Egy lírikus naplójából

Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi „filozófiával” azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.

A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a „pálya” minden nehézségét és a „véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat „bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi „szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.

 

*

 

A valódi cselekvés mindig minőségi, a mennyisége – ha nem is elhanyagolható – alárendelt szerepet játszik. Ezért olyan nehéz: bizonyos értelemben mindig úttörés, mindig szűzföld meghódítása, mindig a „gyémánt szívébe” tör.

Valóban cselekedni éppoly nehéz, mint valóban jót tenni.

A jótett ugyanis nem jótékonykodás. A felebarát bajának nem tüneti ápolgatása-kezelgetése, s főként nem tulajdon lelkiismeretünk megnyugtatására szolgál. Az ilyen „jótett” nem jótett. Igazi jótett egyedül az, ami valóban segít is a másikon. Ehhez azonban erő kell, figyelem, a másik bűnének és nyomorának teljes és maradéktalan átélése. Szembenézés az elviselhetetlennel. Szembenézés a kibírhatatlannal. A bevallhatatlanul súlyos nyomorúsággal. Szembenézés – és azonosulás vele. Mivel így, és csakis így segíthetünk a másikon. A nyomorúság külsődleges fölmérése, tartózkodó „fölmérése” viszont rosszabb a közönynél, sőt talán az ítélkező rosszindulatnál is kártékonyabb. Reményt kelt anélkül, hogy segítene, s ezzel csak még mélyebb reménytelenségbe taszítja a szenvedőt.

 

*

 

A fentebb leírt két „alaptétel” nem kevésbé áll a „művészi cselekvésre”. Itt is érvényes, hogy a való lépést semmi se pótolja. Akár a matematikában: ezer téves tétel se helyettesíthet egy igazat. Ezer közepes verssor nem ér fel egyetlen telitalálattal. Mi több: bőség, valódi bőség is csak ebből a valódi forrásból fakadhat; az egyetlen, igaz, tiszta forrásból. Minden egyéb bőség unalmas sivatag, rákos burjánzás, értelmetlen torlasza, érzéketlen szigetelője annak, ami egyedül érdemes, amire egyedül érdemes vágyakoznunk: a valódinak, az igazinak, a tökéletesnek.

Ebben a fölismerésben azonban egy másik is bennefoglaltatik. Az, hogy a „telitalálat” nem sürgés-forgásunk gyümölcse, hanem minden odaadó figyelmünk ellenére: kegyelem. Ahogy a valódi munka, a valódi jótett is az. Rejtett, mélységesen koncentrált, majdnem észrevétlen és alázatos. Egyszóval: tiszta kegyelem.