A kelet-európai kultúrák néhány adottságáról – Simone Weil gondolatvilágának fényében

Párizsban, éjféltájt egy ortodox húsvéti misén vettem részt. A templom nem Isten templomának, még csak nem is Isten házának, hanem Isten istállójának hatott.

Nos, ha meg kellene jelölnöm a kultúrát, amelyben fölnőttem és élek: a kultúra istállójának nevezném – a lekicsinylés és megvetés leghalványabb árnyalata nélkül.

A mi kultúránk és a nyugati kultúra között bizonyos értelemben oly áthidalhatatlan a különbség, mint egy szanatórium betegeinek gondja és a névtelenül elhulló állatok haláltusája között.

Mit akarok ezzel mondani? Elsősorban talán azt, hogy a mi kultúránknak tökéletesen más a nehézkedése, az alapja és kerete. Nálunk még él az úgynevezett népművészet, vagy ha kihalt is, egy friss temető erejével hat tovább.

Egy fejlődésében megrekedt nép nemzet alatti jelenség. Paradox módon, épp megkötöttségében, földhözragadottságában hazátlan, ahogyan kultúrája is a szóbeliség szintjén él, nem érkezett még el az írásbeliség fokára. Talán nem is annyira az élete, de művészete mindenképp egyfajta történelem előtti állapotban leledzik, s amennyiben kinnrekedt vagy megrekedt, pontosabban, amilyen mértékben paradicsomi és visszahozhatatlan.

Egy nép, mint nép, művészetében addig kreatív, amíg a nemzet alá szorul, amíg nem lép be az írásos történelembe és kultúrába. A nyugati szellem ezt aligha érzékelheti. Annál inkább meglepett Simone Weil, aki értékrendjének alapjául tette meg, mintegy élete céljául tűzte ki azt a fajta anonimitást, amiben a mi kultúránk – s bizonyos értelemben minden kelet-európai kultúra – „vergődik”.

„Meggyökerezni a gyökértelenségben” – volt Simone Weil egyik alapvető aspirációja. Nos, tulajdonképpen minden fejlődésében megrekedt nép ebben az állapotban él. Nemzete sorsába aligha szól bele, bár ő alkotja alapját; egyfajta kivetettség, gyökértelenség a valódi hazája. Viszont épp ez a szolgasága teszi képessé a börtöntöltelékekre emlékeztető álmodozásra, igazolásául annak, hogy a rabok tudnak legtöbbet a súlytalan szabadság szenzációjáról, valamint az, hogy az analfabéták számára a tompa, állati tűrésen kívül egyedül a „nagy művészet” szubtilis értékeinek megvalósítása lehetséges – vagy semmi.

Amit mondok, nem a szerénység diktálja, még kevésbé a szegénység, az elmaradottság vagy akár a vágóhidak perfídiája. Lehet, hogy csupán arról van szó, amit Cioran mondott egyszer beszélgetéseink során: „Egy nép bukása akkor kezdődik, amikor belép a történelembe.” Nem tudom. S ezért azt se tudom, hogy örvendetes vagy pedig leverő tényekkel traktálom-e az olvasót.

Egy bizonyos: a mi kultúránk óramutatója másként forog, mint a nyugatié. Kedvelt példám erre az orosz ikonok és az európai festészet egybevetése. Míg az utóbbira számtalan formaváltás jellemző, addig az orosz ikon századokon át mozdulatlan maradt, egyedül intenzitásának hullámzása közölte az idő változásait a minőség tetten érhetetlen nyelvén. Igen, a keletnek más vagy legalábbis sokáig más volt az ideje, ami még ma is döntő módon érezteti hatását. Örök nosztalgiánk: a nyugatnak fejlődéshitébe vetett változékonysága. Valóságunk azonban: az ikonok időtlen ideje, azé a minőségé, amely soha, és minden pillanatban elérhető.

Ebből a nosztalgiából és valóságból adódik minden kelet-európai kultúra sajátos feszültsége és drámaisága, ami legtermékenyebben Dosztojevszkij műveiben tükröződik. A magyar alaphelyzet azonban még bonyolultabb. Népünk egy ezer évvel ezelőtti ázsiai kultúra letéteményese. Egyedülálló kultúra, ami ilyen formában ma már Ázsiában se lelhető meg. Közben ugyanis az ázsiai kultúrák szükségszerűen továbbfejlődtek, a miénk azonban elvágva forrásaitól változatlan maradt, alapjában rezervátumaként a tovamozduló időnek.

Személy szerint rendkívül érzékeny vagyok az efféle, úgynevezett primitív megnyilatkozások, gyermekinek is nevezhető értékek iránt.

Anyanyelvem első szavaira anyám sérült, elmegyenge nővére tanított, akinek mindig rendkívüli boldogságára szolgált megtalálnia egy-egy szót, összeraknia egy-egy érthető mondatot.

A világ problematikája a mai nyugati kultúrákban bizonyos értelemben áttevődött a nyelv szintjére. De én sose felejtem el azt a fenntartás nélkül ragyogó arcot, nénémét, amikor egy fát látva megtalálta a szót: „fa”, és a napot megpillantva, a szót: „nap”.

