Egy lírikus naplójából

Három nap óta nézem a kertet, és nem mond semmit. Pedig a virágok tündökölnek, a völgy és a távoli hegyek látványa megejtő. Aztán egy este könnyű szél kerekedik, s ahogy a fák lombja pillanatra megmozdul, orsó formában törzsüktől csúcsukig, hirtelen azt érzem: ez a levélzaj valódi mondat volt. Hozzám intézett Szó – háromnapos hallgatás után.

Még nem tudom, mi is volt ez a mondat. De kétségtelen, hogy valódi mondat volt. Mondat, amit többé sose fogok elfelejteni. Megfejtenem azonban csak akkor szabad, ha írni kezdek. Most, vagy évek múltán. Mindegy. A világ valódi mondatai amennyire ritkák, éppoly hervadhatatlanok. Csak észre kell vennünk őket, s önzetlennek kell bizonyulnunk a megfejtésükkor.

 

*

 

Nézem az égboltot. A csillagok beláthatatlan egyensúlyát. Vajon életünk egyensúlya az övékéhez hasonló? Kudarcaimat, bűneimet kiegyenlíti a nagyobb, beláthatatlan egész? Vajon minden bűn, tragédia és kataklizma csak helyi jelenség a harmonikus egészben? Egyszóval az, ami szép és szelíd: örökös helyi vereségre van ugyan ítélve, de legyőzhetetlen? Igaz ez?

 

*

 

Minden divat veszélye, hogy lokális. Pontosabban: provincialitást jelent az idő sodrában, a századok kontinentális méreteihez viszonyítva. Képzeletünk egyik fő hibája, hogy erősen térbeli. Innét, hogy a provinciális kicsiséget előbb fölmértük, mint a divatok időbeli provincialitását. Voltak azonban századok és kultúrák, helyileg talán jelentéktelenek, mégis hatalmas, mondhatnám univerzális időérzékkel megáldva. Felnőhetünk egyszer mi is hozzájuk? A görögökre gondolok. Vajon megadatik egyszer számunkra is az igazi és egyetlen vakmerés, távol a divatok álmelegétől, a pillanat provinciájától? Félek, hogy beidegződéseink túl erősek. Félek, hogy a megszokás nehézkessége túlontúl erős bennünk, s konzervatív alkatunk túlontúl hozzászokott a divatok kockázat nélküli vállalásához.