Szeretet és imádság

Ha a döntő szellemi és szövegbeli különbséget kellene meghatároznom Ószövetség és Újszövetség között, azt mondanám: az előbbi a Tízparancsolatot, az utóbbi a Hegyi beszédet ajándékozta a világnak. Az első egy szeretettől áthatott törvénytáblát, az etikus élet alapkövét, a másik a makulátlan szeretet szabadságát.

A kettő persze nem zárja ki egymást, mégis más. A megnevezhetetlen távolság közöttük arányos azzal az emberi ésszel felmérhetetlen távolsággal, ami a teremtés tényét Isten megtestesülésének valóságától elválasztja. Az egyik alapvetés, a másik betetőzése és fölülmúlása mindennek, még magának az alapvetésnek, még magának a teremtésnek is.

A teremtés még – bár isteni értelemben! – mérnöki munka. A megtestesülés azonban az isteni szeretet nyílt realizálása.

Aki igazán szeret, annak minden szabad. Az Evangélium minden betűjében ott lüktet, suttog vagy kiált ez a hatalmas üzenet. A csak etikus ember – akármilyen magas szinten is – még mindig földközelben él, törvényei, bármilyen magasságból is, rokonai a fizika, a föld, a földi tájékozódás, az anyag erőinek – törvényeinek. A csak etikus ember üdvössége: a harmónia, míg a vallásos, pontosabban a tiszta szeretet szabadságát élő léleké: a tökéletes egyesülés, az egység. Mivel és kivel? Mindennel és mindenkivel, másokkal és önmagával, abban a végképp egyszerű és örök kohóban, akit Istenünknek nevezünk.

 

*

 

Aki igazán szeret, nem vétkezhet, s lényegében föl van már mentve minden törvény alól. De aki igazán imádkozik, az se vétkezhet imádsága közben. A szeretetnek nem a törvény, nem is az erkölcs, hanem az imádság az igazi szava, szája, lelke és nyelve. És itt van, az imádságban, az Ószövetség és az Újszövetség közös és szétszakíthatatlan egysége. Mi több, a földön minden elmélyülten és áhítattal imádkozó ember: a megtestesült isteni szeretet nem formátlan, de minden formát meghaladó, nem erkölcsellenes, de minden erkölcsöt felülmúló, nem diszharmonikus, de a legtökéletesebb harmóniát is egyetlen egységbe olvasztó nyelvét beszéli. Az ima egyedül azért lehetséges számunkra, amiért a szeretet is, és mindkettő egyedül azért, amiért a teremtés csodájának tényét a megtestesülés csodájának a valósága fejezi be.

A világ több, mint amit tudunk róla. De annál is több, mint ami önmagában. Olyan egység, aminek a harmónia a végső nyelve. És mégis – ha dadogva is – ugyanez a világ magát az egység nyelvét beszélheti már és élheti meg, ha ma még csak töredékes pillanatokra is. Szerethet és imádkozhat.

A teremtés tényéből egyedül a megtestesülés „formálhatott” valóságot. Előbb azt írtam, hogy az imádság a szeretet nyelve. Most pedig azt mondanám, hogy ima és szeretet nem egyéb, mint a tökéletes egység, vagy még egyszerűbben: a valóság beszéde, suttogása.