1973

Hogyan és miért?

Hogy miért és hogyan írtam két színdarabot egyetlen hét leforgása alatt, váratlanul, szinte minden szándék és előkészület nélkül? Ma még nehéz erre a kérdésre világos választ adnom, a két darab oly önkéntelenül futott ki a tollam alól. Szinte maguktól íródtak.

De mégsem egészen. A színház mindig is érdekelt, anélkül, hogy darabírásra gondoltam volna. Bizonyos problémáimat itt, a színházban tudtam legkézenfekvőbben végiggondolni. Hajlamaimnak és problematikámnak megfelelően számomra a színpad mindenekelőtt filozófiai-metafizikai küzdőteret jelentett. Harcot a jelenlétért. Mert valahol baj van a jelenlétünkkel, ami aztán a színpadon hatványozottan bosszulja meg magát.

Konkrétan mire is gondolok? Arra a valamire, amit a marxizmus elidegenedésnek, József Attila világhiánynak, jómagam jelenlétvesztésnek neveznék. „Rettenetes – írta Rilke –, hogy a tények miatt sose tudhatjuk meg a valóságot.” E rilkei mondat hasonlóképpen ugyanerről a hiányról beszél, ha másfelől, más szavakkal is. A mai ember, aki százszorosan több hatás, benyomás kereszttüzében él, mint elődje, mégis jelenléthiányban szenved, irreálisnak és abszurdnak érzi időről időre vagy akár folyamatosan azt, hogy itt van. S e mindennapos jelenlétvesztés óhatatlanul felköltözött – különben logikusan – a színpadra is, szétrombolva a polgári dráma alapjait, s megteremtve az abszurd és frappírozó színházat.

De gyógyíthatja-e a betegséget a puszta diagnózis? Vagy: e súlyos kór gyógyítására elegendő-e a szérumoltásos kezelés? A képtelenné vált embert képtelenné vált mindenségben fölmutatni a színpadon, vagy a sokkhatások alatt eltompult világot a frappírozó színház eszközeivel életre galvanizálni? Mindkét megoldásban van valami félelem, elsietettség, tériszony. A nagy művészet sose unalom előtti, hanem unalmon túli volt – és lesz is talán. Gondoljunk Bach zenéjére, amibe az unalom egyenrangúan épül be a halállal, s csupán ezt meghaladva ér el, juthat el egyáltalán abba a szabadságba, aminek megsejtése és megidézése a mindenkori remekművek privilégiuma volt – és marad.

Szóval: érdekelt a színház, de nem gondoltam darabírásra. Jobb híján, játékosan, hogy „megússzam” egy kötelező cikkírás pillanatnyi keserveit, vetettem papírra az első mondatot: „Szín: holland ebédlő. Valamikor régen…” Így kezdődött. S utána játékos könnyedséggel folytatódott egészen az utolsó „Függöny”-ig.

Soha verset nem vetettem papírra hasonló spontánsággal. Ami persze nem föltétlenül erény, viszont kétségtelen tény. Hogy mit, hogyan és miért is írtam meg ebben az első drámában? – azt magam is csak most, utólag kezdem kapisgálni, s egy esetleges bemutató, realizálás kétségtelenül jelentősen hozzásegítene a lappangó és ösztönösen kialakított struktúrák megragadásához. Röviden: dramaturgiám megfogalmazásához.

Mégis, mit mondhatok el máris, két, három hét távlatából? Először is: színművem, a Gyerekek és katonák alapvetően zenei konstrukció. Szövege, bár anyaga a szó, oly módon beszédes, mint egy kotta. Evidens és enigmatikus, közérthető és szökevény egyszerre, akár egy dallam „jelentése”. És ez vonatkozik nemcsak a „szövegre”, de a „történésre” és a „szereplőkre” is. Ahogy a programzene az irodalom nyelvén kívánt megszólalni, a Gyerekek és katonák a zene nyelvén beszél, anélkül, hogy formailag melodikus volna, akár egy Verlaine-poéma. Nem. Ösztönszerűen a zenének azt a rejtett, belső, zeneiségen túli, alapvető tulajdonságát próbáltam megkaparintani, amire egyszerre jellemző, hogy ugyanakkor örök rejtvény marad. Vaktában ezt az utat választottam ahhoz, hogy jelen lehessek a színpadon, egyelőre a képzeletbelin, s egyszer talán a valóságoson.

Most, hogy növekvő távolságból mérlegelhetem, mit is „követtem el”, számot kellene adnom arról, kik is hatottak rám darabírásom közben. Lényegében három szerzőt tudnék megnevezni: Csehov, Lorca és Robert Wilson. Mit számít? Ha egyszer sikerült elcsípnem segítségükkel valami keveset abból, ami az enyém.

A Gyerekek és katonák után eltökéltem, hogy most pedig pihenni fogok. Ekkor került kezembe egy fénykép, ami annyira meglepett és megrendített, hogy még az első darab „lendületéből” szinte órák alatt megírtam egy újabb színpadi művet, a Síremlék-et. Nézzük meg a fényképet. Önöknek talán nem sokat mond: fiatal napfürdőző nő egy szőlőlugasban. Számomra bonyolult szomorúságot idézett fel, jelenlétnek és távollétnek, tragikumnak és idillnek pontosan azt az ötvözetét, amire szükségem volt ahhoz, hogy megírjam egyfelvonásosomat, amely lehet, hogy haloványabb a Gyerekek és katonák-nál, de kétségtelenül és most már szinte maradéktalanul az enyém.

Épp ezért erről az utolsó egyfelvonásosról a legnehezebb beszélnem. A darab szövete: líra. Ideje az első szótól az utolsó szóig lírai idő, akár egy Chopin-szonátáé, tehát valójában nem létezik. Amennyiben hallásunk és technikánk megengedné, egyetlen akkordban le lehetne ütni.

Jegyzet

Könyörgés a csalókért

Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudtak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk mérten akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat.

De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az „örökös csúsztatás” légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál. Ő legalább nem palástolhatja bűnét önmaga előtt, ha előbb nem, halálos ágyán. De a kis csaló, a kis manipuláns, nevén vagy többnyire álnéven, megússza a dolgot. Élve zümmöghet tovább a légyfogón. Ez a valódi tragédiája.

