Néhány szóban

Ahhoz, hogy igazságos lehessek, tudnom kell, hogy nem vagyok birtokosa semmiféle abszolút igazságnak.

Hasonlóképp a művészetben: semmiféle alkotás nem nyerheti el a jó ajándékát, amennyiben nem hajlandó újra és újra a nullpontról elindulni, a megemésztett bukás, pontosabban az alázat keservesen fájdalmas nullpontjáról. A művészetben nincs siker és nincs rutin, amely az újrakezdés erejét helyettesíthetné. A művészt a csalótól épp az különbözteti meg, hogy nem tart igényt semmiféle tekintélyre, semmiféle kivívott sikerre, amikor egy-egy új vállalkozásba kezd.

Reszketés nélkül senki ember nem juthat el a labirintus szívébe.

Ez az, amit a régiek istenfélelemnek neveztek, s ami nem egyéb, mint tiszta alázat. Gyönyörű egyensúly remény és bűntudat, tudás és nem tudás, személyes és személytelen, felejtés és tapasztalat, bizonyosság és elveszettség között. Az alázat a nullpont ünnepélye; Isten és ember legintimebb találkozóhelye, sírás és megvigasztalódás forrásvidéke.

Alázat és szegénység: két testvér, s mindkettő isteni fogantatású. A középkor román és gótikus művészetére mondották, hogy a szegénység fényűzése. S valóban nemcsak a román és gótikus művészet, de minden igaz művészet véghetetlenül csupasz, egyszerű, igen szegényes – és gazdag, ünnepélyes és kimeríthetetlen! A lényeges csodája. Ahogy Kosztolányi mondotta, a költészetnek semmi szüksége nincsen, hogy költői legyen, hiszen ő maga a költészet!

 

Jegyzet