1974

Napló

A lábadozás idejét élem. Már kilábaltam a betegségből, de még nem vagyok egészséges. Testem fölépült már, de öntudatom valamiképpen ott tétovázik ágy és asztal, betegszobám és a külvilág zajlása közt. Már nem szenvedek, a testi és lelki feszültségek fölengedtek bennem; erőm is visszatért, csupán szellemem hallgat valamiféle gyerekkori csendben, növényinek is beillő tűréssel, türelemmel.

A lélek olyanféle passzivitása ez, amit semmi mesterkedéssel nem lehet fölidézni. Figyelmem tartózkodó, mégis éber. A tárgyak megfogalmazhatatlan ártatlanságukat mutatják felém, s én kísérletet se teszek arra, hogy kifaggassam őket. Egyetlen türelmetlen mozdulat csak megzavarná soraikat. Néma pásztorként állok közöttük. A lábadozó betegnek a világ szelíd bárányarcát mutatja. Vajon mindig így kellene élnem?

Persze tudom, hogy ez állapot nem tarthat sokáig. De legalább az emlékét szeretném megőrizni magamban. Azt, hogy elkövetkező tetteimnek is ez az önzetlen csönd legyen a háttere, s hogy ha írok, tollamat akkor is ez a most megismert igénytelenség vezesse, melynek valójában még nincs (vagy már nincs?) szüksége semmiféle kifejezésre.

S vajon a bibliai „lelki szegények” egész életüket ilyenfajta gazdag igénytelenségben töltik el, örökös lábadozóként bölcső és koporsó között, a világról való lemondás és a világ elfogadásának hajszálfinom egyensúlyában? Nem tudom. Egy azonban bizonyos: elfogadásnak és várakozásnak e „küszöbhangulatában” van valami adventi. S ami különös, e „tudásban” a lábadozó test mintha előtte járna a szellemnek. Persze, nincs ebben semmi különös. Megmutatva a tökéletesség útját, Jézus nemegyszer folyamodik hasonlatért az ég madaraihoz. Valamiféleképpen így érlelődnek legfontosabb fölismeréseink és döntéseink is a tiszta várakozásban.

Igen, egyedül az igaz várakozás méltó az igaz befogadására. És életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája.

Jegyzet

Ismét a színházról

Volt idő, amikor a színházban elég volt valamit megjeleníteni, hogy az valóban jelen is legyen a nézők szívében, agyában és természetesen a „világot jelentő deszkákon”. Jelenlét és megjelenítés még nem vált külön egymástól, s a „siker” szinte kizárólag a megjelenítésen múlott, annak szépségén, erején, igazságán és gazdagságán.

Modern korunkban kezdődött valamiféle nagyon nehezen meghatározható baj (metafizikai zavar, rövidzárlat?), ami egyszeriben eltolta, megváltoztatta a színház egész problematikáját. A baj nyilván a világban, a szívekben és az agyakban kezdődött, de meglepő élességgel kihatott a színház egész világára. Azóta a harc valójában nem a megjelenítésért, hanem a jelenlétért folyik. A kettőt természetesen lehetetlen éles vonallal elválasztani egymástól. Mégis lényegében ez az a fölismerés – tudatosan vagy ösztönösen –, ami nélkül nincs modern színház, se modern színész. Látszatra minden a régi, valójában minden más. Mint ahogy semmi se változik és minden más lesz a súlytalanság állapotában.

A „megjelenítés” nehézségét már Lessing is fölismerte. Mert mi is a „megjelenítés”? Tükörkép? S ha igen, rögvest kitűnik lehetetlensége. Mert a tükörképből épp a valóság súlya, melege hiányzik. Ha viszont lehetséges volna a tökéletes tükrözés, ez többé nem megjelenítés volna, hanem skizofrén és értelmetlen megduplázása a valóságnak.

Nem, a színház olyan öntörvényű új valóság és jelenlét, mely épp függetlensége erejével képes a színházon kívüli életet is fölmutatni. Nem azonos a való világgal, de sűrített terében és idejében képes a maga külön nyelvén és a maga külön jelenlétének erőterében életünk egy-egy töredékét is kivételes módon abszolutizálni, mélyebb, időtlenebb és titkosabb összefüggéseiben „üdvözíteni”.

A színház csak játék? És az élet csak valóság? Nem, mindkettő játék és valóság is – csak máshol és másképpen. Ha a színházat csak játéknak vagy csak megjelenítésnek tekintem, legfőbb erejétől fosztom meg. Mert egy drámaíró nemcsak az életében, de művében, a színpadon is bűnbe eshet és megtérhet. Az új színháznak ahhoz, hogy valóban megújulhasson, el kell felednie, nem azt, hogy játék, hanem azt, hogy fikció. Amikor a függöny fölmegy, itt és most valóságosan megtörténik valami, semmivel se kevesebb súllyal, mint amikor az életünkben kétségbeesésbe kergetünk vagy megvigasztalunk valakit. Az egyetlen különbség az, hogy a színház „mesterséges” síkján a valóság másképp történik meg, mint egyebütt.

Mauriac olvasása közben

Leverő és fölemelő érzés az öreg Mauriac emlékiratait olvasni. Belső, lelki emlékezésnek nevezi, vagyis nem tűnő életének reprodukálásáról van szó, hanem arról: mi élteti ma is a múltból, a hanyatló és a fiatal szív dobogása miként is interferál a mában, a közelgő elmúlás szorításában.

Kívülről nézve innét lapjainak időrendi szeszélyessége, de innét megrendítő belső következetessége is. Olvasmányainak java része elfakult, barátai is elhaltak vagy elmaradoztak mellőle. A dicsőség? – mit számít mindez ma már!

Maradt a régi kert, az ősi ház, ahol reggelente tüzet rak a kandallóban és miséről jövet megvénült kezeit melengeti.

Ha egy szóban kellene jellemeznem ezt a különös erejű írást, mely mindent elereszt s utoljára szorít magához – kísértetiesen emlékeztetve a kései Babitsra –, mondom, ha egyetlen kifejezéssel kellene definiálnom Mauriac utolsó jeladását, sehogy se lelek találóbbat, pontosabbat a hit illúziótlanságánál.

Illúziótlan hit? Igen, valamiképpen a „keresztény realizmus” mintájára. De ez a mauriaci illúziótlan hit valamivel keserűbb, késeibb, sőt megkésettebb magatartás, lelkiállapot. Még van benne valami ódzkodás, keserűség és neheztelés, de már fölragyog, megjelenik a szív rejtekében a béke, az öröm apró lángja, hogy talán holnapra mindent beragyogjon. A világ szirénhangjaitól ez a szív végleg elfordult már, igaz, földi hallása keserűségére. Nehezen ugyan, de elfordult illúzióitól; fogyó, maradék erejével ezután egyedül a valóságot kutatja, kívánja. Nehéz pillanat. Az illúziótlan valóság előszörre száraz szikla csupán, nehéz elhinni, hogy egyedül belőle fakadhat fel az élet forrása.