A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék. De a bűnös, aki még bűnét is kis óvatosan követi el, miben remélhet? Az élet szenvedéseit talán megússza, de megfosztja magát annak minden tiszta szenzációjától. Mi, bukottak, legalább tüdőre szívhatjuk halálunkat, de ő?

Mi szennyesek vagyunk. Ő maszatos. Egyszóval: lompos. Mit kívánhatnék neki? Hogy legyen forró. Vagy legyen hideg. De ő hozzászokott a langyossághoz.

Itt, Párizsban, a sors véletlen kegyelméből megismertem a világ talán legnagyobb színésznőjét, egy fiatal néger lányt, aki előtt egész Párizs térden állt, amikor Robert Wilson rendezésében A süket pillantása című darab gyilkos főhősnőjét alakította. Lefordítottam neki a Bűn és bűnhődés című versemet, amit ismeretlenül hozzá írtam. Kislánypillantása megváltozott. Ő maga is ír. Elsápadt. S ebben a pillanatban megtudtam, kislányos külseje, madárpillantása ellenére miért tudta oly feneketlen erővel megformálni szerepét. Mint A Karamazov testvérek-ben azonosul gyónó és gyóntató – pillantást cseréltünk. Ki gyónt és ki gyóntatott? És mit is éltünk meg? Igen, azt, amit „csúsztatva” soha nem lehet megélni.

Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életet sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amelyben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.

Jegyzet

Amikor imádkozunk

Mi is történik, amikor imádkozunk? Azt hiszem, egy ellentmondásokkal teli, megtévesztően világos és megtévesztően sötét, megtévesztően indokolt és megtévesztően indokolatlan világban az imádságban egyszerűen visszatalálunk abba a bizalomba, mely egyszerre lágyabb és erőteljesebb mindennél, mint maga az égbolt, a „mindenség alapanyaga”, vagy ha úgy tetszik, a teremtés „eredendő szövete”.

Ha ugyanis csak a sötétségre, a fölfoghatatlanra bízom magamat, előbb-utóbb felébredek. Ha csak belátható világosságba kapaszkodom, előbb-utóbb kifulladok a kikerülhetetlen „sötét pályákra” térve. Az imádkozó ember tartása tökéletesen más. Számára a lét világos, érthető, föltérképezett része is titok, s a sötét nagyobbik fele is világít. Szíve és értelme egyként fülel a kétféle üzenetre, s egyként szeretettel fogadja mindkettő érintését. Az egyik parcella inkább élni, a másik inkább meghalni tanítja. De „bizalmában” nehéz volna megmondania, melyik rész játszik döntőbb szerepet. Bizalma a két rész közt olyan egységet teremt, mely – ha előlegezetten is – túljár életen és halálon.

Az imádkozó embert módunkban áll megmosolyogni. Az imádság mégis pótolhatatlan, semmi egyébbel be nem helyettesíthető. Olyan bizalom, mely leginkább talán az utópiához hasonlítható, mégis homlokegyenest más. Az utópia dogmatikusan közelít a jövőhöz. Az imádság föltétel nélkül az örökléthez. Az utópia keserves erőpróba. Az imádság ujjongó vereség. A relatív elővételezett veresége az abszolúttal, a tévedés elővételezett veresége az eredendő intelligenciával, a menyasszony veresége a vőlegény megtermékenyítő szerelmével, a bizonytalan veresége a teljes igazsággal, jósággal, az ember veresége Istennel szemben. Az imádság elővételezett nász, vendégség, atyai ház és terített asztal, akkor, amikor még senkink nincs, koldusok, tékozló fiúk és szomjazók-éhezők vagyunk.

Az imádság potenciálisan a lét legszélesebb, az univerzum, a teremtés, élet és halál legtágabb dimenziója. Kétszárnyú kapu. Az egyik szárnya fekete, a másik sötét. De az imádság mindkettőt kitárja. A küszöbön egy gyermek áll. Én állok, te állsz, ő áll, mi állunk.

„Istenem, mondjuk a küszöbön állva, egyedül benned van reményünk. Én vagy túl elnéző, vagy túl kegyetlen vagyok magamhoz. Bocsáss meg! Ölelj magadhoz! Túl életen és halálon. Ámen.”

Egy lírikus naplójából

A zsenialitás úgy viszonylik az érettséghez, mint fiú az atyához. Ha Petőfi a fiú, Arany János az atya. A lángészben mindig van valami látványos, hangsúlyozottan személyes. Az atya érettsége: lemondás minden hangsúlyról, meghaladása mindennek, ami még személyes. Schiller fiú volt, Goethe atya. Mozart is fiú volt, de atya Bach. És fiú Catullus, és atya Homérosz.

*

Ahogy az elemek közül a tenger az „atya”. Minden víz, eső és sírás tékozló fia a tengernek. A tenger Isten sírása, a teremtés végeérhetetlen könnye. Hullámokra osztott végtelenével egyszerre viseli a pillanat és az örökkévalóság szépségét, terhét, harmóniáját, meghasonlottságát, bánatát, örömét. Persze, sírunk mi is, és amikor sírunk, a pillanat és a végtelen kicsap arcunkon. Szemünk legfőbb szépsége talán nem is az, hogy látunk vele, hanem hogy általa adatott meg kinek-kinek a sírás irgalma, kegyelme. Igaz, nem is a szemünk, hanem a szemgödrünk sír, mintegy jelezve, hogy sírásunk az ősibb, az előbbre való, s hogy látásunk, szemünk világa a tengerből született, hogy minden világosságunknak sírásunk a fundamentuma.

*

A tengerbe vissza-visszatérő vizek: „belehalnak” a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg – csupán hazatalálnak. E „paradoxon” talán legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak. Élni lehet így-úgy, összezárva ezzel-azzal, de meghalni csak a leglényegesebb dolgokkal lehet.

A halál valójában nem is létezik, legalábbis az a halál nem, amit kívülről „megfigyelhetünk”. Élni kell ahhoz, hogy a halált tudomásul vehessük. A fizikai halált valójában nincs módunkban megismerni.

Az emberi élet – úgy érzem – csak kívülről nézve hat egyenes vonalnak, mely a bölcsőtől a sírig vezet s ott megszakad. Pontosabban: a fizikai halál nem azonos a valódi halállal. Úgy érzem, mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor „belehalunk” egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat. Röviden: amikor visszatalálunk az atyai házba, a realitás tengerébe.

