Van Gogh-kiállítás Párizsban

A Concorde tőszomszédságában három hatalmas teremben látható a halhatatlan festő mintegy kétszáz remeke. Lenyűgöző kiállítás. Első igazi meglepetésünk, hogy a tulajdonképpeni remekeit Van Gogh szinte kivétel nélkül életének utolsó három esztendejében festette. Valahogy úgy, mint a magyar költészetben József Attila írta utolsó éveiben váratlan és kiszámíthatatlan magasságú verseit. Amiből nyilvánvaló, hogy a lángelmének talán inkább szüksége van a kegyelemszerű „megvilágosodásra”, mint a mesterségében biztosan tájékozódó középszernek. Nem mintha Van Gogh nem tett volna meg mindent a mesterségbeli tudás elsajátítására. Ellenkezőleg – s ezért kitűnő a kiállítás, mivel bőségesen bemutatja a kezdő Van Gogh munkáit is –, Van Gogh láthatóan jó diákja, odaadó tanulója volt az „alkotás iskolájának”. De mint lángész, mindazt, amit tanult, igyekezett elfelejteni is.

Teremtő paradoxon: a művészet úgy teljesíti be a világot, hogy elölről kezdi, úgy tanulja, hogy elfelejti. A művész öregnek születik és gyermekként hal meg – vallotta Kassák. S csakugyan, a teremtés visszavezérlése a paradicsomba, ez a titokzatos antievolúciós folyamat, mely az ómegát mindig a visszaszerzett alfában ragyogtatja fel, képes egyedül üdvözíteni: gyönyörűen példázza a művészet és tudomány különútját, s azt is, hogy az idő folyama mennyire relatív, ha egyszer valódi értékekről van szó.

A másik „meglepetésemet” klasszikusnak is nevezhetném. Azért klasszikusnak, mivel a kiállítástól ismét megkaptam ugyanazt a megrendülést, amit Van Gogh képeinek első látásakor éreztem. S ez talán a legtöbb, amit művész halandó látogatóinak adhat. Azt a bizonyos állócsillag-biztonságot, mely keresztülvilágít minden koron, minden divaton, hangulaton, történelmi fordulón és változáson, mint bizonyos kemény sugarak hatolnak át a legszilárdabb ólomlemezen. Simone Weil azt írta, hogy remekmű az a festmény, ami egy halálra ítéltet se zavarna cellájában. De talán ennél is szebb meghatározását adta a valódi alkotásnak egy nagybeteg francia költő. A remekmű szerinte megtanít vágyakozni azután, ami a mienk. S mi is lenne egyéb a kegyelem isteni csodája?

Viszont amennyire igaz és egyszerű a formula, oly nehéz a megvalósítása. Van Gogh azzal ajándékoz meg bennünket, ami a miénk. Egy faággal, egy cipővel, egy ablak elé állított székkel. Az azonosság kifogyhatatlan forrásával, kegyelmével, zavartalan tisztaságával.

Senki így a modern festészetben nem imádkozott, mint ő. Művészete azonban nem tematikusan, hanem mindenestől vallásos. Ahogy az imádkozó ember számára minden, kivétel nélkül minden imádság, válogatás nélkül, ha egyszer valóban imádkozik.

Hogy elméje közben elborult? Hogy e napként sugárzó műveket egy „beteg” festette? Mit számít? A lángelme épp azt példázza, mennyire relatív minden emberi ítélet, még ha oly meghatározó és perdöntő tények vannak is birtokában. Létünk valódi története megközelíthetetlen és egyedül Istené. A lángész erre bizonyság. Bűnei, bajai ellenére van ereje hírt adni az ember végső történetéről, kivonatokat közölni abból a könyvből, amit mi magunk írunk ugyan Isten kezének vezetésével, de amit mégse ismerünk – még magunk se.

 

Jegyzet