Amikor imádkozunk

Mi is történik, amikor imádkozunk? Azt hiszem, egy ellentmondásokkal teli, megtévesztően világos és megtévesztően sötét, megtévesztően indokolt és megtévesztően indokolatlan világban az imádságban egyszerűen visszatalálunk abba a bizalomba, mely egyszerre lágyabb és erőteljesebb mindennél, mint maga az égbolt, a „mindenség alapanyaga”, vagy ha úgy tetszik, a teremtés „eredendő szövete”.

Ha ugyanis csak a sötétségre, a fölfoghatatlanra bízom magamat, előbb-utóbb felébredek. Ha csak belátható világosságba kapaszkodom, előbb-utóbb kifulladok a kikerülhetetlen „sötét pályákra” térve. Az imádkozó ember tartása tökéletesen más. Számára a lét világos, érthető, föltérképezett része is titok, s a sötét nagyobbik fele is világít. Szíve és értelme egyként fülel a kétféle üzenetre, s egyként szeretettel fogadja mindkettő érintését. Az egyik parcella inkább élni, a másik inkább meghalni tanítja. De „bizalmában” nehéz volna megmondania, melyik rész játszik döntőbb szerepet. Bizalma a két rész közt olyan egységet teremt, mely – ha előlegezetten is – túljár életen és halálon.

Az imádkozó embert módunkban áll megmosolyogni. Az imádság mégis pótolhatatlan, semmi egyébbel be nem helyettesíthető. Olyan bizalom, mely leginkább talán az utópiához hasonlítható, mégis homlokegyenest más. Az utópia dogmatikusan közelít a jövőhöz. Az imádság föltétel nélkül az örökléthez. Az utópia keserves erőpróba. Az imádság ujjongó vereség. A relatív elővételezett veresége az abszolúttal, a tévedés elővételezett veresége az eredendő intelligenciával, a menyasszony veresége a vőlegény megtermékenyítő szerelmével, a bizonytalan veresége a teljes igazsággal, jósággal, az ember veresége Istennel szemben. Az imádság elővételezett nász, vendégség, atyai ház és terített asztal, akkor, amikor még senkink nincs, koldusok, tékozló fiúk és szomjazók-éhezők vagyunk.

Az imádság potenciálisan a lét legszélesebb, az univerzum, a teremtés, élet és halál legtágabb dimenziója. Kétszárnyú kapu. Az egyik szárnya fekete, a másik sötét. De az imádság mindkettőt kitárja. A küszöbön egy gyermek áll. Én állok, te állsz, ő áll, mi állunk.

„Istenem, mondjuk a küszöbön állva, egyedül benned van reményünk. Én vagy túl elnéző, vagy túl kegyetlen vagyok magamhoz. Bocsáss meg! Ölelj magadhoz! Túl életen és halálon. Ámen.”

 

(Új Ember, 1973. február 4.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]