Mindezt nem mondom kontextuson kívül. Minden gazdagsága, példátlan és még ma is beláthatatlan modernitása, összetettsége ellenére egy Dosztojevszkij számára, éppoly irreális és elhelyezhetetlen lett volna a nyugati világnak a nyelvre transzponált, elszigetelt útkeresése, mint lehetett volna szegény nénénk számára, akit senki se foszthatott volna meg a szó kétely nélküli örömétől, amikor egy fát vagy a napot sikerült megneveznie. A fuldokló partot ért.

Bárki bármit mondhat, a kelet-európai kultúrák zónája, ereje ma is változatlanul ez a gyermeki zóna; az események harapófogójában élő emberé. A szó számunkra ma is változatlanul a gyermekek és a gyengeelméjűek, az éhezők és a mezítelenek szava, amivel az ember enni és inni kért.

S ez újabb érintkezési pontunk Simone Weil gondolatvilágával. Szerinte a nyelv legtökéletesebb alkalmazása se tudja kifejezni önmagában a teljes igazságot, viszont a megélt igazság birtokában a legszegényebb dadogás is elegendő a valóság és az igazság közvetítésére.

Weil a mai nyugati kultúráramlatokban elhanyagolt, mellőzött alak. Számunkra viszont úgy tűnik, mintha a nagy orosz regény Platónja lenne. Valaki, aki a gondolat síkján nappali megfogalmazását adta mindannak, amit a kelet az éjszaka mélyén megtalált.

Simone Weil, bár a tudományokban rendkívül jártas szellem volt, egzisztenciája tengelyéül mégis a vallást választotta. A tudományok inspirálta evolúciós elmélet helyett a pillanat és az öröklét feszültségét. Mint időbeli kategóriát, a jövőt tartotta a legsilányabbnak, a hazug álmodozások és ígérgetések hazájaként bélyegezve meg azt. Ezzel szemben szigorú kényszerével előnyben részesítette a jelent, s a maga megmásíthatatlanságában még inkább a múltat. Az időnek olyan tartománya ez, vallotta, ahol az emberi hazugságnak lényegében nincs mit tennie. A múlt tökéletesen átsiklott Isten kezébe, s ezentúl már csak a tiszta minőség számára elérhető.

A művészetnek és az időnek ilyenfajta szemlélete sokkalta közelebb áll a vallásos, mint a tudományos modellhez. S e gondolat fényében világos, hogy a kelet-európai művészetek modellje is alapvetően vallásos. Tartásában, időélményében az.

Művészetünk másik sajátossága a néppel való elkötelezettsége, ami azonban sose jelenthet nacionalizmust, hanem épp az ellenkezőjét. Erre is prófétai érvényű szavakat talált Simone Weil. Hogyan kell és hogyan szabad egyedül szeretnünk a hazát? – kérdezte. Ahogy Jézus az Evangéliumban, ahogy a nép a népdalokban. Vagyis: a hazát egyedül részvéttel szabad szeretnünk. S valóban, a kelet-európai művészet minden nagy és igazi alkotása telve ezzel az alázatos és részvéttel teli szeretettel.

De vajon ez a gondolkodásmód, ez a művészi tartás nem jelent szükségszerűen konzervativizmust? Azt hiszem, épp ellenkezőleg. A modern ugyanis nem aktualista. Éles ellentétet látok a kor modern és a kor aktualista törekvései között. Az aktualista „balekje”, a modern viszont drámai hőse, nemegyszer számkivetettje a jelennek. Zola szerintem aktualista volt, Baudelaire modern. Ilyen értelemben a konzervatív is az aktualista testvére, a tegnap divatjának képviselője a ma aktuális divattal szemben. A kelet-európai modern lélek azonban mindig az idő teljes drámáját élte át. Ezért olyan meghökkentő – nyugati szemmel nézve – Dosztojevszkij alakja, s mutat föl egyszerre hiperkonzervatív és hipermodern vonásokat. Holott – helyzetének megfelelően – egyszerűen annak a vallásos modellnek engedelmeskedett, amelyről az előbb szólottam.

Ha végezetül röviden és nyersen össze kellene foglalnom a legfőbb ismertetőjegyeit minden kelet-európai kultúrának, a következőket mondanám:

1. A nyelv számunkra ma is csodálatos és irgalmas ajándék, s az irodalmi nyelv tökéletesen azonos azzal a nyelvvel, amivel az éhező enni kér és kenyeret remél.

2. Minden kelet-európai számára parancsolóan hat a nép minőségi jelenléte.

3. Ebben a szituációban nyilván ott kísért a divat, az aktualizmus, valamint a nacionalizmus veszélye. De ezek mindig kísértéseinket jelentik, és sose valódi természetünket.

Legnagyobb szellemeink, úgy vélem, eleget tettek a követelményeknek. Kikerülték a helyzetükből kovácsolható felszínes ideológiák, a szimplán formai megoldások, a népművészet merőben külsőséges elemeinek veszélyét is. Megint csak Dosztojevszkijre hivatkozom: pillanatra se nevezhető népiesnek, mégis senki nálánál többet nem közölt arról a drámáról, amit mélységeiből az orosz lélek fölkínált neki. Mivel paradox módon: a néplélek mélyén lappangó kincs ugyanaz, mint ami az egyes ember legfőbb kincse.

Az életét magányosan tengető Simone Weil – bizonyos értelemben – így válhatott a történelem présének szorításából született kultúrák Platónjává.

 

Jegyzet