Egy ember élete, életünk, kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér. Életünk valószínű realitása azonban a magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban: egyszerre a két síkon, vagyis a „kereszt realitásában”.

Életünk, létünk nem is annyira abszurd, kétértelmű, mint inkább kétsíkú, két dimenziójú. S mégis: azáltal, hogy keresztre verve élünk és halhatunk, létünk – épp e meghasonlottság árán, attól, hogy nem egysíkú vonal – épp attól, épp azáltal, hogy „meghasonlott” és drámaian, ami több, tragikusan megosztott – épp ettől a reménységgel és megváltással teljes. Életünk épp ettől nem holmi hernyóaraszolás pillanatról pillanatra bölcső és koporsó között, hanem a keresztnek mélységgel és magassággal beoltott „boldog meghasonlottsága”.

Levél Petőfi Sándorhoz

Bevallom, nem sok közöm volt Hozzád. Mint törékeny gyerek, mindig is az öregekhez húzódtam. Azokhoz, akiknek volt ereje megöregedni. Az érett Aranyhoz s a meghasonlott Vörösmartyhoz. Ahhoz a merészséghez, amely lángész létére még a zsenialitásról is hajlandó lemondani. Miként a „visszahúzódó” Atyaisten adta át a Fiúnak a teremtést.

Te: teremtés voltál, kivont kard, lovasroham. Lángész. Arany és Vörösmarty: érettség, fáradtság, elhomályosuló elme. Te voltál a Fiú, ők voltak az Atya. Te voltál a vállalkozás, ők a lemondás. Fiú voltál, mint Mozart, ők Atya, mint Johann Sebastian Bach.

Hát ezért húzódtam én is inkább Aranyhoz és Vörösmartyhoz, mint Hozzád. Te égettél, ők melegítettek. De hát mikor is nap a nap: amikor éget vagy amikor melenget? Szelíden, mint Arany, halódva, mint Vörösmarty?

És mégis, nagyon szeretlek! Holott se Fiú, se Atya nem vagyok. Fiúnak lenni nincs elég bátorságom. Atyának lenni nincs elég erőm. Két nagyság közt hányódó szegénylegény, vagy legjobb esetben fullajtár, összekötő, megoszló szeretet vagyok. Közeledben – bevallom – elégek, de ez nem ítélet; míg az ő lábuknál megpihenek, megnyugszom.

Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig Hozzád fordulok. Add, hogy veszélyeztetett alkatom és korunk labirintusában vergődve mindig vágyakozzam az egyenes útra, a Szép Szóra, egyszóval – az igazságra.

Válasz

Többen felvetették a kérdést, mit is értek azon, amikor cikkeimben „evangéliumi esztétikát” emlegetek.

A gondolat – e fogalom – spontánul született meg bennem. Pontosabban: minden különösebb históriai megfontolás nélkül.

Hogy közelebbről mire gondoltam? Első, s talán legperdöntőbb felismerésem az volt, hogy szemben a görögökkel és általában az antikokkal, az Evangélium, mint a boldogság végső helyéről, hazájáról, formájáról, mindig az egységről beszél. Arról a közös fészekről, olvasztó kemencéről, ahol Istenben végre ismét valamennyien egyek leszünk. A görögök esztétikája ennél földibb és „józanabb”. Ők legfeljebb összhangról, harmóniáról szólnak. Ennek az örömnek a nyelve sokkalta inkább az analízis, az elemzés. Míg az Evangélium nyelve a szereteté s a szintézisé – újra és megint. Az Evangélium nyelve: az egyesülés. Az antikoké: a találkozás.

Másik gondolatom az volt (gondolatom vagy felismerésem), amikor „evangéliumi esztétikát” emlegettem, hogy a formát ismét el kellene, de csakugyan el kellene felejtenünk. Számomra a stiláris kultúrák hideg palotára emlékeztetnek, míg az Evangélium meleg ól (mint például Dosztojevszkij regényei). Isten itt akart megszületni, ebben a sötét és szegényes melegben, még akkor is, ha valóságban ezek az istállók jéghidegek. S a hűvös eleganciájú paloták jól fűtöttek. Századunk annyi kísérlet és vereség után vissza kell hogy találjon – szerintem – ebbe az ólmelegbe. Öregedve a stiláris találékonyság remekléseit fáradtan, szomorúan és főként halálos unalommal ejtem ki kezemből. „Újra, még egy!” És saját kísértéseimre gondolok, mint egy nagy bűnös, aki könnyűszerrel farizeus is lehetett volna, vagy mint egy mezítlábas szegénylegény, aki könnyűszerrel elnyerhette volna a konzervatívok vagy az avantgárd zöld frakkját. Én Istenem, hogy gyűlölök minden akadémiát! Az ember öregedve csak egy házat akar lakóhelyül, csak egy ágyat, aludni és meghalni végre.

József Attila a skizofrénia peremén a logikába kapaszkodott, szemben az épeszűek őrületluxusával. S valamiképpen én is, akit a patológia minden szörnyetege megkísértett és végigkarmolt, nem az egészségre, óh nem, de az első idők, a gyermekkor erdejére vágyom. Hogy ez legyen az a kapu, amin keresztül eltávozhatom, kiléphetek az életemből. Hogy hangos nevetés követ majd? Nem, a hóesésben csendet és meleget érzek majd, mint a megfagyott katonák, ahogy azt az Evangélium megígérte. Szeretném hinni. Remélem.

Előszó, utószó helyett

Megöregedtem. Már régóta nem ismerem ki magamat abban a labirintusban, mely a fiatal nemzedék számára tágas és egyenes, akár egy légifolyosó. Mindenütt falakba ütközöm, de ha megállok, az is csak afféle ácsorgás egy kereszten, kényszerű megérkezés. A szegek és a szálkák cáfolják, hogy valóban itt kell lennem; a kényszer nagyobb, mint az ödémás tagok csendje és mozdulatlansága.