Fáradt kéz fáradt művét lapozom? Ellenkezőleg. A fiatalság bűvölete, aztán az öregkor gazdag kifosztottsága, a „zsenialitás” után az érettség: számomra már réges-rég fontosabb dolog. Külön szépsége az emlékiratnak, ahogy az „illúziótlan Mauriac” vétkeit kezeli. Semmit el nem hallgat belőlük, de nem is kérkedik velük. Korunk egyik misztikusa azt mondotta, hogy mindent kivétel nélkül szeretnünk kell, még bűneinket is, miután gyökerüktől is megszabadultunk már. Nos, az öreg Mauriacban még ott fáj a kitépett és kiszakadt bűnök gyökereinek a helye, vérző nyoma, ettől olyan emberi a vallomása. Mindenféle bűnt elkövetett, vallja, méghozzá úgy, hogy ismerte a jót. S mégis, itt rejlik egyetlen reménye is. Mert bár bűnösen élt, soha el nem árulta Őt. Vallomásainak utolsó soraiban is ezt a képet idézi: úgy ül kandallója tüzénél, mint hajdan Péter apostol, csakhogy ő sokkalta vétkesebben élt Péternél. Mégis, ha most őt szólítanák, vajon ismerte-e a Názáretit, ezt a meggyalázott és megkínzott embert? – szeretné hinni, hogy ő így felelhetne: minden leírt szavam arról vall, hogy ismerem őt, ő a mi Istenünk, akit nem érdemeltünk meg.

Jegyzet

Néhány szóban

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

*

Rossz szívvel adott ajándékot is lehet tiszta, és tiszta szívvel adottat is rossz szívvel fogadni, akár az áldozásban Isten testét.

*

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

Jegyzetlap

A legtöbb mai regénynek egyik fogyatékossága, hogy valami módon – talán a költészet példájára – nem kívánja érzékeltetni az idő hömpölygő folyását, alakító erejét. Pedig a regény az egyetlen művészi forma, amely képes erre. Tolsztoj Háború és béké-je túl a történésen és túl az emberábrázoláson, elsősorban az idő monumentális jelenlétének köszönheti hegyláncokkal rokon realitását.

A mondás, hogy „az idő mindent megold”, más megfogalmazásban azt is jelenti, hogy van, amit csak az idő orvosolhat. Igaz ez? S ha igen, vajon mindig és minden esetben?

Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre vennünk két olyan szó jelentését és szerepét, mely eleve föltételezi az idő beiktatását. Egyik ilyen szavunk a „türelem”. Szélsőséges jelentése szerint a türelmes ember a megoldhatatlannak tűnő terhet is elfogadja, s teszi ezt nemcsak abban a reményben, hogy a körülmények változásával a ma még megoldhatatlannak tűnő baj idővel majd csak elmúlik. Nem, a valódi türelem reménye ennél sokkal mélyebb és képtelenebb remény, anélkül, hogy csodát követelne. Egyszerűen hisz abban, hogy az elfogadás és belátás új dimenziójában a változatlan és változtathatatlan probléma is átlényegülhet, először csak lecsillapul talán, míg később épp ami idáig „sötét pont” volt, kezd bennünket világítani, értelmünk számára nemegyszer fölfoghatatlan infrasugarakkal.

A másik szó, amit fölemlítenék, a „züllés”, szintén összefügg az idővel, hosszabb folyamatot föltételez. Nem azonos a bűnbeeséssel, sőt még a bűnös állapottal sem: az idő hosszú lejtőjére van szükség, a variánsok egész láncolatára.

Íme: az idő nemcsak gyógyít, de pusztít is. Valójában persze nem az idő gyógyít, és nem az idő pusztít, annak ellenére, hogy bizonyos jó vagy rossz megvalósulása egyedül az időben lehetséges. Ugyanakkor azonban a „zülléshez” éppúgy, mint a „türelemhez”, társul valami időtlen jelentés is. A „türelemhez” az üdvösség, s a „zülléshez” az elkárhozás fogalma mint az idő, s egyedül az idő labirintusának két végletes kimenetele.

A restségről

Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes álfeladatokba menekül. Mi hát a restség mélyebb oka és kiváltója?

Azt hiszem, valamiféle egzisztenciális félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébrednem az igazságra és a valóságra. Arra, hogy erőm véges. Arra, hogy ügyetlen és sok mindenre alkalmatlan vagyok. Félelem attól, hogy a valóságos feladatok megfosztanak az üres ábrándozástól, kemény menetrendet szabva elém; attól, hogy a kiszámíthatót föl kell cserélnem a kiszámíthatatlanra. A képzelgést és a látszatot a valóságra. Önmagam jelenlétét és létezését a világ és a többi ember létezésére. A lusta ember nem annyira a formális erőfeszítéstől fél, mint az erőfeszítés tartalmától. Azt merném mondani, hogy üres erőfeszítésre mindig kész, de mindig fél a világ, saját maga és mások, egyszóval a lét jelentésének a megismerésétől, s főként tudomásulvételétől.

A lusta ember egyszerűen nem hajlandó fölnőni, egyszerűen fél mindenfajta igazságtól. A remete, aki az igazságot kutatja, egy „oszlopszent” – sose lehet lusta. A restség nem azonos külső képével. A restség lényegében metafizikai rettegés, az igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta szembesülés elől. Legjobb ellenszere az igazságra való törekvés. Enélkül ugyanis minden tevékenység továbbra is csak lustaság marad: a restség képmutató, kétszeresen hazug álruhája.

A bennünk lakó és mélyen fekvő restségnek semmi se kedvesebb a teljesítmény látványánál. Előszeretettel hivatkozik a végzett munka mennyiségére: kilókban, órákban, méterekben tetszeleg. A valódi munkás vele szemben néma, akár a minőség és az igazság.

„Munkakerülő” – a kifejezés találóan csípi el a mozdulatot, de megtévesztően tolmácsolja tartalmát. A restség esetében bölcsebb lenne igazság- és valóságkerülőről, az igazság és a valóság megkerüléséről beszélnünk. A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.

A testi szenvedés

tűhegyre szúrja áldozatát. Gyötrelme csúcsán a szenvedő számára valószínűtlen és jelentéstelen díszletté válik a világ, értelme és érzékszervei szinte nem léteznek többé a kín rettenetes egyeduralmában. Múlt és jövő nélkül, a puszta kín és a puszta pillanat tengelye körül forog a szerencsétlen.

Ugyanez áll a lelki szenvedésre, bármi legyen is a neve. A kínlódó ember menekülne, de nincs hová. A pillanat süket présének foglya, mint az a fantasztikus mesehős, aki arra ébred, hogy szobájának a falai lassan közelíteni kezdenek egymáshoz.

