Hogyan és miért?

Hogy miért és hogyan írtam két színdarabot egyetlen hét leforgása alatt, váratlanul, szinte minden szándék és előkészület nélkül? Ma még nehéz erre a kérdésre világos választ adnom, a két darab oly önkéntelenül futott ki a tollam alól. Szinte maguktól íródtak.

De mégsem egészen. A színház mindig is érdekelt, anélkül, hogy darabírásra gondoltam volna. Bizonyos problémáimat itt, a színházban tudtam legkézenfekvőbben végiggondolni. Hajlamaimnak és problematikámnak megfelelően számomra a színpad mindenekelőtt filozófiai-metafizikai küzdőteret jelentett. Harcot a jelenlétért. Mert valahol baj van a jelenlétünkkel, ami aztán a színpadon hatványozottan bosszulja meg magát.

Konkrétan mire is gondolok? Arra a valamire, amit a marxizmus elidegenedésnek, József Attila világhiánynak, jómagam jelenlétvesztésnek neveznék. „Rettenetes – írta Rilke –, hogy a tények miatt sose tudhatjuk meg a valóságot.” E rilkei mondat hasonlóképpen ugyanerről a hiányról beszél, ha másfelől, más szavakkal is. A mai ember, aki százszorosan több hatás, benyomás kereszttüzében él, mint elődje, mégis jelenléthiányban szenved, irreálisnak és abszurdnak érzi időről időre vagy akár folyamatosan azt, hogy itt van. S e mindennapos jelenlétvesztés óhatatlanul felköltözött – különben logikusan – a színpadra is, szétrombolva a polgári dráma alapjait, s megteremtve az abszurd és frappírozó színházat.

De gyógyíthatja-e a betegséget a puszta diagnózis? Vagy: e súlyos kór gyógyítására elegendő-e a szérumoltásos kezelés? A képtelenné vált embert képtelenné vált mindenségben fölmutatni a színpadon, vagy a sokkhatások alatt eltompult világot a frappírozó színház eszközeivel életre galvanizálni? Mindkét megoldásban van valami félelem, elsietettség, tériszony. A nagy művészet sose unalom előtti, hanem unalmon túli volt – és lesz is talán. Gondoljunk Bach zenéjére, amibe az unalom egyenrangúan épül be a halállal, s csupán ezt meghaladva ér el, juthat el egyáltalán abba a szabadságba, aminek megsejtése és megidézése a mindenkori remekművek privilégiuma volt – és marad.

Szóval: érdekelt a színház, de nem gondoltam darabírásra. Jobb híján, játékosan, hogy „megússzam” egy kötelező cikkírás pillanatnyi keserveit, vetettem papírra az első mondatot: „Szín: holland ebédlő. Valamikor régen…” Így kezdődött. S utána játékos könnyedséggel folytatódott egészen az utolsó „Függöny”-ig.

Soha verset nem vetettem papírra hasonló spontánsággal. Ami persze nem föltétlenül erény, viszont kétségtelen tény. Hogy mit, hogyan és miért is írtam meg ebben az első drámában? – azt magam is csak most, utólag kezdem kapisgálni, s egy esetleges bemutató, realizálás kétségtelenül jelentősen hozzásegítene a lappangó és ösztönösen kialakított struktúrák megragadásához. Röviden: dramaturgiám megfogalmazásához.

Mégis, mit mondhatok el máris, két, három hét távlatából? Először is: színművem, a Gyerekek és katonák alapvetően zenei konstrukció. Szövege, bár anyaga a szó, oly módon beszédes, mint egy kotta. Evidens és enigmatikus, közérthető és szökevény egyszerre, akár egy dallam „jelentése”. És ez vonatkozik nemcsak a „szövegre”, de a „történésre” és a „szereplőkre” is. Ahogy a programzene az irodalom nyelvén kívánt megszólalni, a Gyerekek és katonák a zene nyelvén beszél, anélkül, hogy formailag melodikus volna, akár egy Verlaine-poéma. Nem. Ösztönszerűen a zenének azt a rejtett, belső, zeneiségen túli, alapvető tulajdonságát próbáltam megkaparintani, amire egyszerre jellemző, hogy ugyanakkor örök rejtvény marad. Vaktában ezt az utat választottam ahhoz, hogy jelen lehessek a színpadon, egyelőre a képzeletbelin, s egyszer talán a valóságoson.

Most, hogy növekvő távolságból mérlegelhetem, mit is „követtem el”, számot kellene adnom arról, kik is hatottak rám darabírásom közben. Lényegében három szerzőt tudnék megnevezni: Csehov, Lorca és Robert Wilson. Mit számít? Ha egyszer sikerült elcsípnem segítségükkel valami keveset abból, ami az enyém.

A Gyerekek és katonák után eltökéltem, hogy most pedig pihenni fogok. Ekkor került kezembe egy fénykép, ami annyira meglepett és megrendített, hogy még az első darab „lendületéből” szinte órák alatt megírtam egy újabb színpadi művet, a Síremlék-et. Nézzük meg a fényképet. Önöknek talán nem sokat mond: fiatal napfürdőző nő egy szőlőlugasban. Számomra bonyolult szomorúságot idézett fel, jelenlétnek és távollétnek, tragikumnak és idillnek pontosan azt az ötvözetét, amire szükségem volt ahhoz, hogy megírjam egyfelvonásosomat, amely lehet, hogy haloványabb a Gyerekek és katonák-nál, de kétségtelenül és most már szinte maradéktalanul az enyém.

Épp ezért erről az utolsó egyfelvonásosról a legnehezebb beszélnem. A darab szövete: líra. Ideje az első szótól az utolsó szóig lírai idő, akár egy Chopin-szonátáé, tehát valójában nem létezik. Amennyiben hallásunk és technikánk megengedné, egyetlen akkordban le lehetne ütni.

 

Jegyzet