Mégis beszélek. Használom az agónia szavait, egyféle szituációs tudás nyomorú megvilágosodásában. Hogy megértsem az ómegát, azt a pontot, ahol tűhegyre szúrva joggal szenvedek, némi világosságért arra a bölcsőre gondolok, ahol tagjaim még épek voltak, életem arányos, sírásom ártatlan, szívverésem egyenletes. Azóta mindent leromboltam. Elkövettem a bűnt magam és mások ellen, megtörve azt a kristálytengert, amin Isten báránya fog átkelni valamikor. De én most halódom. Nincs más orvosságom, mint a kezdet. Anyám a zongoránál; apám a kertben. Én, aki mindent elhibáztam, látom hóhérom zárt arcát, s szeretném neki elmondani, hogy 1926 karácsonyán esett a hó, puhán, merőlegesen, s még makulátlan kezemmel úgy emeltem számig egy képeskönyvet, ahogy csak az állatok áldoznának, ha egyszer fölengedne a természet ridegsége és Isten csakugyan odaadná magát a medvék éhségének és a patkányok metszőfogának is. Enni kell, aludni és szeretni ahhoz, hogy a hajnalok szépek lehessenek, elfoglalhassák méltó helyüket. Még bizonytalanul jártam, amikor szembetalálkoztam a virágokkal, a faágak és a szirmok hatalmas tanácstalanságával, röptével és jelentőségével. Ha irgalmas lesz halálom, a hóhér pallosa alatt ezek a virágok és ezek a faágak fogják leírni azt a bátorítást és üzenetet valahol a fűben, valahol a levegőben, amire az emberi beszéd már kevés. És ez az üzenet nyaktilópontos lesz, és irgalmas, és lágy, mint egy madárcsapat kitörése a pillanat és az alkony fészkéből, igen, mint a teremtés mélyrepülése, talán egy kifosztott szántóföld, talán egy folyó, talán egy kéményerdő felett. Először és utoljára.

Jegyzet

Az Olajfák hegyén

egyedül érezted magadat. Mindannyian egyedül érezzük magunkat. Érzésed, hogy egyedül vagy, bizonyság arra, hogy emberré lettél. Egyedül voltál. Pedig mindannyian itt térdeplünk az Olajfák hegyén – emberek, kövek, állatok. Igen, az egész Teremtés együtt térdepel itt Teremtőjével, elhagyatva, tökéletesen elhagyatva az agónia túlzsúfolt közösségében.

Egyedül érezted magadat. Holott az egész Teremtés eleve itt térdepel veled, megosztva magányodat és véghetetlenül megsokszorozva elhagyatottságodat. Teremtésed minden kavicsa, köve, fűszála, szívverése itt van, hogy beburkoljon Téged, és hogy növelje elhagyatottságodat. Az anyák szülési gazdagsága és kifosztottsága volt osztályrészed. Csakhogy te a világot hívtad életre, s az univerzum végtelenjét kellett felnövő gyermekként, tékozló fiúként elveszítened, hogy aztán újra megtaláld, miután művedet befejezted.

De az Olajfák hegye, a hely, ahol térdelsz, most tökéletes elhagyatottságod helye. Holott az egész teremtés itt térdel veled, csakhogy ez olyan gyülekezet, ahol a térdeplők nem tudhatnak egymásról.

Majd jön egy angyal és megitat. Ahogy a halálraítéltnek is lehet egy utolsó kívánsága, amit vagy teljesítenek, vagy nem. Egy biztos, az Atya mindig teljesíti, mindig és mindenkivel szemben. Ahogyan azt veled szemben is megtette. Nem mint fiával, hanem mint minden teremtménnyel.

Az, amit keresztnek hívunk, az agónia elhagyatottsága csak ezután következik. Istenem, milyen iskolába is járunk? Milyen küszöböt is kell átlépnünk még?

Orosz faszobrászat kiállítása Párizsban

A szkíta korszakból a század eleji gyerekjátékokig az orosz faszobrászat lenyűgöző értékeiben gyönyörködhet hetek óta a francia főváros közönsége.

Frivol szóval: a „minőség parádéja” ez a páratlan „seregszemle”. A szemlélőben ugyanazt a problémát veti föl, mint az ikonfestészet. Ez a művészet is mélytengeri, bizonyos értelemben mozdulatlan jelenség – akár a népművészet –, s ereje nem a történelmi változások tükrözésében rejlik, mint a nyugati művészeteké, hanem épp ellenkezőleg, hitele a mozdíthatatlan és mozdulatlan centrum időtlenségéből sugárzik. Ezek a művek az idő gyémántszintjén már-már egyféle örökkévalóságban gyökereznek.

Ez a mozdulatlanság azonban pillanatra se akadémikus. A szobrok ikonmerevsége sokkalta inkább csodálatos balzsamként hat, aminek kémiai összetételét a nyugati világ alig-alig ismeri. A nyugati művészet dicsősége, hogy mindig együtt úszott az árral: a keletié, hogy volt ereje szembeúszni a mulandósággal. Az egyiket a fejlődés változékony szépsége, a másikat az öröklét stigmái őrzik-borítják.

Hogy mitől nem vált akadémikussá, üressé ez a „stagnálás”? Valószínűleg azért, mert egy óriási, szép, kifogyhatatlan vérátömlesztéssel tette újra és újra gyengéddé, valóságossá azt, amit örökölt, örökségként századok óta megszokott és szeretett. Sose látott, lenyűgöző keresztek, s örök érvényű nagypénteki madonnák sorakoznak a falon. Ki alkotta őket? Nem X. és nem Y. Ezek a művek szükségszerűen névtelenek, s hányatott korunkban mégis egy új koncepció reményét ajándékozzák a szemlélőnek.

Egy antológia ürügyén

Szokatlanul érdekes antológia látott napvilágot Párizsban. Címe: Van Isten? Nincs: válaszolja Pascal Anquetil, Raymond Aron, Charles Boulle, Denis Calippe, Roger Garaudy, Alfred Grosser, Daniel Guérin, Eugène Ionesco, François Jacob, Alfred Koestler, Claude Lévi-Strauss, Jean Vilar stb. A könyv szerkesztője Christian Chabanis. Hívő, de olyan hívő, aki egyáltalán nem zárja ki az ateistákat abból a mélységes drámából, ami az ember örökös istenkeresését jellemzi. Vallomása szerint hitét nemhogy gyengítették, de alapvetően elmélyítették azok az ateisták, akik nem kevésbé küzdenek Istennel, mint valamikor Pascal küzdött, s mint manapság is küzd minden valódi hívő. „Nincs ateizmus, csak ateizmusok, amennyiben autentikus véleményekről van szó” – írja egy helyütt. És valóban: végiglapozom a könyvet, az ember számára tökéletesen evidenssé válik az örök igazság, hogy a hit végül is személyes találkozás Istennel, amiben a végső szó is egyedül Istené. A ránk eső rész egyedül keresésünk igaza lehet.

