A Könyvek Könyve

Ülök a kora őszi kertben, és olvasok. A kertet, az égboltot, a fákat, s egy öreg kutya pillantását, jelenlétét olvasom. Esténként előbb a szürkületet, később a csillagok betűit, az éjszaka zajait, a csönd „betűvetését”. Kifogyhatatlan olvasmány! Szöveg, amit a csecsemők is értenek, s a bölcsek se tudnak megfejteni. Könyv, amiben egyedül az idő lapozgat. Írás, amiben egyszerre vagyok olvasmány és olvasó.

A különböző kultúrák: ugyanannak a könyvnek – Könyvek Könyvének –, ugyanannak a „szövegnek” különböző megfejtései. Ebben az értelemben az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás is. A türelmetlenek nem várják be az idő lapozását, maguk szeretnének beletúrni a mindenség lapjaiba. De ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose pótolhatja a lapozás türelmetlen sietsége.

Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tetten érhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.

Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.

Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb olvasása az elénk táruló lapoknak.

De amitől e könyv valóban csodálatos, ami e könyv valódi titka, ugyanaz „gyengesége” is. Minden csodája ellenére: az univerzum mégiscsak ábécéskönyv, csak bevezetője annak, ami a sorok mögött van. S innét, hogy bár kimeríthetetlen, egy napon mégis kihull a kezünkből.

Ami minden könyvre áll, a Könyvek Könyvére százszorosan érvényes. Csak később, miután letesszük, fogjuk megérteni.

 

Jegyzet