Az Evangélium margójára

Illetlen szóval jelölve: „Jézus divatba jött”. Honnét ez a divat, amelyben egyszerre van jelen igazság és tévedés?

Ha az Evangéliumot egy kívülállónak kereső-kutató szemével olvassuk, könnyen abba a hibába eshetünk, hogy az eszményi anarchia kézikönyvének tekintsük. Jézusnak szinte minden erkölcsi döntése fölforgatónak hat. Ha összegeznénk őket, nagyjából a következő képet nyerhetnénk. Legelvetendőbb a farizeus magatartás, mely a jót magabiztos önhittséggel gyakorolja. Vele egy szintre kerül a bűnös, ki nem érzi, hogy vétkezett, s a legelvetemültebb tette után is a farizeus megelégedettségében, sőt büszkeségében, önelégültségében tölti napjait. A bűntudatos bűnös viszont már csaknem Isten jobbján áll, mindenesetre egy oldalon a szenttel, aki egyszerre szenved saját és mások bűnéért, s a jót – és ez perdöntő – lényegében öntudatlanul, az önelégültség legkisebb árnyéka nélkül cselekszi. Figyelmét tökéletesen betölti, mintegy lenyűgözve tartja a jó és rossz drámája, a jó és a rossz merő létezése, s mindenekfölött Isten valóságának és boldogságának megtapasztalása. E tények és realitások „előterében” személye szinte tökéletesen fölolvad a figyelem és a tudomásulvétel intenzitásában. Nem gondol többé arra, hogy „a bűnt mások, a jót viszont én cselekedtem”. Gyötrelmes, az emberi erőt tulajdonképpen meghaladó feszültségére egyedül Isten realitásának megtapasztalása az egyetlen lehetséges – mert valóságos – föloldás.

Mindebből kitűnik, hogy az Evangélium semmiképp se erkölcsi kódex. Ugyanakkor azonban, amikor nem a bűnöket rendszerező büntetőkönyv, hasonlóképpen nem anarchista röpirat. Kulcsát abban az új látomásban kell keresnünk, amit Jézus az egységről tanított.

Ez a forró fészek, Isten centruma, minden ember és minden teremtmény közös hazája, olvasztótégelye, a szeretet, a megbocsátás és a tökéletes szabadság jegyében. Olyan kohó, amelyben természetszerűleg minden megkülönböztetés, besorolás, hierarchizálás lényegében és alapvetően értelmét veszti, de nem is zűrzavar, hanem mindkettőnek, az erkölcsi rendszerezésnek és az erkölcsi anarchiának egyszerre való meghaladása. Persze, mindig lesznek, akik erkölcskódexként, és mások, akik a normák elleni örök lázadás könyveként fogják olvasni. Kétségtelen azonban, hogy mindkét olvasási mód önkényes és felületes. Az Evangélium alapvetően az isteni egység idáig ismeretlen igazságát hozta hírül a világnak, olyan egységét, ami csak a tökéletes szeretetben, egyedül Istenben lehetséges. Ezért marad egyszerre utópia és fölülmúlhatatlan realitás. Utópisztikusabb az anarchia célkitűzéseinél, és reálisabb a legszigorúbban megalapozott erkölcsi rendnél. Utópisztikusabb, mivel tökéletes egységről, a lelkek tökéletes egységéről beszél. És reálisabb, mivel a nagy találkozást egyedül Istenben reméli, akihez viszonyítva minden valóság látszat, aki maga egyedül a valóság.

Azt írtam, Jézus „divatba jött”. Tulajdonképpen igazságtalan voltam a megfogalmazásban. Látva a különböző fiatalos áramlatokat, talán csak arról van szó, hogy a szokásos morális „mellékút” helyett a fiatalok most a másik, lázadásnak titulálható látszattal próbálkoznak. A lényeg azonban mindkettőnél kimondhatatlanul több, még akkor is, ha egyes korok próbálták és próbálják így vagy úgy megkerülni.

 

(Új Ember, 1972. április 30.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]