Rövid írásomban nem térhetek ki a könyv minden egyes „szereplőjére”. Próbálom e legjellemzőbb álláspontokat ismertetni.

A Nobel-díjas Alfred Koestler fizikus egyáltalán nem zárja ki Isten létezését, s Monod híres könyvét, amely szerint az élet kialakításában a döntő szerepet a véletlen játszotta, tökéletesen elfogadhatatlannak ítéli. Problémája sokkalta mélyebb. Ki alkotta ezt a világot és ezt az életet, aminek alaptörvénye – s tegyük hozzá, kikerülhetetlen törvénye –, hogy egyik élő felfalja a másikat, hogy ő maga ideig-óráig megmaradhasson?

A hívő válasza itt valóban a legnehezebb. Egyrészt vannak a zsoltárok, az Atya teremtésének dicsérete. Másrészt Jézus szava: e világ nem az én világom. A bűnbe merült teremtés őrzi ugyan Isten keze nyomát, de bizonyos értelemben minden visszájára fordult. Isten teremtő szeretete gyökerében: az önzetlen és maradéktalan önátadás. Ennek visszája viszont: a könyörtelen birtoklásvágy, a másik kifosztása és felemésztése. A világ – ilyen értelemben – negatív módon tovább tükrözi alkotójának természetét. S mikor a megtestesülés megtörténik: Jézus eledelül adja magát nekünk. A gyilkos és visszájára süllyedt létet így próbálva a maga mélypontjáról visszavezetni Isten önmagát adakozó szintjére – az örök szeretet magasába.

A másik, nagyon jellegzetes magatartás a szintén Nobel-díjas François Jacob biológus professzoré. Számára a probléma nem létezik. Igazságvágyát szinte maradéktalanul kielégíti a szakadatlan kutatás, naponkénti szembesülése a konkrét problémákkal. Ezt tartja emberinek. Hogy térben és időben korlátozott tudatunk valójában csak szerény, „nekünk való” kérdésekkel törődjön. Szerinte ez az emberi faj kivédhetetlen gyengesége, s egyedül lehetséges szerény hősiessége és dicsősége egyszerre.

Jacob jellegzetesen racionalista-humanista vallomása megejt szerénységével, és semmi kétség nem fér őszinteségéhez. Viszont: az ember effajta szerénysége mögött a töredékesen megismerhető világ biztos és maradéktalan birtoklásának bizonyosságszomja lappang. Az, hogy egy korlátolt világnak ugyan, de annak aztán valóban biztos kezű technikusai kívánunk lenni. A hívő ezzel szemben a mindenség örök gyermeke marad, ahogy elfogadja fiúi szerepét Istenével szemben is. És melyik a szerényebb álláspont? S ami még fontosabb: melyik álláspont a reálisabb, az igazabb (függetlenül attól, hogy melyik a vigasztalóbb és melyik a vigasztalanabb)?

A hívő semmivel se tud többet, mint a hitetlen. De úgy érzi, hogy az ember létszférája messze túlnő tudása határain. Hogy az ember befejezetlen, végtelen szabadság, s hogy a vallás és a művészet segítségével részesül is ebből a végtelenből. Részesül, de sose birtokosa, ura annak. Ahogy egy gyermek részesül az atyai ház örömében, gazdagságában – de sose sáfára, gazdája.

A harmadik, legjellemzőbb vallomás Ionescóé. Megrendítően emberi és csakugyan szerény. Anélkül hogy filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozna, csak annyit mond: „Ez az út – a hit útja – nem az enyém”. Harmincéves korában tett utolsó erőfeszítést Isten felé. Azóta a földi élet legyőzhetetlenül vonzza magához. Minél inkább kifelé megy belőle, annál mohóbban kívánja minden korty italát, minden szökevény dicsőségét.

És mit is lehet erre mondani, ha egyszer hisszük, hogy a hit lényege szerint kegyelem, valamifajta személyes találkozás Istennel? Ionescót olvasva akaratlanul a bűneit felsoroló vámos jutott eszembe, akit Jézus annyira szeretett. Mert ebben a nagy drámában, túl az elvi megnyilatkozásokon az utolsó szó mégiscsak egyedül Istené. A mi részünk viszont a szakadatlanul folyamatban levő dráma, amiből egyikünk se szökhet meg, s amiben valamennyien és kivétel nélkül részesülünk.

Napfogyatkozás

Hetek óta nem megy a munka. Író számára ez a legnehezebb állapot. Üres feszültség. Nincs rá vigasz. Hiába tudom, hogy a szerelemben is kikerülhetetlen a „sivatag”. Hogy az imádkozó ember is meg kell hogy tapasztalja a hit éjszakáját. Mindezt tudom, mégis kétségbeejt, hogy a leírt sorok tépett füzérként száradnak el a tollam alatt.

De hát a sivatag? Hány szemlélődő merített épp a sivatagból örök életet és reményt… Talán épp ez a lelki szárazság a kegyelem pillanata? Fontos, hogy ne vádoljak másokat. Az „áldatlan körülményeket”. Fontos, hogy ne tévedjek el a külső tényezők latolgatásában. Mindenért egyedül én vagyok felelős. Amíg ezt tudom, mindig lehetséges, hogy enni és inni kapok. Hogy az írás mindennapi kenyerem marad. Szükségem van erre a falat kenyérre. Nincs egyéb táplálékom.

A nehéz órákban se szabad hát eltévednem. Belevetnem magamat valamiféle tükörbe. Mert bármilyen sikeres az, aki a divatnak, vagy szép nő létére szobája tükrének él: örökre éhes marad a legdúsabban megrakott asztal mellett is. Az írás és a mindennapi kenyér egészen más valami. Istenem, add, hogy sose áhítozzam „többre”, de erre a „gazdag kevésre” mindig teljes szívemből és egyre inkább. És add, hogy ne a sivatagtól, az éhezéstől és éjszakától féljek, hanem a „tükörben megterített asztaltól”, igen, a jóllakás káprázatától!

