1972

 

 

 

 

Néhány szóban

Ahhoz, hogy igazságos lehessek, tudnom kell, hogy nem vagyok birtokosa semmiféle abszolút igazságnak.

Hasonlóképp a művészetben: semmiféle alkotás nem nyerheti el a jó ajándékát, amennyiben nem hajlandó újra és újra a nullpontról elindulni, a megemésztett bukás, pontosabban az alázat keservesen fájdalmas nullpontjáról. A művészetben nincs siker és nincs rutin, amely az újrakezdés erejét helyettesíthetné. A művészt a csalótól épp az különbözteti meg, hogy nem tart igényt semmiféle tekintélyre, semmiféle kivívott sikerre, amikor egy-egy új vállalkozásba kezd.

Reszketés nélkül senki ember nem juthat el a labirintus szívébe.

Ez az, amit a régiek istenfélelemnek neveztek, s ami nem egyéb, mint tiszta alázat. Gyönyörű egyensúly remény és bűntudat, tudás és nem tudás, személyes és személytelen, felejtés és tapasztalat, bizonyosság és elveszettség között. Az alázat a nullpont ünnepélye; Isten és ember legintimebb találkozóhelye, sírás és megvigasztalódás forrásvidéke.

Alázat és szegénység: két testvér, s mindkettő isteni fogantatású. A középkor román és gótikus művészetére mondották, hogy a szegénység fényűzése. S valóban nemcsak a román és gótikus művészet, de minden igaz művészet véghetetlenül csupasz, egyszerű, igen szegényes – és gazdag, ünnepélyes és kimeríthetetlen! A lényeges csodája. Ahogy Kosztolányi mondotta, a költészetnek semmi szüksége nincsen, hogy költői legyen, hiszen ő maga a költészet!

 

(Új Ember, 1972. január 23.)

Jegyzet

 

 

 

Egy lírikus naplójából

Bizonyosságra törekedni és elfogadni a bizonytalanságot: egyik mottója lehetne a mindenkori embernek. Kemény prés ez, mégis szorításából született minden igaz bölcsesség, ima, művészet. Amikor az ember csak bizonyosságra törekszik, a tények labirintusában nemcsak hogy eltéved, de végül amit érzékel se érzékeli már, valami olyasmi történik vele, ami a börtönnél, a „puszta akadálynál” is rosszabb: megfut előle a világ.

Aki viszont vállalja a „prést”, gyakran épp a leghevesebb szorítás, szorongattatás idején hirtelen megsejti az ellentmondásokat föloldó szabadságot, valami új és kimondhatatlan realitás vigaszát.

S ez a vigasz váratlanul épp a „prés”, a világ, az emberi lét „bizonytalan oldala” felől érkezik. Hölderlin szép szavával: amikor a szorongattatás a legnagyobb, közel a szabadító.

A bizonyosságra való törekvés – úgy tűnik – az ember nagy és kötelező iskolája. Az örök bizonytalanság elfogadása viszont mintha az ember örök nagy próbája lenne. Szépen mutatja ezt a hős példája. Hősiessége egyenes arányban nő tettének nagyságával és sikerének bizonytalanságával.

De még megrendítőbb a kereszt példája, ahol is a végső kifejlet egybeesik azzal a pillanattal, amikor Jézus semmit se lát. („Uram, Uram, miért hagytál el engem?”) Teremtő és Teremtés, Atya és Fiú drámájában mi az osztályrésze az egyiknek és a másiknak ebben a pillanatban? Jellemző Jézus személytelen szava: „Elvégeztetett”. Nem azt mondja, hogy „elvégeztem”, hanem azt, hogy „elvégeztetett”. Befejeztetett a megváltás nagy műve, emberi nyelven kimondhatatlan elhagyatottságban és alázatban.

S ez a „nullpont” valami módon benne van minden igaz cselekedetünkben, gondolatunkban, munkánkban, mintegy kiengeszteléséül eredendő bukásunknak, személyes eltévelyedésünknek. Ez az a bizonyos „nehéz óra”, aminek átélése nélkül nincs igazi öröm, nincs igazi alkotás. Mondják, a hosszútávfutónál is van egy bizonyos „0-pont”, amikor tagjai halálosan elnehezednek, de amit ha sikerül legyőznie, egyszeriben mintha ellenállás nélküli közegben találná magát. Ezentúl mintha szél emelné, s már nem is ő, hanem a pálya futna alóla. A futásába beépült vereség röpíti előre.

Az ember elkezd valamit, aztán belebukik, s ha mégis megkapja a befejezés ajándékát, az már tökéletesen ingyenes. Az ember történetének, legalábbis valódi történetének ez az alaptörvénye, alapstruktúrája. Személyes erőfeszítés, majd a holtpont kétségbeejtő magányossága, s ha igen: a „befejeztetett” vagy az „elvégeztetett” kegyelmének ingyenessége.

A leggyakorlottabb művész se tudja, végül is mire bukkan, s ha él is benne bizonyos sejtelem, igazában nem ismeri előre a célhoz vezérlő utat.

 

(Új Ember, 1972. február 27.)

Jegyzet

 

 

 

Van Gogh-kiállítás Párizsban

A Concorde tőszomszédságában három hatalmas teremben látható a halhatatlan festő mintegy kétszáz remeke. Lenyűgöző kiállítás. Első igazi meglepetésünk, hogy a tulajdonképpeni remekeit Van Gogh szinte kivétel nélkül életének utolsó három esztendejében festette. Valahogy úgy, mint a magyar költészetben József Attila írta utolsó éveiben váratlan és kiszámíthatatlan magasságú verseit. Amiből nyilvánvaló, hogy a lángelmének talán inkább szüksége van a kegyelemszerű „megvilágosodásra”, mint a mesterségében biztosan tájékozódó középszernek. Nem mintha Van Gogh nem tett volna meg mindent a mesterségbeli tudás elsajátítására. Ellenkezőleg – s ezért kitűnő a kiállítás, mivel bőségesen bemutatja a kezdő Van Gogh munkáit is –, Van Gogh láthatóan jó diákja, odaadó tanulója volt az „alkotás iskolájának”. De mint lángész, mindazt, amit tanult, igyekezett elfelejteni is.