A szenvedésben van valami pokoli elem, valami örökre hihetetlen és elfogadhatatlan. Értelmünket és képzeletünket megfosztja mindattól, amiben – ha küszködve is, de – egyedül lehetséges megvalósítani önmagunkat. Nem fölülmúlása térnek és időnek – s ez benne az elfogadhatatlan –, hanem ezeknek a semmi felé való lefokozása. Ellentéte az ihletnek és elragadtatásnak.

És mégis: a szenvedés nem kisebb mestere a léleknek, mint a legtisztább felismerések nyújtotta elragadtatás. Nélküle egykönnyen belefeledkeznénk a mulandó világba, végső és egyedüli realitásként értékelve azt. De a szenvedésben nagyon nehéz ámítanunk magunkat, nagyon nehéz továbbra is hazug illúziókat táplálnunk a földi élet végső természete felől.

Innét a látszólagos ellentmondás is: holott a szenvedés gyötrelmes szűkösségétől semmi sincs távolabb, mint az öröm tágassága; valójában semmi se egyszerűbb, mint a fájdalomból megérkezni – átcsapni – az örömbe. De mindkettőről nagyon nehéz, s valójában lehetetlen kívülről beszélni, annak ellenére, hogy belülről átélve szenvedés és öröm nyelve tökéletesen egyértelmű beszéd.

A valóságról

sokat beszélünk és írunk, lényegét mégse tudjuk megragadni. Sokan a valóságot hajlamosak összetéveszteni a tényekkel, holott a kettő nem ugyanaz. Hiszen egész emberi kultúránk legmélyebb erőfeszítése épp ebben rejlik: a puszta tényeket kívánja elvezérelni a realitás elíziumi mezőire.

Ezt cselekedjük, amikor imádkozunk. Istennek fölmutatjuk úgy, ahogyan látjuk és birtokoljuk a világot, s várjuk, hogy e megemészthetetlen, sértő, szegletes és ellentmondásos valamit lakható, gyengéd és harmonikus egésszé változtassa át – anélkül, hogy bármit hozzátenne vagy elvenne belőle. Az imádság ott kezdődik, ahol a tények véget érnek. Ahogy a művész munkája is. Amikor Van Gogh megfest egy virágzó fát vagy bármi mást, vásznán és alkotó ihletében azt a paradicsomi állapotot kívánja visszahódítani, amikor a tények még makulátlan realitások voltak. Az „ő fái” attól szépek és valóságosak, mivel a paradicsom földjébe gyökereznek, s ágaikban a teremtés ereje nyilvánul meg. Az ember valóságszomját a kihűlt tények sose elégítik ki. A tény a valóságnak küszöbe, megmerevült fölszíne csupán. A valóság, ami felé mi vágyakozunk, épp e fölszín mögé van befalazva.

Az igazi misztikusok valójában hiperrealisták. Nem elszakadni kívántak a valóságtól, hanem ellenkezőleg, visszatalálni annak forró magjába, centrumába. A puszta felszín szükségszerű hidegéből, megosztottságából, számkivetettségéből a valóság oszthatatlan szívébe.

Minden imádkozó ember az evangéliumi atyai ház ajtaján kopogtat. Mivel egyedül ennek ablakából nyílik kilátás arra ami van, és úgy, ahogy az van. Elmélyült imájában az ember, ha csak egy pillanatra is, újra és újra jónak láthatja a teremtést, ahogy azt Isten is jónak találta. S gyötrelmes életünknek épp ez a keserves, már-már sziszifuszi küzdelme a legfőbb reménysége is – hogy egyszer a tényeken túl megérkezünk a teljes és végleges realitásba.

A munka dicsérete

Amikor dolgozom: belefeledkezem munkámba, és megfeledkezem magamról. S ez érvényes minden valódi érzésre és cselekvésre; ugyanez történik velünk, amikor szeretünk vagy elmélyülten gondolkodunk. Munka és szeretet mélységesen rokon abban, hogy közben megfeledkezhetünk önmagunkról. Mi több: amikor valódi elmélyüléssel közelítek egy problémához, legyen az saját magam legszemélyesebb problémája, paradox módon hasonlóképpen elszemélytelenedem. Az igazi figyelemnek bárki és bármi legyen is a tárgya, minden esetben ugyanaz a gyümölcse.

A munka az önzetlenség iskolája. És fordítva, az önző ember minden valódi tevékenységre, minden valódi szeretetre és megismerésre – beleértve a valódi önszeretetet és önismeretet is – képtelen. Az önző igazában sose dolgozik és sose gondolkodik egyszerűen azért, mert nem képes elfelejteni, szem elől téveszteni önmagát, önös érdekeit.

Kínálkozó paradoxon: megvalósulásunk föltétele önmagunk elvesztése. S ez nem csupán evangéliumi parancs: a mindennapok gyakorlata is ékesen – szinte foghatóan – bizonyítja.

De vajon nem ezt akarják, nem ezt kergetik az iszákosok és a különböző kábítószerek élvezői? Kétségtelenül igen. Csakhogy téves, eretnek úton. Valamiféle tökéletes önzés révén kívánnak eljutni a tökéletes önzetlenség állapotába. Paradicsomuk „mesterséges paradicsom”, aminek küszöbe épp nem a lemondás. Ők a világot kívánják elmosni, hogy zavartalanul lebeghessenek benne, szemben azokkal, akik a teremtés munkásaiként nyernek enyhületet és fölszabadulást.

Kemény törvény. De csak a héja az. Belseje ígéretesen és egyedül „édes”. Ugyanakkor gyönyörű előképe annak a boldogságnak, amikor „Istenben leszünk egyek”. Hogyan, kérdezhetné a földi képzelet? Hogyan valósulhatunk meg és létezhetünk tovább, beleolvadva és belefeledkezve Istenbe? Hát valahogy úgy, ahogy a munkába „belefeledkezve” valósulhatunk meg és szabadulhatunk fel igazán. Egyszóval: önzetlenségünk árán.

A fáradtságról

Hajlamosak vagyunk a fáradtságot egyértelműen a terméketlen erőtlenséggel azonosítani, holott létezik „teremtő fáradtság” is. Jól tudják ezt a sportolók, kivált a hosszútávfutók. Futásukban gyakran beáll egy bizonyos holtpont, halálos kimerültség, amin ha sikerül túljutniok, tagjaik hirtelen, szinte súlytalanná válva röpítik őket tovább. De a „teremtő fáradtságot” leginkább mégis a szellemi feladatokkal küszködők ismerik. A vereség, a kudarc hányszor meríti ki erejüket! S íme, épp mikor letették már, kell ismét fölvenniök a tollat, hogy fáradtságukat feledve végre csakugyan dolgozhassanak. Ahogy a mindenség is csillagainak valódi dimenzióival csak akkor fedi föl magát, amikor a nap lehanyatlott.

