Párizsi mozaikok

Tél és tavasz egymást váltogatja Párizsban; darás eső és kék ég, kvarcos napsütés. A vasárnap esti vonatok hol síelőket hoznak, hol napbarnította, vagy legalábbis „nap csípte” víkendezőket. Az utca népe azonban alig vesz tudomást e szeszélyről, ugyanazokat a ruhákat, pontosabban ugyanazokat a kosztümöket hordja, mintha az ólmos szürke égből alázáporozó eső és az északról délre lezúduló szél vagy éppen a zavartalan sugarakkal alátűző napfény csak amolyan színházi hatás volna, merő világítás, semmi egyéb. Párizs – érzésem szerint, legalábbis külsőre – sokkalta inkább függetlenül az időjárástól, mint Budapest. Úgy öltözködik, akár a színpadok világa; kosztümjeit az éppen esedékes darab, vagyis divat, nem pedig a valóságos évszak hőmérséklete, derűje-borúja szerint válogatva meg.

 

*

 

A mozikban nagy sikerrel játszották a Szerelem című magyar filmet. Bevallom, itt jobban tetszett, mint odahaza. S ez nem kis dolog. Egy műalkotás értéke rendkívüli módon kitágul azzal, ha egy más kultúra atmoszférájában se veszít, sőt – esetleg – nyer, fölerősödik hatásában. Francia szemmel: a film fő értéke képeinek súlyos egyszerűsége, s mindenekfölött a két színésznő, Darvas Lili és Törőcsik Mari kísértetiesen pontos, tévedhetetlen alakítása, hétköznapi egyszerűsége.

A másik filmsiker: Pasolini Ödipusz-a. Ez a film fölújítás. Megújító hatása arra vall, hogy a nagyon ritka, hosszú életű filmek sorába lépett. Az archaikus görögségnek tökéletesen önkényes, mégis megrendítően autentikus ábrázolása ez a Pasolini-Görögország, Pasolini-Ödipusz király. Gyönyörű példája annak, hogy a művészet szenvedélyesen személyes; homlokegyenest ellenkezője a művészet múzeumszerű szemléletének. Hogy csakis a jelenben küszködő lélek képes a múltba visszatalálni, föltépve a bezárt kapukat, szabadsággá alakítva a befejezett, gyógyító olajjá, szépséggé transzformálva a jóvátehetetlen tragédiát: Ödipusz bűnét, vérző szemgödreit.

 

*

 

Bach orgonaművei a Notre-Dame-ban. Az ívelő, sárga reflektorfénybe borult oszlopsorok alatt a zene tengerverése. Hányszor hallgattam Bachot, ellenőrizve szívemet, sorsom papírcsónakját e hangok erejében, próbájában! Igen, itt is ugyanaz, mint magányos reggeleimen, hajnalaimon volt. Bach: a legnagyobbak legnagyobbika, valóban megtanítja az embert álom és józanság kontrolljára, amit személy szerint csak nagyon ritkán tudna átélni. Ez a zene: égbolt és vesztőhely, tűz és víz egyszerre, s mindkettőnek királyi meghaladása. A tenger szövegkönyve.

 

*

 

Vietnami vendéglő a rue Saint-Jacques sarkán. Az étel kitűnő, ha ismeretlen is; egy idegen kultúra, távoli kontinens meghívása az érzékszervek kényes közvetítésével. Első gondolatom: akik így főznek, akik ezeket az ízeket szeretik, testvéreim, s valószínűleg roppant élveznék Arany János egy-egy nyelvi fordulatát is, ahogy két igét, három jelzőt, s két-három adverbiumot egybekever, megpárol, s két napig érni hagy, mielőtt feltálalna.

S hogy itt valóban nem csupán evésről van szó, hanem beszédről, kommunikációról, bizonyítja a vacsora végaktusa: egy forrón, illatosan felszolgált puha kendő, kéz- és arcmosásra! A forró pára érintésére a kezek kisimulnak, az arc csontos fáradtsága boldogan felenged: elfogadja a képletesség olykor mindent fölülmúló realitásának jegyében a messze, távoli földrészre szóló meghívást.

 

(Új Ember, 1972. május 21.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]