Ismét a színházról

Volt idő, amikor a színházban elég volt valamit megjeleníteni, hogy az valóban jelen is legyen a nézők szívében, agyában és természetesen a „világot jelentő deszkákon”. Jelenlét és megjelenítés még nem vált külön egymástól, s a „siker” szinte kizárólag a megjelenítésen múlott, annak szépségén, erején, igazságán és gazdagságán.

Modern korunkban kezdődött valamiféle nagyon nehezen meghatározható baj (metafizikai zavar, rövidzárlat?), ami egyszeriben eltolta, megváltoztatta a színház egész problematikáját. A baj nyilván a világban, a szívekben és az agyakban kezdődött, de meglepő élességgel kihatott a színház egész világára. Azóta a harc valójában nem a megjelenítésért, hanem a jelenlétért folyik. A kettőt természetesen lehetetlen éles vonallal elválasztani egymástól. Mégis lényegében ez az a fölismerés – tudatosan vagy ösztönösen –, ami nélkül nincs modern színház, se modern színész. Látszatra minden a régi, valójában minden más. Mint ahogy semmi se változik és minden más lesz a súlytalanság állapotában.

A „megjelenítés” nehézségét már Lessing is fölismerte. Mert mi is a „megjelenítés”? Tükörkép? S ha igen, rögvest kitűnik lehetetlensége. Mert a tükörképből épp a valóság súlya, melege hiányzik. Ha viszont lehetséges volna a tökéletes tükrözés, ez többé nem megjelenítés volna, hanem skizofrén és értelmetlen megduplázása a valóságnak.

Nem, a színház olyan öntörvényű új valóság és jelenlét, mely épp függetlensége erejével képes a színházon kívüli életet is fölmutatni. Nem azonos a való világgal, de sűrített terében és idejében képes a maga külön nyelvén és a maga külön jelenlétének erőterében életünk egy-egy töredékét is kivételes módon abszolutizálni, mélyebb, időtlenebb és titkosabb összefüggéseiben „üdvözíteni”.

A színház csak játék? És az élet csak valóság? Nem, mindkettő játék és valóság is – csak máshol és másképpen. Ha a színházat csak játéknak vagy csak megjelenítésnek tekintem, legfőbb erejétől fosztom meg. Mert egy drámaíró nemcsak az életében, de művében, a színpadon is bűnbe eshet és megtérhet. Az új színháznak ahhoz, hogy valóban megújulhasson, el kell felednie, nem azt, hogy játék, hanem azt, hogy fikció. Amikor a függöny fölmegy, itt és most valóságosan megtörténik valami, semmivel se kevesebb súllyal, mint amikor az életünkben kétségbeesésbe kergetünk vagy megvigasztalunk valakit. Az egyetlen különbség az, hogy a színház „mesterséges” síkján a valóság másképp történik meg, mint egyebütt.