A fáradtságról

Hajlamosak vagyunk a fáradtságot egyértelműen a terméketlen erőtlenséggel azonosítani, holott létezik „teremtő fáradtság” is. Jól tudják ezt a sportolók, kivált a hosszútávfutók. Futásukban gyakran beáll egy bizonyos holtpont, halálos kimerültség, amin ha sikerül túljutniok, tagjaik hirtelen, szinte súlytalanná válva röpítik őket tovább. De a „teremtő fáradtságot” leginkább mégis a szellemi feladatokkal küszködők ismerik. A vereség, a kudarc hányszor meríti ki erejüket! S íme, épp mikor letették már, kell ismét fölvenniök a tollat, hogy fáradtságukat feledve végre csakugyan dolgozhassanak. Ahogy a mindenség is csillagainak valódi dimenzióival csak akkor fedi föl magát, amikor a nap lehanyatlott.

Tévedés azt hinnünk, hogy az erő mindennek a mozgatója. Épp ellenkezőleg, a nagy tettekben és fölismerésekben mindig túlteng az ingyenesség. Mintha valami titkos törvény szerint: a legnehezebbet volna a legkönnyebb végbevinni. Nehézségeink és gyötrelmeink talán épp onnan fakadnak, hogy fázunk a legnehezebbtől, s csak amikor már minden könnyebbséget kimerítettünk, nyúlunk utána, s íme, szinte el se akarjuk hinni – látva, hogy „fölemeltük”!

Egy közepes vagy egy rossz regényt irtóztató fáradtság lehet megírni, mivel ez csakis önerőből lehetséges. De egy remekmű tulajdonképpen önmagát írja, s alkotójának – azt merném mondani – csak a ceruzát kell tartania hozzá. Az „ihlet” és a „sugallat” szavak valójában ezt jelentik.

De bizony mi legtöbbször túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy ne „erőből” próbáljuk megközelíteni föladatunkat. Ilyenkor jön segítségünkre nemegyszer a fáradtság, a „teremtő fáradtság” természetes kegyelme. Mi több, az öregkori bölcsességben is – úgy vélem – legalább akkora szerepe van a fáradtságnak, mint a fölgyülemlett tapasztalatok gazdagságának. Gondoljunk bizonyos költők öregkori, „fáradt” soraira. Arra a kései hangra, mely – igen – túlontúl kimerült ahhoz, hogy ne egyedül az igazságot hajtogassa.