Napló

A lábadozás idejét élem. Már kilábaltam a betegségből, de még nem vagyok egészséges. Testem fölépült már, de öntudatom valamiképpen ott tétovázik ágy és asztal, betegszobám és a külvilág zajlása közt. Már nem szenvedek, a testi és lelki feszültségek fölengedtek bennem; erőm is visszatért, csupán szellemem hallgat valamiféle gyerekkori csendben, növényinek is beillő tűréssel, türelemmel.

A lélek olyanféle passzivitása ez, amit semmi mesterkedéssel nem lehet fölidézni. Figyelmem tartózkodó, mégis éber. A tárgyak megfogalmazhatatlan ártatlanságukat mutatják felém, s én kísérletet se teszek arra, hogy kifaggassam őket. Egyetlen türelmetlen mozdulat csak megzavarná soraikat. Néma pásztorként állok közöttük. A lábadozó betegnek a világ szelíd bárányarcát mutatja. Vajon mindig így kellene élnem?

Persze tudom, hogy ez állapot nem tarthat sokáig. De legalább az emlékét szeretném megőrizni magamban. Azt, hogy elkövetkező tetteimnek is ez az önzetlen csönd legyen a háttere, s hogy ha írok, tollamat akkor is ez a most megismert igénytelenség vezesse, melynek valójában még nincs (vagy már nincs?) szüksége semmiféle kifejezésre.

S vajon a bibliai „lelki szegények” egész életüket ilyenfajta gazdag igénytelenségben töltik el, örökös lábadozóként bölcső és koporsó között, a világról való lemondás és a világ elfogadásának hajszálfinom egyensúlyában? Nem tudom. Egy azonban bizonyos: elfogadásnak és várakozásnak e „küszöbhangulatában” van valami adventi. S ami különös, e „tudásban” a lábadozó test mintha előtte járna a szellemnek. Persze, nincs ebben semmi különös. Megmutatva a tökéletesség útját, Jézus nemegyszer folyamodik hasonlatért az ég madaraihoz. Valamiféleképpen így érlelődnek legfontosabb fölismeréseink és döntéseink is a tiszta várakozásban.

Igen, egyedül az igaz várakozás méltó az igaz befogadására. És életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája.

 

Jegyzet