olykor már-már zavaros történetében ritka az a művész, akiben tengernyi problémánk közül legalább egy-egy a gyűjtőlencse élességével és a pont határozottságával megjelenik. Amit Radnóti életében egyedülállónak érzek, azt szánalmas elvontsággal „szituációs zsenialitásnak” nevezném. Tehetségét – amely minden úgynevezett alkotóban alig több néhány százaléknál – egy kiszámíthatatlan helyzet, s méghozzá egy olyan tragikum növesztette fel, melyre indulásakor aligha számított. Fiatalkori költészetét néhány szürrealisztikus elem beszivárgása jellemezte, majd egy váratlan és tökéletes hangvételű bukolikus líra. Látszatra erre született: az idillre, az elvesztett latinos paradicsom visszaszerzésére. Mondataiban klasszikusan van ismét jelen a szilvalekvár illata, a kedves, a kert és a barátság időtlen törékenysége.

És ezekbe az üvegfúvók aggodalmas finomságával alakított mondataiba szabadul be a világ talán legmegalázóbb szerencsétlensége.

Ügyetlenségből nem változtatta meg a stílusát? Alig hiszem. Az, amit barbár ésszel szituációs zsenialitásnak neveztem, de amit egyszerűen hűségnek is mondhatnék, hozta létre költészete utolsó korszakának valóban „kiszámíthatatlan” remekeit. S itt érzem, hogy minden elemzés mennyire kevés. A legtöbb, amit tehetek, a puszta tény leírása, az, hogy ez a „képtelen ötvözet” létrejött. Létrejött az, amire eleve készült, s amire egyáltalán nem készült fel. Eklogákban közölte azt, amit még egy Beckett is csak fejlövész stílusban merészelt.

Véletlen ez a csoda? Ezzel is csak nagyon keveset, mi több, a lehető legkevesebbet mondhatjuk. Mert a nagyságban mindig ott van a bizonyos személytelen elem, amit korok szerint őrületnek, véletlennek vagy a külső összefüggések szerepének nevezünk. Radnóti, mint a legkülönbek, több önmagánál.

Történészek és irodalomtörténészek majd megírják sorsát, belső költői fejlődését. Én befejezésül is csak azt mondhatom, amit előszörre írtam le. Fű, fa, pitypang, Hölderlin, tenger – egyszóval szótár. És benne az ezer és tízezer behelyettesíthetetlen szó között: Radnóti Miklós.

És befejezésül szeretnék kitérni még egy részletproblémára is. Fordítható-e Radnóti Miklós, vagy sem? Sajnos, az egyetlen, aki szerintem valóban fordíthatta volna, az öngyilkos Sylvia Plath, esztendők óta halott.

Mit számít? Egyszer már – s épp az ő példájából, akit legjobb verseivel a zsebében holtan emeltek le egy megnevezhetetlen alakzatú valamiről, amit történelemnek is nevezhetünk – érdemes volna megtanulnunk, hogy száz és száz szótári szavunk, s talán a legszebbek lefordíthatatlanok. Éppúgy, mint a legcsodálatosabb hajnalok, láthatatlanul zajlanak le egy ismeretlen csillagon. A valódiban mindig van valami föltáratlan. Ami nem azt jelenti, hogy sekélyes, hanem hogy kimeríthetetlen. A napok művészetének modellje azonban nem csak az ismert és publikálható világ, hanem az is, ami látszatra csak van, óramű pontossággal, s vigaszul ott és arra, ahol és amiben látszatra nem is szorulunk segítségre. Mivel a Radnótihoz hasonlóak olyan realitást hagynak ránk örökül, amit a legigényesebbnek tűnő elvárások sem tudnak megnevezni.

 

Jegyzet