Tévedés azt hinnünk, hogy az erő mindennek a mozgatója. Épp ellenkezőleg, a nagy tettekben és fölismerésekben mindig túlteng az ingyenesség. Mintha valami titkos törvény szerint: a legnehezebbet volna a legkönnyebb végbevinni. Nehézségeink és gyötrelmeink talán épp onnan fakadnak, hogy fázunk a legnehezebbtől, s csak amikor már minden könnyebbséget kimerítettünk, nyúlunk utána, s íme, szinte el se akarjuk hinni – látva, hogy „fölemeltük”!

Egy közepes vagy egy rossz regényt irtóztató fáradtság lehet megírni, mivel ez csakis önerőből lehetséges. De egy remekmű tulajdonképpen önmagát írja, s alkotójának – azt merném mondani – csak a ceruzát kell tartania hozzá. Az „ihlet” és a „sugallat” szavak valójában ezt jelentik.

De bizony mi legtöbbször túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy ne „erőből” próbáljuk megközelíteni föladatunkat. Ilyenkor jön segítségünkre nemegyszer a fáradtság, a „teremtő fáradtság” természetes kegyelme. Mi több, az öregkori bölcsességben is – úgy vélem – legalább akkora szerepe van a fáradtságnak, mint a fölgyülemlett tapasztalatok gazdagságának. Gondoljunk bizonyos költők öregkori, „fáradt” soraira. Arra a kései hangra, mely – igen – túlontúl kimerült ahhoz, hogy ne egyedül az igazságot hajtogassa.

A szelídség uralma

Sokak számára meglepő talán, hogy a Nyolc boldogság szerint mi is a szelídek jutalma. Hogy azért boldogok, mivel ők birtokolják a földet. Szelídség és birtoklás, lehet ennél nagyobb ellentmondás? Érdemes talán közelebbről szemügyre vennünk a birtoklás természetét.

Aki eltökélten birtokol valamit, szükségszerűen körülhatárolja azt, s így birtoka eleve véges. A birtokló vágya azonban végtelen, szüli benne az újabb szomjat és újabb elégedetlenséget. Ha görcsösen markolunk valamit, előbb-utóbb nem érezzük, amit markolunk. Meg féltjük is, ami a miénk, s mint a féltékeny szerelmes szerelmesét, úgy veszítjük el mi is szemünk elől azt, amit kezünkben tartunk. A túlerőltetett kéz és a túlerőltetett szem végül is semmit se fog és semmit se lát.

Nem így a szelídek. Épp mivel semmijük sincs, épp mivel semmit se kell körülhatárolniok – az, amijük van, szellős és határtalan. Ahogy az égbolt, ahogy a levegő: úgy birtokuk a föld – osztatlanul és egészen. A világ önzetlen eleganciájuk miatt kezes bárányként pártol hozzájuk. Senki se szereti, ha birtokolni kívánják. S e törvény alól még a kövek se kivételek: még a kövek is „megfutnak” az elől, aki „erőszakkal” közeledik hozzájuk.

A szelídekben már ma világosan fölismerhetjük az Új Jeruzsálem polgárainak előképét. Igaz, ma még kisemmizheti őket a világ, de már ma is olyan titokzatos és kifogyhatatlan birtokkal rendelkeznek, amire soha semmiféle mohóság nem teheti rá a kezét. A szelídek szívük mélyén már ma is elégedettek, s úgy boldogok – könnyedén, természetesen és csendesen –, ahogy csak a valóban elégedettek boldogok.

Napkelte előtt

A jótettek javarészt titokban születnek. Semmiféle műszer nem jelzi őket, semmiféle statisztikai apparátus nem készít róluk táblázatot. De jelenlétük csak annál valóságosabb.

A jótetteknek elenyésző az írott történelme. Ha azonban megszűnnének egyszer cselekvően részt venni a földi életben, ez éppoly súlyos és elviselhetetlen csapás lenne, mintha glóbusunk egyik pillanatról a másikra elveszítené légkörét.

Igaz, a szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nemcsak néma, de láthatatlan is. Vagyis tökéletesen alázatos és isteni. Pedig a történelmet nem lehet nélküle megérteni, ami azt jelenti, hogy minden elemzésünkből a legfontosabb szükségszerűen hiányzik: a tiszta jó szerepe az egyesek és valamennyiünk életében.

A végítélet várását nem utolsósorban táplálja a belénk oltott mélységes valóságvágy. Hogy színről színre lássuk végre: mi is volt történetünk igazi sorsa, természete. A végítélet ilyen értelemben nem egyéb, mint a tiszta jónak, vagyis a főszereplőnek, Isten Bárányának „színeváltozása”: a dolgok és történések láthatatlan tengelyének boldog felismerése.

Addig is a jóság titokban van velünk, ami azonban nem jelenti azt, hogy hatása és működése ne lenne nagyon is reális, mi több, egyedül reális. Mivel minden, ami nem jó, legyen az a legkézzelfoghatóbb tény, valójában irreális, s bármely pillanatban nyomasztóan képtelenné, abszurddá és idegenné válhat. Egyedül a jó nem. Hatása olyan, mint a csendes esőé, de még szelídebb, még vigasztalóbb, még zajtalanabb annál. Mérhetetlen, és mégis olyan legfőbb valóság, amit a semminek és a megsemmisülésnek egyetlen érintése nem szennyez. Tökéletesen mentes a nihilnek attól a rejtélyes beszivárgásától, ami pedig „a való világ” minden egyes tárgyát és eseményét előbb-utóbb alámossa, átjárja és megfagyasztja. Nem így a jóság. Jelenléte leginkább a hajnalok csodájára emlékeztet, a láthatatlan napra, amit még sötétség fed ugyan, de ami máris hasonlíthatatlan erővel itt van.

Schaár Erzsébet kiállításmegnyitója

Esztendeje lehet, hogy letettem a nagyesküt: nem nyitok meg több kiállítást, mivel a művek vagy önmagukért beszélnek vagy sehogy. Schaár Erzsébet esetében mégis meg kell szegnem eskümet. Hogy miért? Mivel úgy érzem – s bizonyára ő az első, aki ezért megbocsát –, hogy művei valahol a mélyben egybevágnak saját művészi-emberi igyekezetemmel. Formai megoldásként épp ezért egy szokatlan stáció járást választottam. Nem a képek és versek tematika szerinti, hanem témán-túli tisztelgéseképpen, egy-egy műve előtt elmondanám egy-egy újabb versemet, s befejezésül azt, amit neki ajánlottam. Hát megkezdem ezt a szokatlan, rendhagyó tiszteletadást.

Most pedig hadd mondjam ki azt a furcsa mondatot, ami Shakespeare-hősök, a végső hírnök aktanyelvezetű s mégis oly emelkedett stílusára emlékeztet minden hasonlóan kivételes pillanatban. Az ilyesféle mondat a tragédia végét jelenti ugyan a színpadon, de a nézőkben a történés kezdetét.

Schaár Erzsébet kiállítását testvéri szeretettel és megrendült hódolattal megnyitom.

