A testi szenvedés

tűhegyre szúrja áldozatát. Gyötrelme csúcsán a szenvedő számára valószínűtlen és jelentéstelen díszletté válik a világ, értelme és érzékszervei szinte nem léteznek többé a kín rettenetes egyeduralmában. Múlt és jövő nélkül, a puszta kín és a puszta pillanat tengelye körül forog a szerencsétlen.

Ugyanez áll a lelki szenvedésre, bármi legyen is a neve. A kínlódó ember menekülne, de nincs hová. A pillanat süket présének foglya, mint az a fantasztikus mesehős, aki arra ébred, hogy szobájának a falai lassan közelíteni kezdenek egymáshoz.

A szenvedésben van valami pokoli elem, valami örökre hihetetlen és elfogadhatatlan. Értelmünket és képzeletünket megfosztja mindattól, amiben – ha küszködve is, de – egyedül lehetséges megvalósítani önmagunkat. Nem fölülmúlása térnek és időnek – s ez benne az elfogadhatatlan –, hanem ezeknek a semmi felé való lefokozása. Ellentéte az ihletnek és elragadtatásnak.

És mégis: a szenvedés nem kisebb mestere a léleknek, mint a legtisztább felismerések nyújtotta elragadtatás. Nélküle egykönnyen belefeledkeznénk a mulandó világba, végső és egyedüli realitásként értékelve azt. De a szenvedésben nagyon nehéz ámítanunk magunkat, nagyon nehéz továbbra is hazug illúziókat táplálnunk a földi élet végső természete felől.

Innét a látszólagos ellentmondás is: holott a szenvedés gyötrelmes szűkösségétől semmi sincs távolabb, mint az öröm tágassága; valójában semmi se egyszerűbb, mint a fájdalomból megérkezni – átcsapni – az örömbe. De mindkettőről nagyon nehéz, s valójában lehetetlen kívülről beszélni, annak ellenére, hogy belülről átélve szenvedés és öröm nyelve tökéletesen egyértelmű beszéd.