Egy lírikus naplójából

A zsenialitás úgy viszonylik az érettséghez, mint fiú az atyához. Ha Petőfi a fiú, Arany János az atya. A lángészben mindig van valami látványos, hangsúlyozottan személyes. Az atya érettsége: lemondás minden hangsúlyról, meghaladása mindennek, ami még személyes. Schiller fiú volt, Goethe atya. Mozart is fiú volt, de atya Bach. És fiú Catullus, és atya Homérosz.

 

*

 

Ahogy az elemek közül a tenger az „atya”. Minden víz, eső és sírás tékozló fia a tengernek. A tenger Isten sírása, a teremtés végeérhetetlen könnye. Hullámokra osztott végtelenével egyszerre viseli a pillanat és az örökkévalóság szépségét, terhét, harmóniáját, meghasonlottságát, bánatát, örömét. Persze, sírunk mi is, és amikor sírunk, a pillanat és a végtelen kicsap arcunkon. Szemünk legfőbb szépsége talán nem is az, hogy látunk vele, hanem hogy általa adatott meg kinek-kinek a sírás irgalma, kegyelme. Igaz, nem is a szemünk, hanem a szemgödrünk sír, mintegy jelezve, hogy sírásunk az ősibb, az előbbre való, s hogy látásunk, szemünk világa a tengerből született, hogy minden világosságunknak sírásunk a fundamentuma.

 

*

 

A tengerbe vissza-visszatérő vizek: „belehalnak” a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg – csupán hazatalálnak. E „paradoxon” talán legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak. Élni lehet így-úgy, összezárva ezzel-azzal, de meghalni csak a leglényegesebb dolgokkal lehet.

A halál valójában nem is létezik, legalábbis az a halál nem, amit kívülről „megfigyelhetünk”. Élni kell ahhoz, hogy a halált tudomásul vehessük. A fizikai halált valójában nincs módunkban megismerni.

Az emberi élet – úgy érzem – csak kívülről nézve hat egyenes vonalnak, mely a bölcsőtől a sírig vezet s ott megszakad. Pontosabban: a fizikai halál nem azonos a valódi halállal. Úgy érzem, mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor „belehalunk” egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat. Röviden: amikor visszatalálunk az atyai házba, a realitás tengerébe.

Egy ember élete, életünk, kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér. Életünk valószínű realitása azonban a magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban: egyszerre a két síkon, vagyis a „kereszt realitásában”.

Életünk, létünk nem is annyira abszurd, kétértelmű, mint inkább kétsíkú, két dimenziójú. S mégis: azáltal, hogy keresztre verve élünk és halhatunk, létünk – épp e meghasonlottság árán, attól, hogy nem egysíkú vonal – épp attól, épp azáltal, hogy „meghasonlott” és drámaian, ami több, tragikusan megosztott – épp ettől a reménységgel és megváltással teljes. Életünk épp ettől nem holmi hernyóaraszolás pillanatról pillanatra bölcső és koporsó között, hanem a keresztnek mélységgel és magassággal beoltott „boldog meghasonlottsága”.