Jegyzet

Megbocsátás és felejtés

Amikor valóban megbocsátunk valakinek: elfelejtjük, amit ellenünk elkövetett. Épp ezért, ha egyszer csakugyan megbántuk bűnünket, azt is el kell fogadnunk, hogy Isten nemcsak megbocsátotta, de el is felejtette, amit ellene elkövettünk. Az igazi bánatot nyomon kell követnie az alázatos és felhőtlen bizalomnak, megkönnyebbülésnek, sőt örömnek.

Aki „nem tud magának megbocsátani”, hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli bírájának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. Pedig bánata és gyötrődése után még egy lépést kellene tennie csupán, hogy elérkezzék a dolgok valódi természetéig.

Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez. Találkozni végre a tökéletes szeretettel és intelligenciával! Van gond és önvád, ami ellenállhat a gyógyító érintésnek?

A nagy bűnösök és a nagy vezeklők tudják csak igazán, mit is jelent Isten bocsánata és felejtése. Hogy e végtelen szeretettel szemben az, ami megtörtént, se megmásíthatatlan, bármily mély is a seb, tragikus a fullánk. Az igazi bűnbánat egyszerre veszi tudomásul vétke könyörtelen, e világi mechanizmusát és Isten végtelen szeretetét, hogy aztán egyedül és tökéletesen az utóbbira hagyatkozzék.

A megbocsátás – az elengedett adósság – a mennyei boldogságnak fundamentuma. Elfogadása: Isten szeretetének a megértése.

A művészi szép

számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Ha jól megfigyeljük, az alkotó képzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát. Mi több: minél bonyolultabb a mondanivalója, a művésznek annál esendőbb és elhagyatottabb rétegekbe kell leásnia, hogy megfelelő „anyagra” találjon. A művészetben csak az szárnyal, ami földhözragadt; egyedül a szegénység gazdag és a vereség győzedelmes.

A legelvontabb igényű művész is: kétkezi munkás. Sokkal inkább rokona az ácsnak, a bányásznak vagy akár a földművesnek, mint bárki tollforgató hivatalnoknak. A legezoterikusabb költő is könyökig sáros-tintás munka közben. S bizony nem márvány és nem drágakő után kutat. Jól tudja, hogy a mindenség modelljét egyedül omlatag anyagból, didergő limlomokból lehet „fölrakni”, hogy az meg is maradjon, súlyokból és megannyi esendőségből. Az „isteni szépség” egyedül ezen az áron inkarnálódhat, ölthet testet. Hogy magára veszi minden terhünket, didergésünket. Minden egyéb – s a művészetben legkivált – farizeusmunka és szemfényvesztés.

A művészetet egyedül az élteti, ami csakugyan van, mi csakugyan megtörténik. Ahogy az éhezőt nem lehet szép szavakkal megetetni, a művészet se táplálkozhat utópiákból. A legtündöklőbb elgondolás sorsa is megformálásakor, anyagában dől el, ahogy egy szerelemé az ölelésben. A művészet: inkarnáció. Minél szellemibb, annál „tapinthatóbb”. És fordítva: minél „tapinthatóbb”, annál bensőségesebb, annál szellemibb.

Szeretet és imádság

Ha a döntő szellemi és szövegbeli különbséget kellene meghatároznom Ószövetség és Újszövetség között, azt mondanám: az előbbi a Tízparancsolatot, az utóbbi a Hegyi beszédet ajándékozta a világnak. Az első egy szeretettől áthatott törvénytáblát, az etikus élet alapkövét, a másik a makulátlan szeretet szabadságát.

A kettő persze nem zárja ki egymást, mégis más. A megnevezhetetlen távolság közöttük arányos azzal az emberi ésszel felmérhetetlen távolsággal, ami a teremtés tényét Isten megtestesülésének valóságától elválasztja. Az egyik alapvetés, a másik betetőzése és fölülmúlása mindennek, még magának az alapvetésnek, még magának a teremtésnek is.

A teremtés még – bár isteni értelemben! – mérnöki munka. A megtestesülés azonban az isteni szeretet nyílt realizálása.

Aki igazán szeret, annak minden szabad. Az Evangélium minden betűjében ott lüktet, suttog vagy kiált ez a hatalmas üzenet. A csak etikus ember – akármilyen magas szinten is – még mindig földközelben él, törvényei, bármilyen magasságból is, rokonai a fizika, a föld, a földi tájékozódás, az anyag erőinek – törvényeinek. A csak etikus ember üdvössége: a harmónia, míg a vallásos, pontosabban a tiszta szeretet szabadságát élő léleké: a tökéletes egyesülés, az egység. Mivel és kivel? Mindennel és mindenkivel, másokkal és önmagával, abban a végképp egyszerű és örök kohóban, akit Istenünknek nevezünk.

*

Aki igazán szeret, nem vétkezhet, s lényegében föl van már mentve minden törvény alól. De aki igazán imádkozik, az se vétkezhet imádsága közben. A szeretetnek nem a törvény, nem is az erkölcs, hanem az imádság az igazi szava, szája, lelke és nyelve. És itt van, az imádságban, az Ószövetség és az Újszövetség közös és szétszakíthatatlan egysége. Mi több, a földön minden elmélyülten és áhítattal imádkozó ember: a megtestesült isteni szeretet nem formátlan, de minden formát meghaladó, nem erkölcsellenes, de minden erkölcsöt felülmúló, nem diszharmonikus, de a legtökéletesebb harmóniát is egyetlen egységbe olvasztó nyelvét beszéli. Az ima egyedül azért lehetséges számunkra, amiért a szeretet is, és mindkettő egyedül azért, amiért a teremtés csodájának tényét a megtestesülés csodájának a valósága fejezi be.

A világ több, mint amit tudunk róla. De annál is több, mint ami önmagában. Olyan egység, aminek a harmónia a végső nyelve. És mégis – ha dadogva is – ugyanez a világ magát az egység nyelvét beszélheti már és élheti meg, ha ma még csak töredékes pillanatokra is. Szerethet és imádkozhat.

A teremtés tényéből egyedül a megtestesülés „formálhatott” valóságot. Előbb azt írtam, hogy az imádság a szeretet nyelve. Most pedig azt mondanám, hogy ima és szeretet nem egyéb, mint a tökéletes egység, vagy még egyszerűbben: a valóság beszéde, suttogása.

A gyerekkor fái

Ezerszer látott kép. Uzsonnázó család a fűben, s kissé odébb, szinte elfeledve az árnyas liget előterében, magányos gyerekkocsi. Látszatra semmi se történik a tökéletes idillben. Pedig mennyire hogy történik! Méghozzá olyasmi, ami egyedül a világ születéséhez fogható. A gyerekkocsi sátra alól egy néma csecsemő figyel egy néma fát.

Olyan ez a fa, mint egy óriás dajka, első tanító. Minden levele egyforma: csecsemőkorunkban ő oktat minket a világ, a létezés beszédére. És csak egy csecsemő figyelme lehet oly erős, hogy ezt a beszédet meg is értse. Később figyelmünk lankad, s a fák szavait elfelejtjük. De mégse egészen.