Napló

Legszívesebben már csak naplót írnék. Egy vers, egy regény vagy akár egy dráma bizonyos pillanat után önmagát írja, önmagát teljesíti be. A naplót én írom, s később – megérkezve az igazságba – a napló kezd írni engem. Ő lesz az író, és én az írás. Ő a toll, és én a füzet.

Egy napló nem arra való, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezőleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól. Sylvia Plath jár az eszemben, akit az angolok ma úgy tisztelnek, mint mi József Attilát (különben Ted Hughesnak, az angolok legnagyobb élő költőjének volt tragikus sorsú felesége). Sylvia ismeretlen fiatal amerikai lány volt, amikor elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat. Feljött vidékről, átvette a díjat és a vele járó pénzesutalványt, majd elment bevásárolni az egyik áruházba. Utána fölment a hotelszobájába a negyvenedik vagy ötvenedik emeletre, s darabonként kidobálta az ablakon mindazt, amit előzőleg megvett. Hát így kell, így kellene naplót írni.

Nemrég olvastam Ionesco naplóját (Journal en miettes). Nem tudom, miért – a butaság miféle babonája alapján – egyesek úgy vélik, Ionesco bohóc, s színvonalban meg sem közelíti Beckettet. Naplója ismét meggyőzött arról, hogy korunk egyik legjelentősebb tehetsége. Naplója viszont mégse sikerült, de ez a kudarc fölér egy diadallal. Hogy miért? Mert senki nálánál nem látja jobban vereségét. Szerettem volna szembesülni magammal – vallja –, s naplóm minden egyes füzetét úgy vásároltam s úgy kezdtem meg, hogy végére érve…

Tudjuk, hogy Dosztojevszkij esztendőkön át tervezte, s élete fő művének szánta az Egy nagy bűnös vallomásai-t. Azt hiszem, a világirodalom egyik legnagyobb vesztesége, hogy ez a napló nem született meg. Hiszen már regényei is vallomások voltak. Mit jelenthetett volna Sztavrogin gyónása után Dosztojevszkij gyónása…

S itt (és utoljára) be kell vallanom, sok fejtörést okozott, s okoz ma is, hogy a szentgyónásban miért csak bűneinkről vallhatunk. Ne értsenek félre: egyáltalán nem arra gondolok, hogy az ember mentegetőzzék, vagy akár szebb színben tüntesse föl magát. Nem. Hiszen a rosszal a bennünk lakó jót áruljuk el legelsősorban. S éppen ezért a valódi gyónásnak – szerintem – vallomásnak kellene lennie. Nemcsak a bűneinkről, hanem életünk egészéről kellene szólnia. Ahogy imádságunkban is életünk egészével fordulunk Isten felé.

A naplóval kezdtem, a vallomással és a gyónással folytattam. Befejezni pedig egyetlen gondolattal szeretném írásomat. Az ember drámai egész. Semmiféle meggondolás, semmiféle esztétikai műfaj, és semmiféle szabály alapján nem szabad – mivel valójában nem is lehet – ezt az egységet megbontani. Mert ha igen: nyomorékká válik, hazuggá, tehetségtelenné és képmutatóvá az emberfia. Ami tetszhet egyeseknek, talán sokaknak – de Istennek soha.

Egy lírikus naplójából

Három nap óta nézem a kertet, és nem mond semmit. Pedig a virágok tündökölnek, a völgy és a távoli hegyek látványa megejtő. Aztán egy este könnyű szél kerekedik, s ahogy a fák lombja pillanatra megmozdul, orsó formában törzsüktől csúcsukig, hirtelen azt érzem: ez a levélzaj valódi mondat volt. Hozzám intézett Szó – háromnapos hallgatás után.

Még nem tudom, mi is volt ez a mondat. De kétségtelen, hogy valódi mondat volt. Mondat, amit többé sose fogok elfelejteni. Megfejtenem azonban csak akkor szabad, ha írni kezdek. Most, vagy évek múltán. Mindegy. A világ valódi mondatai amennyire ritkák, éppoly hervadhatatlanok. Csak észre kell vennünk őket, s önzetlennek kell bizonyulnunk a megfejtésükkor.

*

Nézem az égboltot. A csillagok beláthatatlan egyensúlyát. Vajon életünk egyensúlya az övékéhez hasonló? Kudarcaimat, bűneimet kiegyenlíti a nagyobb, beláthatatlan egész? Vajon minden bűn, tragédia és kataklizma csak helyi jelenség a harmonikus egészben? Egyszóval az, ami szép és szelíd: örökös helyi vereségre van ugyan ítélve, de legyőzhetetlen? Igaz ez?

*

Minden divat veszélye, hogy lokális. Pontosabban: provincialitást jelent az idő sodrában, a századok kontinentális méreteihez viszonyítva. Képzeletünk egyik fő hibája, hogy erősen térbeli. Innét, hogy a provinciális kicsiséget előbb fölmértük, mint a divatok időbeli provincialitását. Voltak azonban századok és kultúrák, helyileg talán jelentéktelenek, mégis hatalmas, mondhatnám univerzális időérzékkel megáldva. Felnőhetünk egyszer mi is hozzájuk? A görögökre gondolok. Vajon megadatik egyszer számunkra is az igazi és egyetlen vakmerés, távol a divatok álmelegétől, a pillanat provinciájától? Félek, hogy beidegződéseink túl erősek. Félek, hogy a megszokás nehézkessége túlontúl erős bennünk, s konzervatív alkatunk túlontúl hozzászokott a divatok kockázat nélküli vállalásához.

Őszelő

Van valami az emberben, ami szembeúszik a természettel és az idő múlásával. Amikor a természet hanyatlani kezd, s őszbe fordul a nyár: szobánk meghittebbé válik, s íróasztalunkon hívogatóbbá a lámpafény. Rilkének nem volt igaza, amikor gyönyörű őszi versében azt írta: „akinek most sincs, sohase lesz háza”. Ősszel még akinek nincs is, úgy érzi, van háza. Szobája, ahol otthonra talál, lámpája, amelynek fényében végre valóban megnyugodhat. Az ősz kétségtelenül szellemibb a nyárnál.

Becsukjuk szobánk ajtaját, de ezzel semmit se rekesztünk ki belőle. Legfeljebb a természet „közvetlen támadását”. Tavasz és nyár: a természeté. De az ősz és a tél gazdagabb: az időtlen és határtalan mindenség, az univerzum évada.

