Milyen is lesz az új színház?

Ismét szép. Hosszú ideig a művészet legfőbb gondja volt, hogy a csúfot – mint a világ szervetlennek tűnő, selejtes termékét –, a riasztóval együtt beépítse a kozmosz egyetemesnek tűnő harmóniájába. Utána – megint egy hosszú korszakon keresztül – mintha a csúfság kínálkozott volna igazabb és őszintébb alapnak. Így következett be a kukák évada. S most újra a szépség következne, mint legfőbb rendezőelv?

Azt hiszem, igen. De ez a szépség megpróbáltabb lesz minden eddigi szépségideálnál. Talán majd fölfedezzük személyesen és közösen, hogy egy tökéletes arc nem kevésbé megrendítő az omló vakolatnál, egyszóval azt, hogy egy naplemente idillje mélyebb titok a koncentrációs táborok délutánján, mint egy összetört írógép féltett üveg alá helyezve.

 

*

 

Világunkban nem a csúfság a rejtélyes, hanem újra és újra a szép. A tömegtáborok lakói a naplementébe kapaszkodtak. Ettől jó Bob Wilson, és csapnivaló a Liwing-színház. Mivel alapvetően más az éhező, aki kenyérre vágyik, és a jóllakott, aki torkába dugja az ujját.

 

*

 

Az új színház nem unalom előtti, hanem unalmon túli kell hogy legyen. A meghökkentés korszaka lejárt. Tériszonyból és bizonytalanságból született. Vagyis: legjobb esetben unalmas. Az új színház az unalmat is beépíti és meghaladja majd. Királyian, mint Bach vagy Leonardo.

A mimikri-színház tévedés volt. Tisztító tévedés. Az új gesztusoknak interferálniok kell a „tartalommal”. Ahogy a misék csendes mozgása képes egyedül fölidézni az egykori véres eseményt. Csillagmozgással, fáradhatatlanul. Interferáló stílusnak nevezném ezt az új „színészi” lehetőséget.

 

*

 

De az új színház nemcsak centrumában van jelen, hanem közönségében is. Ezért egyszerre kell tökéletesnek lennie, és a végsőkig esetlegesnek. A misztérium csak így adja meg magát: a centrum és a periféria feszültségében. Miközben senki se tudhatja meg, hogy az istenség kinek is fedi föl magát. Annak, aki a mindenség mozgását közvetíti, vagy annak, aki önfeledten az orrát babrálja.