Mert mit is „mond” egy fa egy csecsemőnek? Pontosan azt, ami kimondhatatlan. De ez a kimondhatatlan és néma nyelv mégis létezik, sőt minden lehetséges beszéd közül a legerősebb. Arról szól, hogy a világ van. Ez az egyetlen hatalmas szó alkotja egész szótárát. Később a világ arról beszél majd, hogy ami van, miként és milyen formákban létezik. Ez a beszéd már kimondható, tengernyi szóból és végtelen mondatból áll. Ez a világ második nyelve, a felnőttkor beszéde, mely lassan-lassan feledésbe meríti az első, néma beszédet. De amint mondottuk már, mégse egészen. A felnőttkor kimondható, gyakorlati nyelve olykor el-elnémul bennünk, hogy – ha csak pillanatokra is – visszatérjünk az első és paradicsomi eszmélésünk egyetlen néma és hatalmas szavához. Hogy úgy lássuk a világot, ahogy az a teremtő Isten tenyerén fekszik. „Én vagyok, aki vagyok” – mondotta Isten önmagáról. A teremtés legfőbb szava viszont az a mondat, amivel a világ teljes súlyával teremtőjére támaszkodik, valami ehhez, a föntebbi mondathoz hasonló lehetne: „A világ az, ami van”.

A gyerekkor fái, akár a paradicsoméi, ettől a mondattól beszédesek s némák.

Egy lírikus naplójából

Minden művészet egyetlen valódi újdonsága és meglepetése, hogy tökéletesen evidens. Azzal az elemi és egyszeri erővel, ahogyan valamikor a gyerekkor hajnalán láttuk először és utoljára a világot. Ennek az „újdonságnak” azonban nincs, nem lehet semmiféle receptje. Minden művésznek újra és újra rá kell találnia – hibáznia – arra az egyetlen, megmagyarázhatatlan „mozdulatra”, amelytől műve evidenssé válik a létezés elsődleges, elemi erejével.

Nem véletlen, hogy minden művész fáradhatatlanul visszajár gyermekkorába, s kutatja álmait. Ez az a két természetes „lelőhely”, ahol a világ még úgy-ahogy megőrizte keletkezésének közvetlen melegét. Mivel minden igaz műnek megvan a maga „közvetlenségi foka”, s ettől függ, s szinte egyedül ettől: újdonsága, ereje, szépsége, érvényessége.

*

Kevés szánalmasabb és tanácstalanabb lény van, mint a költő, ihletének apálya idején. Mintha a világból visszahúzódna az éltető elem: események, dolgok és emberek egyként értelmetlennek tűnnek a létezés visszamaradt gödrének fenekén. Nehéz órák és nehéz napok ezek. S ki tudja, talán egy évig, talán egy öröklétig tartanak? A jogos félelem azt mondja: igen, eltarthatnak egy öröklétig is, mivel az öröklét „minőségi idő”, s egy pillanat elég neki az üdvösségre – vagy a kárhozatra.

A reménység kemény iskolája az ilyen idő. Innét, hogy halászokon és parasztokon kívül talán senki se tudja jobban, mint a költő, mit is jelent a várakozás s a tettre szomjas figyelem.

A „minőség” csillaga

Egy francia barátom mondotta magáról: „Szánalmasan esendő vagyok. Szinte minden este megkísért a szexuális kalandvágy. De ha még van annyi erőm, hogy föltegyek egy Bach-lemezt: otthon maradok.”

Kitűnő orvosság: minőséggel az ördög ellen. S e megoldásnak megvan az az előnye is, hogy nem lehet visszaélni vele, mint például a morállal, amit legtöbben kizárólag mások megítélésére használnak. Bach zenéje visszafordíthat bárkit a veszélyes küszöbről, ha csak egy pillanatra is valóban odafigyel.

Hogy miért? Mert ez a zene megvalósítja azt a jót, amiről a morál legtöbbször csak beszél. S mivel a beszéd a bennünk élő valódi rosszal szemben kevés, legtöbb esetben jobb lenne, ha hallgatnánk, mivel felesleges ítélkezéssel csak gyarapítjuk az amúgy is meglévő rosszat önmagunkban, másokban és a világban.

A jóban a közepes semmire se jó, s inkább árt, mint használ. Bizonyos értelemben rosszabb a bűnnél, mely nyíltan és kendőzetlenül szembesít önmagunk gyarlóságával. A jóban a közepes egyenlő a bibliai „langyossal”.

Belső küzdelmeinkben segítséget egyedül a tiszta jótól, a minőségtől várhatunk. Ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy annak, aki magát a minőség és a tiszta jó csillagával eljegyezte, egyúttal könnyebbé is válna élete. Ellenkezőleg. A minőség és a tiszta jó fényében látja csak az ember, mennyire esendő és gyarló szinte minden mozdulása és cselekedete. Zavartalan csak a „langyosnak” pályája. A jóra törekvő élet: drámai, rögös, nehéz.

És mégis ez az egyedüli reményteljes élet. Ez a rögös út az egyetlen, mely valahová vezet. Nem akárhová, hanem az atyai házba. Akkor is, ha a tékozló fiú, s akkor is, ha egy ártatlan gyermek a vándora.

Jegyzet

A Könyvek Könyve

Ülök a kora őszi kertben, és olvasok. A kertet, az égboltot, a fákat, s egy öreg kutya pillantását, jelenlétét olvasom. Esténként előbb a szürkületet, később a csillagok betűit, az éjszaka zajait, a csönd „betűvetését”. Kifogyhatatlan olvasmány! Szöveg, amit a csecsemők is értenek, s a bölcsek se tudnak megfejteni. Könyv, amiben egyedül az idő lapozgat. Írás, amiben egyszerre vagyok olvasmány és olvasó.

A különböző kultúrák: ugyanannak a könyvnek – Könyvek Könyvének –, ugyanannak a „szövegnek” különböző megfejtései. Ebben az értelemben az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás is. A türelmetlenek nem várják be az idő lapozását, maguk szeretnének beletúrni a mindenség lapjaiba. De ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose pótolhatja a lapozás türelmetlen sietsége.

Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tetten érhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.

Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.

Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb olvasása az elénk táruló lapoknak.

De amitől e könyv valóban csodálatos, ami e könyv valódi titka, ugyanaz „gyengesége” is. Minden csodája ellenére: az univerzum mégiscsak ábécéskönyv, csak bevezetője annak, ami a sorok mögött van. S innét, hogy bár kimeríthetetlen, egy napon mégis kihull a kezünkből.

Ami minden könyvre áll, a Könyvek Könyvére százszorosan érvényes. Csak később, miután letesszük, fogjuk megérteni.

Jegyzet

Csak?

Egy amerikai indiánról olvastam, hogy őrültnek tartja a fehéreket. Mikor megkérdezték, miért, röviden úgy válaszolt: „Mivel csak a fejükkel gondolkodnak.”