Az ember kétségtelenül benne él a természetben. Otthona mégis valahol másutt van. Ahogy a tékozló fiú se atyja kertjébe vágyakozott vissza, hanem az atyai házba. Látszatra ez a kevesebb, a szűkebb, a zártabb, a lefokozottabb. Mint jelkép azonban túlmutat önmagán, ahogy a kör középpontja jelentősebb és meghatározóbb a kör bármelyik szeleténél, kiterjedésénél.

Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat – valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik – s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely – ahol szobánk áll, és lámpásunk világít – a „kör középpontja”. Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága.

Égessük lámpásunkat!

Jegyzet

Néhány sorban

Meg kell tanulnunk olvasni a világot. Mert más élni a világot, és megint más olvasni benne. Az öregkorral egyre inkább olvasmányossá válik a létezés, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy veszít értékéből.

Az ifjúkor és a férfikor a cselekvés ideje. Az öregkor az olvasásé. De nem kevésbé a gyermekkor. Ekkor tanuljuk meg a világ betűit és szótárát. Az öregkor a grammatikáé, a lét szerkezeti elemeinek fölfedése, s ezen is túl, struktúrán túli valóságának megsejtése. Ahogy az igazi könyvek sorainak is van egy horizontális, és van egy vertikális „kiterjedése”, élete, igazsága.

*

A létezésnek éppúgy megvan a maga szigorú hierarchiája, akár egy valódi színműnek, hol kétségtelenül különválik a mellékszerep a főszereptől, de a mellékfigurák nélkül a darab éppúgy összeomlana, mint a főhős kiiktatásával.

Az emberi lét nem kevésbé függ a növényi, állati és ásványi világtól, mint fordítva. Ellenkezőleg. Egy csillag megvan emberek nélkül, de ember csak valamely csillagon vetheti meg a lábát. Az ember magasabb rendű, mint a kő, de a kő függetlenebb az embernél. Miféle kifürkészhetetlen egyensúly ez? A lét egyedül így emelkedhet, hogy növekvő minősége egyre növekvő szükséggel köti az elhagyott lépcsőfokokhoz?

Ha ez igaz, minden angyal merő alázat. És Isten maga a színtiszta alázat. Az a király, aki a teremtéssel mindennek helyet adott, de senkit és semmit nem szorított ki a helyéről. Pedig egyetlen porszem is kiszorítja a helyéről a másikat. S bár – szerintem – ezer angyal is elfér egyetlen tűhegyen, azzal, hogy különböznek egymástól, létüknek ha nem is földi, de bizonyos „metafizikai térre” van szüksége. Egyedül Isten az, akinek nincs szüksége senkire és semmire, s aki mégis mindennek és mindenkinek „helyet ad” – hogy egyek legyünk benne.

Gabriel Marcel halálára

A rövid újsághírből, hogy Gabriel Marcel meghalt, nem sokat tudtam meg. És mégis megdöbbentően sokat: Gabriel Marcel nincs többé!

Számomra – a sors véletlen kegyelméből – többet jelentett, mint sokaknak. Barátom, házigazdám volt; Erasmus-díjának egy jelentős részét rám költötte.

Féltem az első „vizittől”. Nem jobban, mint más idegen embertől, de kevésbé sem. Pedig akkor már ismertem néhány, embertől emberig ívelő kivételes könyvét, köztük a Journal métaphysique-t. De hát a félelmet, s főként a gyerekkorit, sose lehet egészen kinőni. Egészen? Félig se. Tapasztalatom szerint a megnevezhetetlen aggodalom a korral csak mélyül idegeinkben, mint a halál fizikumunkban.

Szóval: féltem Marceltől. Pedig nem is mentem egyedül, s kezemben ott hervadozott már a francia kötelező belépő: a fa nagyságú rózsaszál. „Kedves Mester – készítgettem magamban a szöveget –, végtelenül lekötelezőnek érzem, hogy nagylelkűségével tüntetett ki.” E körmondat magyarul se könnyű, hát még franciául, kezemben rózsával, s kivédhetetlenül, menthetetlenül közelítve a kijelölt pillanat s vele együtt a kijelölt csengő felé. Kalauzom hol az időjárásról, hol a Luxemburg-parkról beszélt. Ma sem tudom, hogy feleleteim a parkra vagy a szemerkélő esőre vonatkoztak.

Végül már csak mentünk. Utolsó emlékem, hogy a cipőm beázott, s hogy csengettünk.

Félelmem ettől a perctől kezdve megszűnt. Egy kicsiny vak ember szorgoskodott a jól fűtött szobában. Alig kérdezett valamit. Egy öreg szolgálóleány teát hozott.

Marcel visszakúszott karosszékébe, gombokat nyomott meg. Kérem, nyugodtan füstöljön – fordult felém, talán ujjaim nikotinszagát érezve meg –, s attól kezdve zenét, csaknem kizárólag zenét hallgattunk. „Csodálatos” – kiáltottam fel önkéntelenül, egy Schubert-kvintett hallatára. „Az öné – válaszolta. – Kérem, lekötelez, ha elfogadja”. S már szólt az újabb lemez; Marcel feje hátrahanyatlott és csöndben sírni kezdett. Nálánál távolibb, közvetlenebb és önzetlenebb embert nem ismertem.

A másik zavaró élményem, hogy Marcelt alig érdekelte „filozófiája” . Talán az egzisztencializmus vezette rá: drámáit, vagyis a megélt gondolatot elébe helyezte a „legszenvedélyesebb spekulációnak” is. „Életem és gondolataim »titka« itt van a színdarabjaimban” – vallotta nemegyszer, s egyre hangsúlyosabban.

Így került sor fölolvasóestjeire. Vérbeli franciaként először vacsorát adott: előétel, sült, saláta és sütemény, s persze vörösbor került az asztalra, bár az utóbbiból csak mérsékelten kortyolgatott. De például a fagylaltból torkosan, kétszer is kért. A vacsorát előbb muzsikálás követte, érezhetően afféle átmenetként.

Gabriel Marcel akkortájt már halálos beteg volt. Erről nemcsak félig vak szeme, de kapkodó lélegzetvétele és részegeknél tétovább mozgása is tanúskodott. Mégis örökösen tett-vett; egyedül a zene szegezte gödörmély karosszékébe.

