Jegyzetlap

A legtöbb mai regénynek egyik fogyatékossága, hogy valami módon – talán a költészet példájára – nem kívánja érzékeltetni az idő hömpölygő folyását, alakító erejét. Pedig a regény az egyetlen művészi forma, amely képes erre. Tolsztoj Háború és béké-je túl a történésen és túl az emberábrázoláson, elsősorban az idő monumentális jelenlétének köszönheti hegyláncokkal rokon realitását.

A mondás, hogy „az idő mindent megold”, más megfogalmazásban azt is jelenti, hogy van, amit csak az idő orvosolhat. Igaz ez? S ha igen, vajon mindig és minden esetben?

Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre vennünk két olyan szó jelentését és szerepét, mely eleve föltételezi az idő beiktatását. Egyik ilyen szavunk a „türelem”. Szélsőséges jelentése szerint a türelmes ember a megoldhatatlannak tűnő terhet is elfogadja, s teszi ezt nemcsak abban a reményben, hogy a körülmények változásával a ma még megoldhatatlannak tűnő baj idővel majd csak elmúlik. Nem, a valódi türelem reménye ennél sokkal mélyebb és képtelenebb remény, anélkül, hogy csodát követelne. Egyszerűen hisz abban, hogy az elfogadás és belátás új dimenziójában a változatlan és változtathatatlan probléma is átlényegülhet, először csak lecsillapul talán, míg később épp ami idáig „sötét pont” volt, kezd bennünket világítani, értelmünk számára nemegyszer fölfoghatatlan infrasugarakkal.

A másik szó, amit fölemlítenék, a „züllés”, szintén összefügg az idővel, hosszabb folyamatot föltételez. Nem azonos a bűnbeeséssel, sőt még a bűnös állapottal sem: az idő hosszú lejtőjére van szükség, a variánsok egész láncolatára.

Íme: az idő nemcsak gyógyít, de pusztít is. Valójában persze nem az idő gyógyít, és nem az idő pusztít, annak ellenére, hogy bizonyos jó vagy rossz megvalósulása egyedül az időben lehetséges. Ugyanakkor azonban a „zülléshez” éppúgy, mint a „türelemhez”, társul valami időtlen jelentés is. A „türelemhez” az üdvösség, s a „zülléshez” az elkárhozás fogalma mint az idő, s egyedül az idő labirintusának két végletes kimenetele.