Napfogyatkozás

Hetek óta nem megy a munka. Író számára ez a legnehezebb állapot. Üres feszültség. Nincs rá vigasz. Hiába tudom, hogy a szerelemben is kikerülhetetlen a „sivatag”. Hogy az imádkozó ember is meg kell hogy tapasztalja a hit éjszakáját. Mindezt tudom, mégis kétségbeejt, hogy a leírt sorok tépett füzérként száradnak el a tollam alatt.

De hát a sivatag? Hány szemlélődő merített épp a sivatagból örök életet és reményt… Talán épp ez a lelki szárazság a kegyelem pillanata? Fontos, hogy ne vádoljak másokat. Az „áldatlan körülményeket”. Fontos, hogy ne tévedjek el a külső tényezők latolgatásában. Mindenért egyedül én vagyok felelős. Amíg ezt tudom, mindig lehetséges, hogy enni és inni kapok. Hogy az írás mindennapi kenyerem marad. Szükségem van erre a falat kenyérre. Nincs egyéb táplálékom.

A nehéz órákban se szabad hát eltévednem. Belevetnem magamat valamiféle tükörbe. Mert bármilyen sikeres az, aki a divatnak, vagy szép nő létére szobája tükrének él: örökre éhes marad a legdúsabban megrakott asztal mellett is. Az írás és a mindennapi kenyér egészen más valami. Istenem, add, hogy sose áhítozzam „többre”, de erre a „gazdag kevésre” mindig teljes szívemből és egyre inkább. És add, hogy ne a sivatagtól, az éhezéstől és éjszakától féljek, hanem a „tükörben megterített asztaltól”, igen, a jóllakás káprázatától!