Gabriel Marcel halálára

A rövid újsághírből, hogy Gabriel Marcel meghalt, nem sokat tudtam meg. És mégis megdöbbentően sokat: Gabriel Marcel nincs többé!

Számomra – a sors véletlen kegyelméből – többet jelentett, mint sokaknak. Barátom, házigazdám volt; Erasmus-díjának egy jelentős részét rám költötte.

Féltem az első „vizittől”. Nem jobban, mint más idegen embertől, de kevésbé sem. Pedig akkor már ismertem néhány, embertől emberig ívelő kivételes könyvét, köztük a Journal métaphysique-t. De hát a félelmet, s főként a gyerekkorit, sose lehet egészen kinőni. Egészen? Félig se. Tapasztalatom szerint a megnevezhetetlen aggodalom a korral csak mélyül idegeinkben, mint a halál fizikumunkban.

Szóval: féltem Marceltől. Pedig nem is mentem egyedül, s kezemben ott hervadozott már a francia kötelező belépő: a fa nagyságú rózsaszál. „Kedves Mester – készítgettem magamban a szöveget –, végtelenül lekötelezőnek érzem, hogy nagylelkűségével tüntetett ki.” E körmondat magyarul se könnyű, hát még franciául, kezemben rózsával, s kivédhetetlenül, menthetetlenül közelítve a kijelölt pillanat s vele együtt a kijelölt csengő felé. Kalauzom hol az időjárásról, hol a Luxemburg-parkról beszélt. Ma sem tudom, hogy feleleteim a parkra vagy a szemerkélő esőre vonatkoztak.

Végül már csak mentünk. Utolsó emlékem, hogy a cipőm beázott, s hogy csengettünk.

Félelmem ettől a perctől kezdve megszűnt. Egy kicsiny vak ember szorgoskodott a jól fűtött szobában. Alig kérdezett valamit. Egy öreg szolgálóleány teát hozott.

Marcel visszakúszott karosszékébe, gombokat nyomott meg. Kérem, nyugodtan füstöljön – fordult felém, talán ujjaim nikotinszagát érezve meg –, s attól kezdve zenét, csaknem kizárólag zenét hallgattunk. „Csodálatos” – kiáltottam fel önkéntelenül, egy Schubert-kvintett hallatára. „Az öné – válaszolta. – Kérem, lekötelez, ha elfogadja”. S már szólt az újabb lemez; Marcel feje hátrahanyatlott és csöndben sírni kezdett. Nálánál távolibb, közvetlenebb és önzetlenebb embert nem ismertem.

A másik zavaró élményem, hogy Marcelt alig érdekelte „filozófiája” . Talán az egzisztencializmus vezette rá: drámáit, vagyis a megélt gondolatot elébe helyezte a „legszenvedélyesebb spekulációnak” is. „Életem és gondolataim »titka« itt van a színdarabjaimban” – vallotta nemegyszer, s egyre hangsúlyosabban.

Így került sor fölolvasóestjeire. Vérbeli franciaként először vacsorát adott: előétel, sült, saláta és sütemény, s persze vörösbor került az asztalra, bár az utóbbiból csak mérsékelten kortyolgatott. De például a fagylaltból torkosan, kétszer is kért. A vacsorát előbb muzsikálás követte, érezhetően afféle átmenetként.

Gabriel Marcel akkortájt már halálos beteg volt. Erről nemcsak félig vak szeme, de kapkodó lélegzetvétele és részegeknél tétovább mozgása is tanúskodott. Mégis örökösen tett-vett; egyedül a zene szegezte gödörmély karosszékébe.

Most, vacsora után fölolvasásra készült, a sorozat első három felvonásának fölolvasására. Arcáról idáig nem ismert öröm és bizonyosság sugárzott. De ugyanakkor azt is mondhatnám, egy gyerek megszeppentsége, egy élet végső igazának egyedül a koldusokhoz méltó királyi tartása.

A szobában minden lehetséges lámpát fölgyújtott, úgy éreztem, egy kristály közepében rontom cigarettámmal a levegőt. Marcel félig letérdelt, s nagy óvatosan kúszott föl a heverőig. Az első dráma kéziratát kérte. Aztán végigkaszált határozott baljával feje fölött a levegőben. Még szemüvegét is levette. A reflektor többszázas erővel kigyulladt a kézirat felett. A nyolcvanöt esztendős arc megpillantva a betűket, megpillantva a „titkot”, mit elásott – és most úgy érzett, a föld olvashatóan fölszínre érlelt magából – elmosolyodott, és belekezdett az olvasásba.

Rosszul csak a harmadik fölvonás elején lett. Arca akkor mintha előlegezetten, a sírba bukott, hangja mintha már nem is hangként szakadt volna belőle.

„Mester, talán befejezném, talán folytathatnám ön helyett…” – dadogtam.

„Édesem – nézett rám –, ritkán voltam ilyen erős és szerencsés.”

Ez volt az a dráma, amit aztán egyetlen nap leforgása alatt magyarra ültettem. Rossz a fordítás, s a darab is alig múlja felül a magyar színművek – mondjuk nyolcvan százalékát. Mégse értem, hogy a mai napig nem jelent meg.

„Drága Gabriel, nem rajtam múlott.”

 

Jegyzet