Az Olajfák hegyén

egyedül érezted magadat. Mindannyian egyedül érezzük magunkat. Érzésed, hogy egyedül vagy, bizonyság arra, hogy emberré lettél. Egyedül voltál. Pedig mindannyian itt térdeplünk az Olajfák hegyén – emberek, kövek, állatok. Igen, az egész Teremtés együtt térdepel itt Teremtőjével, elhagyatva, tökéletesen elhagyatva az agónia túlzsúfolt közösségében.

Egyedül érezted magadat. Holott az egész Teremtés eleve itt térdepel veled, megosztva magányodat és véghetetlenül megsokszorozva elhagyatottságodat. Teremtésed minden kavicsa, köve, fűszála, szívverése itt van, hogy beburkoljon Téged, és hogy növelje elhagyatottságodat. Az anyák szülési gazdagsága és kifosztottsága volt osztályrészed. Csakhogy te a világot hívtad életre, s az univerzum végtelenjét kellett felnövő gyermekként, tékozló fiúként elveszítened, hogy aztán újra megtaláld, miután művedet befejezted.

De az Olajfák hegye, a hely, ahol térdelsz, most tökéletes elhagyatottságod helye. Holott az egész teremtés itt térdel veled, csakhogy ez olyan gyülekezet, ahol a térdeplők nem tudhatnak egymásról.

Majd jön egy angyal és megitat. Ahogy a halálraítéltnek is lehet egy utolsó kívánsága, amit vagy teljesítenek, vagy nem. Egy biztos, az Atya mindig teljesíti, mindig és mindenkivel szemben. Ahogyan azt veled szemben is megtette. Nem mint fiával, hanem mint minden teremtménnyel.

Az, amit keresztnek hívunk, az agónia elhagyatottsága csak ezután következik. Istenem, milyen iskolába is járunk? Milyen küszöböt is kell átlépnünk még?