A vád érdekes, de szerencsére mégse igaz. Elég a művészekre gondolnunk, akik mindig egész testükkel és egész lényükkel „gondolkodnak”, ahogy a fizikai munkában is – ilyen vagy olyan arányban – egész testünk, egész lényünk közreműködik.

Érdemes megfigyelnünk azoknak arcát (tartását, gesztusait), akik életüket odaadó fizikai munkában töltötték el. Lényükből ugyanaz a szépség sugárzik, mint amit az úgynevezett szellemi munka hagy maga után. S ez az igazság fordítva is érvényes. A valódi, egész lényünket igénybe vevő szellemi munka ugyanúgy „kifaragja” egy-egy gondolkodó alakját, mint egy dolgos parasztét, munkásét vagy tengerészét.

A fizikai, a nehéz testi munkáról, mint magasrendű megismerési formáról, kevesen és keveset írtak. Pedig még a legtisztább vallásos aktus, az önfeláldozás jegyei is maradéktalanul jelen vannak és hatnak benne. De talán még inkább áll ez a vallásos, az imádkozó emberre. Ő is egész lényével, egész egzisztenciájával, s ne féljünk a szótól, egész testével vallásos, egész testével „gondolkodik” és imádkozik.

Arra, aki csak az agyával gondolkodik, Chesterton mondta ki a legtalálóbb ítéletet. „Őrült az, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét.” Az európai gondolkodásnak és gyakorlatnak ezt a tendenciáját azonban bátran nevezhetjük a gondolat elárulásának.

A kritikus indiánnak igaza volt hát, meg nem is. Mivel olykor valóban úgy hat egy-egy ember közülünk, mintha egyedül a fejével gondolkodna, avagy kizárólag a testével dolgozna. De ez a jelenség ma is inkább csak látszat. Fölszíni jelenség. A mélyben sokkal többen dolgoznak, gondolkodnak és imádkoznak lényük töretlen egészével, mint azt bizonyos jelenségek remélni engednék.

Minden valódi munka és cselekvés egyúttal gondolkodás is, és minden igazi gondolkodás alapvetően cselekedet. És ezt az egységet még csak nem is kell megszervezni, csupán elárulni lehet.

Radnóti Miklós

Sokat olvastam életemben, mégis kevés író az, akivel naponta együtt élek úgy, mint egy elháríthatatlan gondolattal. E gondolatok jelenléte egyszerre személyes és egyszerre személytelen bennem. Valamiféle olyan megoldhatatlan problémát képviselnek, aminek megoldhatatlansága ezerszer eligazítóbb és informatívabb, segítőbb és megvilágosítóbb mindenfajta belátható és elfogadható bölcsességnél, vagy úgynevezett igazságnál.

Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak. Nem irodalom- vagy kultúratörténeti nevekké. Számomra fű, fa, tenger vagy pitypang ugyanúgy szó, behelyettesíthetetlen megnevezés, mint Mozart, Hölderlin, Bach, Dosztojevszkij vagy Leonardo. Az, hogy ki tudom mondani és le tudom írni, hogy fa, ugyanolyan rejtélyes és egyetemes „valami”, mint amikor módomban áll kimondani: Mozart, Platón, Novalis.

Szótári szóvá válni csak valami egyszeri, kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen képes. Valami vagy valaki. Mindegy. S itt mindjárt be szeretném vallani, hogy Radnóti Miklós számomra éppúgy szó, egyszeri, pótolhatatlan, kihagyhatatlan és persze megismételhetetlen, mint az, hogy szög, idill, kert, vagy mondjuk kenyér, vagy az a szó, hogy tömörség.

Hogy mi ennek az átváltozásnak a folyamata? Az, hogy egy emberi vagy már irodalmi név „közönséges” szótári szóvá alakulhat? Erről sajnos keveset mond az, amit én tudok ennek az átváltozásnak a folyamatáról. Mégis megkísérlem leírni, és úgy-ahogy megindokolni.

Kezdem talán a legkézenfekvőbbel. Az emberi szellem alig-alig föltérképezhető, s nagyon is útvesztőkkel teli, olykor már-már zavaros történetében ritka az a művész, akiben tengernyi problémánk közül legalább egy-egy a gyűjtőlencse élességével és a pont határozottságával megjelenik. Amit Radnóti életében egyedülállónak érzek, azt szánalmas elvontsággal „szituációs zsenialitásnak” nevezném. Tehetségét – amely minden úgynevezett alkotóban alig több néhány százaléknál – egy kiszámíthatatlan helyzet, s méghozzá egy olyan tragikum növesztette fel, melyre indulásakor aligha számított. Fiatalkori költészetét néhány szürrealisztikus elem beszivárgása jellemezte, majd egy váratlan és tökéletes hangvételű bukolikus líra. Látszatra erre született: az idillre, az elvesztett latinos paradicsom visszaszerzésére. Mondataiban klasszikusan van ismét jelen a szilvalekvár illata, a kedves, a kert és a barátság időtlen törékenysége.

És ezekbe az üvegfúvók aggodalmas finomságával alakított mondataiba szabadul be a világ talán legmegalázóbb szerencsétlensége.

Ügyetlenségből nem változtatta meg a stílusát? Alig hiszem. Az, amit barbár ésszel szituációs zsenialitásnak neveztem, de amit egyszerűen hűségnek is mondhatnék, hozta létre költészete utolsó korszakának valóban „kiszámíthatatlan” remekeit. S itt érzem, hogy minden elemzés mennyire kevés. A legtöbb, amit tehetek, a puszta tény leírása, az, hogy ez a „képtelen ötvözet” létrejött. Létrejött az, amire eleve készült, s amire egyáltalán nem készült fel. Eklogákban közölte azt, amit még egy Beckett is csak fejlövész stílusban merészelt.

Véletlen ez a csoda? Ezzel is csak nagyon keveset, mi több, a lehető legkevesebbet mondhatjuk. Mert a nagyságban mindig ott van a bizonyos személytelen elem, amit korok szerint őrületnek, véletlennek vagy a külső összefüggések szerepének nevezünk. Radnóti, mint a legkülönbek, több önmagánál.

Történészek és irodalomtörténészek majd megírják sorsát, belső költői fejlődését. Én befejezésül is csak azt mondhatom, amit előszörre írtam le. Fű, fa, pitypang, Hölderlin, tenger – egyszóval szótár. És benne az ezer és tízezer behelyettesíthetetlen szó között: Radnóti Miklós.

És befejezésül szeretnék kitérni még egy részletproblémára is. Fordítható-e Radnóti Miklós, vagy sem? Sajnos, az egyetlen, aki szerintem valóban fordíthatta volna, az öngyilkos Sylvia Plath, esztendők óta halott.

