Egy antológia ürügyén

Szokatlanul érdekes antológia látott napvilágot Párizsban. Címe: Van Isten? Nincs: válaszolja Pascal Anquetil, Raymond Aron, Charles Boulle, Denis Calippe, Roger Garaudy, Alfred Grosser, Daniel Guérin, Eugène Ionesco, François Jacob, Alfred Koestler, Claude Lévi-Strauss, Jean Vilar stb. A könyv szerkesztője Christian Chabanis. Hívő, de olyan hívő, aki egyáltalán nem zárja ki az ateistákat abból a mélységes drámából, ami az ember örökös istenkeresését jellemzi. Vallomása szerint hitét nemhogy gyengítették, de alapvetően elmélyítették azok az ateisták, akik nem kevésbé küzdenek Istennel, mint valamikor Pascal küzdött, s mint manapság is küzd minden valódi hívő. „Nincs ateizmus, csak ateizmusok, amennyiben autentikus véleményekről van szó” – írja egy helyütt. És valóban: végiglapozom a könyvet, az ember számára tökéletesen evidenssé válik az örök igazság, hogy a hit végül is személyes találkozás Istennel, amiben a végső szó is egyedül Istené. A ránk eső rész egyedül keresésünk igaza lehet.

Rövid írásomban nem térhetek ki a könyv minden egyes „szereplőjére”. Próbálom e legjellemzőbb álláspontokat ismertetni.

A Nobel-díjas Alfred Koestler fizikus egyáltalán nem zárja ki Isten létezését, s Monod híres könyvét, amely szerint az élet kialakításában a döntő szerepet a véletlen játszotta, tökéletesen elfogadhatatlannak ítéli. Problémája sokkalta mélyebb. Ki alkotta ezt a világot és ezt az életet, aminek alaptörvénye – s tegyük hozzá, kikerülhetetlen törvénye –, hogy egyik élő felfalja a másikat, hogy ő maga ideig-óráig megmaradhasson?

A hívő válasza itt valóban a legnehezebb. Egyrészt vannak a zsoltárok, az Atya teremtésének dicsérete. Másrészt Jézus szava: e világ nem az én világom. A bűnbe merült teremtés őrzi ugyan Isten keze nyomát, de bizonyos értelemben minden visszájára fordult. Isten teremtő szeretete gyökerében: az önzetlen és maradéktalan önátadás. Ennek visszája viszont: a könyörtelen birtoklásvágy, a másik kifosztása és felemésztése. A világ – ilyen értelemben – negatív módon tovább tükrözi alkotójának természetét. S mikor a megtestesülés megtörténik: Jézus eledelül adja magát nekünk. A gyilkos és visszájára süllyedt létet így próbálva a maga mélypontjáról visszavezetni Isten önmagát adakozó szintjére – az örök szeretet magasába.

A másik, nagyon jellegzetes magatartás a szintén Nobel-díjas François Jacob biológus professzoré. Számára a probléma nem létezik. Igazságvágyát szinte maradéktalanul kielégíti a szakadatlan kutatás, naponkénti szembesülése a konkrét problémákkal. Ezt tartja emberinek. Hogy térben és időben korlátozott tudatunk valójában csak szerény, „nekünk való” kérdésekkel törődjön. Szerinte ez az emberi faj kivédhetetlen gyengesége, s egyedül lehetséges szerény hősiessége és dicsősége egyszerre.

Jacob jellegzetesen racionalista-humanista vallomása megejt szerénységével, és semmi kétség nem fér őszinteségéhez. Viszont: az ember effajta szerénysége mögött a töredékesen megismerhető világ biztos és maradéktalan birtoklásának bizonyosságszomja lappang. Az, hogy egy korlátolt világnak ugyan, de annak aztán valóban biztos kezű technikusai kívánunk lenni. A hívő ezzel szemben a mindenség örök gyermeke marad, ahogy elfogadja fiúi szerepét Istenével szemben is. És melyik a szerényebb álláspont? S ami még fontosabb: melyik álláspont a reálisabb, az igazabb (függetlenül attól, hogy melyik a vigasztalóbb és melyik a vigasztalanabb)?

A hívő semmivel se tud többet, mint a hitetlen. De úgy érzi, hogy az ember létszférája messze túlnő tudása határain. Hogy az ember befejezetlen, végtelen szabadság, s hogy a vallás és a művészet segítségével részesül is ebből a végtelenből. Részesül, de sose birtokosa, ura annak. Ahogy egy gyermek részesül az atyai ház örömében, gazdagságában – de sose sáfára, gazdája.

A harmadik, legjellemzőbb vallomás Ionescóé. Megrendítően emberi és csakugyan szerény. Anélkül hogy filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozna, csak annyit mond: „Ez az út – a hit útja – nem az enyém”. Harmincéves korában tett utolsó erőfeszítést Isten felé. Azóta a földi élet legyőzhetetlenül vonzza magához. Minél inkább kifelé megy belőle, annál mohóbban kívánja minden korty italát, minden szökevény dicsőségét.

És mit is lehet erre mondani, ha egyszer hisszük, hogy a hit lényege szerint kegyelem, valamifajta személyes találkozás Istennel? Ionescót olvasva akaratlanul a bűneit felsoroló vámos jutott eszembe, akit Jézus annyira szeretett. Mert ebben a nagy drámában, túl az elvi megnyilatkozásokon az utolsó szó mégiscsak egyedül Istené. A mi részünk viszont a szakadatlanul folyamatban levő dráma, amiből egyikünk se szökhet meg, s amiben valamennyien és kivétel nélkül részesülünk.