Most, vacsora után fölolvasásra készült, a sorozat első három felvonásának fölolvasására. Arcáról idáig nem ismert öröm és bizonyosság sugárzott. De ugyanakkor azt is mondhatnám, egy gyerek megszeppentsége, egy élet végső igazának egyedül a koldusokhoz méltó királyi tartása.

A szobában minden lehetséges lámpát fölgyújtott, úgy éreztem, egy kristály közepében rontom cigarettámmal a levegőt. Marcel félig letérdelt, s nagy óvatosan kúszott föl a heverőig. Az első dráma kéziratát kérte. Aztán végigkaszált határozott baljával feje fölött a levegőben. Még szemüvegét is levette. A reflektor többszázas erővel kigyulladt a kézirat felett. A nyolcvanöt esztendős arc megpillantva a betűket, megpillantva a „titkot”, mit elásott – és most úgy érzett, a föld olvashatóan fölszínre érlelt magából – elmosolyodott, és belekezdett az olvasásba.

Rosszul csak a harmadik fölvonás elején lett. Arca akkor mintha előlegezetten, a sírba bukott, hangja mintha már nem is hangként szakadt volna belőle.

„Mester, talán befejezném, talán folytathatnám ön helyett…” – dadogtam.

„Édesem – nézett rám –, ritkán voltam ilyen erős és szerencsés.”

Ez volt az a dráma, amit aztán egyetlen nap leforgása alatt magyarra ültettem. Rossz a fordítás, s a darab is alig múlja felül a magyar színművek – mondjuk nyolcvan százalékát. Mégse értem, hogy a mai napig nem jelent meg.

„Drága Gabriel, nem rajtam múlott.”

Jegyzet

Milyen is lesz az új színház?

Ismét szép. Hosszú ideig a művészet legfőbb gondja volt, hogy a csúfot – mint a világ szervetlennek tűnő, selejtes termékét –, a riasztóval együtt beépítse a kozmosz egyetemesnek tűnő harmóniájába. Utána – megint egy hosszú korszakon keresztül – mintha a csúfság kínálkozott volna igazabb és őszintébb alapnak. Így következett be a kukák évada. S most újra a szépség következne, mint legfőbb rendezőelv?

Azt hiszem, igen. De ez a szépség megpróbáltabb lesz minden eddigi szépségideálnál. Talán majd fölfedezzük személyesen és közösen, hogy egy tökéletes arc nem kevésbé megrendítő az omló vakolatnál, egyszóval azt, hogy egy naplemente idillje mélyebb titok a koncentrációs táborok délutánján, mint egy összetört írógép féltett üveg alá helyezve.

*

Világunkban nem a csúfság a rejtélyes, hanem újra és újra a szép. A tömegtáborok lakói a naplementébe kapaszkodtak. Ettől jó Bob Wilson, és csapnivaló a Liwing-színház. Mivel alapvetően más az éhező, aki kenyérre vágyik, és a jóllakott, aki torkába dugja az ujját.

*

Az új színház nem unalom előtti, hanem unalmon túli kell hogy legyen. A meghökkentés korszaka lejárt. Tériszonyból és bizonytalanságból született. Vagyis: legjobb esetben unalmas. Az új színház az unalmat is beépíti és meghaladja majd. Királyian, mint Bach vagy Leonardo.

A mimikri-színház tévedés volt. Tisztító tévedés. Az új gesztusoknak interferálniok kell a „tartalommal”. Ahogy a misék csendes mozgása képes egyedül fölidézni az egykori véres eseményt. Csillagmozgással, fáradhatatlanul. Interferáló stílusnak nevezném ezt az új „színészi” lehetőséget.

*

De az új színház nemcsak centrumában van jelen, hanem közönségében is. Ezért egyszerre kell tökéletesnek lennie, és a végsőkig esetlegesnek. A misztérium csak így adja meg magát: a centrum és a periféria feszültségében. Miközben senki se tudhatja meg, hogy az istenség kinek is fedi föl magát. Annak, aki a mindenség mozgását közvetíti, vagy annak, aki önfeledten az orrát babrálja.

Az újév küszöbén

A számadás és a tervezés napjai egybeesnek az óév végén és az újesztendő küszöbén. Mert bár együtt forgunk a kozmikus idővel, szívünk és szellemünk túlcsap a napóra mutatóján. Számadásunkkal és reményeinkkel szabadon közlekedünk abban, ami elmúlt és abban, ami el se érkezett még.

Törékenyebbek vagyunk az anyaföldnél, mégis bizonyos értelemben függetlenebbek nálánál. A Föld minden évben meghal, szemünk láttára hóba-fagyba dermed pályája törvényei szerint. Persze mi is meghalunk egyszer, s akkor valóban meghalunk, de a mi végérvényes halálunk – hitünk szerint – egy valódi öröklétbe fordul át. Innét, hogy bár törékenyebbek vagyunk a fölénk feszülő égboltnál, e törékenységünkben is – reményeinkkel és számvetéseinkkel – fölébe növünk az égi mechanizmusnak, földünk és csillagaink örökös jelenének.

Épp abban, hogy mulandóságunkat érzékeljük is, fészkel meghívatottságunk reménysége. Hogy szenvedésünk mélyebb a kövek és a föld szenvedésénél, szintén ettől van. Arcunkban az öröklét fényétől szomorúbbak a ráncok minden más teremtményénél, ahogy tőle sugárzóbb örömünk is.

A föld haldoklása rólunk szól és nem rólunk egyszerre. A mi életmódunkhoz viszonyítva a tél csak viszonylagos halál, de a tavasz is csak átmeneti föltámadás. Mi valójában kívül állunk a „puszta időn”; együtt úszunk vele, de mégse egészen. Míg a mindenség a szakadatlan mulandóság jegyében él – mi halandók és halhatatlanok vagyunk.

E valódi és feloldhatatlan feszültségből született egész kultúránk és minden imádságunk. Abból, hogy itt vagyunk, s mégse vagyunk egészen itthon a földön.

Az esztendő küszöbén ezt a tényt számadásainkban és reményeinkben se szabad elfelednünk. Különben alapjaiban tévedünk. Adjuk meg hát az időnek, ami az időé, s az örökkévalónak a maga halhatatlan részét.