Mit számít? Egyszer már – s épp az ő példájából, akit legjobb verseivel a zsebében holtan emeltek le egy megnevezhetetlen alakzatú valamiről, amit történelemnek is nevezhetünk – érdemes volna megtanulnunk, hogy száz és száz szótári szavunk, s talán a legszebbek lefordíthatatlanok. Éppúgy, mint a legcsodálatosabb hajnalok, láthatatlanul zajlanak le egy ismeretlen csillagon. A valódiban mindig van valami föltáratlan. Ami nem azt jelenti, hogy sekélyes, hanem hogy kimeríthetetlen. A napok művészetének modellje azonban nem csak az ismert és publikálható világ, hanem az is, ami látszatra csak van, óramű pontossággal, s vigaszul ott és arra, ahol és amiben látszatra nem is szorulunk segítségre. Mivel a Radnótihoz hasonlóak olyan realitást hagynak ránk örökül, amit a legigényesebbnek tűnő elvárások sem tudnak megnevezni.

Jegyzet

Egy lírikus naplójából

Mitől fél az író az üres lap előtt? Mit kockáztat az első, indító szavakkal, mondatokkal? Talán valami jóvátehetetlent?

Az életben könnyelműek vagyunk. Miért éppen a képzelet síkján érzünk nagyobb felelősséget? Talán mivel az írott szó maradandóbb volna tetteinknél? Alig hiszem.

Az írást az teszi félelmetessé, hogy egyszerre tett, szembesülés és ítélet. Kevesebb és több is életünknél. Írást és életet meddő dolog szembeállítani egymással. Az írás az élet kivételesen intenzív, tudatos változata.

Szerepe kettős. Megmutatja, hogy éltünk idáig, s hogyan kell élnünk ezután. Kritikája mindannak, ami idáig történt velünk, de ugyanakkor a megváltás lehetőségét is jelenti számunkra. Az üres papír előtt félelmünknél csak reménységünk nagyobb.

Gyerek érez hasonlót az iskolapadban: csak soha ne kellene fölnőni! Az írás keserve a fölnőttség, a növekedés kínjához-keservéhez hasonló. Igen, olykor már-már a testi szenvedéssel rokon. A tettnél is keservesebb tett, az önvizsgálatnál is jelentősebb ítélet. Amit az író életében még talán elodázhatna, a papíron nem lehet tovább halogatnia. Hát ezért „sápad el” az üres lap előtt.

*

Írás közben persze az is eldől, hogy ki milyen ítélőszék előtt mer megjelenni. Mert ahogy a való életben, az írásban is akad kibúvó. De az igazak önként kérik perük fölvételét s az igazság ítélethirdetését. Mivel az igazság akkor is a legfőbb érték, ha szava elmarasztaló. Az igazi írás értelme meghalad mindennemű személyes kockázatot.

*

Minden igaz író valamiféleképp „úgy nyeri meg életét, hogy elveszíti azt”. A „kifejezés” evangéliumi értelemben valójában „lemondás”, nemcsak az életben, de talán még inkább az irodalomban. A világ csak a tökéletesen önzetlen pillantásnak – és tollnak – adja oda magát. A világot nem a zsarnokok, nem a hatalmasok, hanem a gyermekek, a kicsinyek uralják.

Csak amiről végképp lemondtunk, kerülhet véglegesen papírra. Csak amit végleg átengedtünk Istennek, lehet valójában a miénk.

Hitünk titkairól

Ma már szinte közhely az a fölismerés, hogy minél inkább előrehatolunk a mindenség titkainak föltárásában, megismerésünkkel hatványozott arányban nő az új és még újabb ismeretlenek száma. A kutató elme szomja ettől azonban csak növekszik, csak az emberi szív lesz – ha őszinte – egyre alázatosabb a záporozó információk, fölismerések, és a rázúduló ismeretlenek súlya alatt. Pasteur azt kívánta, hogy hite alázatos legyen, mint egy breton parasztasszonyé. S aki erre vágyik, valójában már meg is kapta, amire vágyakozott.

Ami a hitünk titkait illeti – e titkok természete még mélyebb, hiszen föloldásukat egyedül Istenben remélhetjük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene teljes szívünkkel és elménkkel feléjük fordulnunk. Hiszen épp megoldhatatlanságukban rejlik erejük és tanításuk. Az a szinte rögzíthetetlen és kifogyhatatlan világosság, aminek legfőbb gyümölcse az alázat. Olyan sötét napok – írta róluk egy modern gondolkodó –, amikből a legtisztább fény árad, s oda süt, ahová semmi más világosság el nem érne.

Távoli hasonlatként megemlíteném Ionesco egyik gondolatát. Mit szabad bemutatni a színpadon? – kérdi önmagától. Csakis azt, ami megoldhatatlan, különben – írja – okosabb kihívni a Vöröskeresztet, vagy valamiféle segélykérvényt írni.

Igen, a színpadirodalom nagy tragédiái – megoldhatatlanok. És mégis, szemlélve őket, megrendülésünkben valami olyan megfogalmazhatatlan világosságot nyújtanak, amit semmi egyéb „megvilágosodás” nem pótolhat.

Hitünk szabatos tanításai mellett ott találjuk hitünk titkait. A legcsodálatosabb azonban az, hogy e kétféle elem mélységes egységet alkot. Ahogy egy görög tragédia kristályos mondatai és föloldhatatlan problematikája. Titkai nélkül hitünk egykönnyen csak morál maradna, ami bizony szűkös keret, nem csupán az irodalom, de ezerszerte inkább a vallásos szív és elme számára.

*

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Jegyzet

Kemenczky Judit versei elé

Istenem, milyen nehéz előszót írni egy fiatal költő versei elé! Kivált ha tehetséges. Mert hogyan is lehetne dinamikus keletkezésében akár csak fölvázolni is az „eredményt”, a „termést”, az úgy-ahogy „készet”? Hiszen a tehetségben épp az a szép, hogy él, hogy kiszámíthatatlan, hogy meglepő. Hogy utólag úgy evidens, akár egy kör, de előre mégis tökéletesen megjósolhatatlan; azzal általános és egyetemes, hogy egyszeri.

Márpedig Kemenczky Judit rendkívül tehetséges – tehát tökéletesen alkalmatlan alany az előszóíró számára, kivált amikor vagy húsz-huszonöt esztendővel fiatalabb is nálamnál. Leírtam már egyszer, mégis újra meg kell hogy ismételjem. Tíz-húsz esztendőnként újabb és újabb nemzedék jelentkezik a világban, szinte a tenger hullámveréséhez hasonló szabályszerűséggel. Én, a parthoz közeledő hullám, tudok ugyan a hátamban levőkről, igazában mégse látom őket. Hallom zenéjüket, de nekem ez mást jelent, mint nekik. Velük szemben nekem egyedül az marad, hogy hívom őket. Féltve, szeretve és csodálva bennük mindazt, ami voltam és nem voltam, ami lehettem volna és már soha többé nem lehetek. Talán ők majd ki is mondják azt, amitől én már rövidesen elnémulok.

Jegyzet