Teremtő paradoxon: a művészet úgy teljesíti be a világot, hogy elölről kezdi, úgy tanulja, hogy elfelejti. A művész öregnek születik és gyermekként hal meg – vallotta Kassák. S csakugyan, a teremtés visszavezérlése a paradicsomba, ez a titokzatos antievolúciós folyamat, mely az ómegát mindig a visszaszerzett alfában ragyogtatja fel, képes egyedül üdvözíteni: gyönyörűen példázza a művészet és tudomány különútját, s azt is, hogy az idő folyama mennyire relatív, ha egyszer valódi értékekről van szó.

A másik „meglepetésemet” klasszikusnak is nevezhetném. Azért klasszikusnak, mivel a kiállítástól ismét megkaptam ugyanazt a megrendülést, amit Van Gogh képeinek első látásakor éreztem. S ez talán a legtöbb, amit művész halandó látogatóinak adhat. Azt a bizonyos állócsillag-biztonságot, mely keresztülvilágít minden koron, minden divaton, hangulaton, történelmi fordulón és változáson, mint bizonyos kemény sugarak hatolnak át a legszilárdabb ólomlemezen. Simone Weil azt írta, hogy remekmű az a festmény, ami egy halálra ítéltet se zavarna cellájában. De talán ennél is szebb meghatározását adta a valódi alkotásnak egy nagybeteg francia költő. A remekmű szerinte megtanít vágyakozni azután, ami a mienk. S mi is lenne egyéb a kegyelem isteni csodája?

Viszont amennyire igaz és egyszerű a formula, oly nehéz a megvalósítása. Van Gogh azzal ajándékoz meg bennünket, ami a miénk. Egy faággal, egy cipővel, egy ablak elé állított székkel. Az azonosság kifogyhatatlan forrásával, kegyelmével, zavartalan tisztaságával.

Senki így a modern festészetben nem imádkozott, mint ő. Művészete azonban nem tematikusan, hanem mindenestől vallásos. Ahogy az imádkozó ember számára minden, kivétel nélkül minden imádság, válogatás nélkül, ha egyszer valóban imádkozik.

Hogy elméje közben elborult? Hogy e napként sugárzó műveket egy „beteg” festette? Mit számít? A lángelme épp azt példázza, mennyire relatív minden emberi ítélet, még ha oly meghatározó és perdöntő tények vannak is birtokában. Létünk valódi története megközelíthetetlen és egyedül Istené. A lángész erre bizonyság. Bűnei, bajai ellenére van ereje hírt adni az ember végső történetéről, kivonatokat közölni abból a könyvből, amit mi magunk írunk ugyan Isten kezének vezetésével, de amit mégse ismerünk – még magunk se.

 

(Új Ember, 1972. április 2.)

Jegyzet

 

 

 

Füzetlap

Március közepére-végére a tavasz valósággal berobbant Párizsba. A nap kvarcos fényében egyszerre lepleződnek le a tél ótvaros sebei, s ragyog föl a zsenge fű, s a puha levegő minden szépsége. A fiatalság megfiatalodik, s a mulandóság még maradandóbb lesz ebben a tavaszias nyitányban, könyörtelenül-könyörületes „megvilágításban”.

A Jardin de Plantes-ban, Párizs régi állat- és növénykertjében sétálgatok. Valamikor Rilke üldögélt, merengett itten, ugyanezek alatt a fák alatt, ugyanezeken a pázsitokon sétáltatva pillantását. Itt leste meg a Párducot és a Flamingókat: e csodálatos verseknek itt a fogantatási helye.

Múlt századi kert a Jardin des Plantes, a szecesszió kis remeke. Disszertálni lehetne a szecessziós állatkertek különös szépségéről, bájáról, mivel ha valamihez, az állatkertek hangulatához ez a stílus valóban teremtő szépséggel járult hozzá. Elég, ha a korszak üvegből, festett vasrácsokból felépített pálmaházaira gondolunk.

A park – akár a pesti állatkerté – kanyargós, lankás utakkal tele, ami egyfajta szellősen hullámzó teret kölcsönöz a különben elég szűkös kertnek. Szombat dél van; szélcsend és béke. Az egyik óriási fa alatt csoportkép készül. Fiatal pár: a menyasszony talpig fehérben, tüllfátyollal a fején, a vőlegény talpig feketében, kesztyűt szorongatva baljában. Kétfelől a selyemkékbe öltözött koszorúslányok. A fényképész szemközt velük a fűben térdepel. Szakasztott olyan látvány ez, mint egy megelevenedett neoprimitív festmény.

 

*

 

Délután egyik barátom felesége megmutatja Magyarországról kapott parasztingét. Mit szólok hozzá? Forgatom áttört ujjait, megcsodálom halványzöld, fakóbarna, fekete hímzését, a nyak mezítelen ékességét. Gyönyörű – kiáltok. – Csodálatos!

A fiatalasszony kissé hitetlenkedve néz rám. Barátom hasonlóképpen.

– Gondolja, hogy lehet hordani?

– Két okból is – felelem. – Egyrészt, mivel ez az ing mindig szép; másodszor, mert ma rendkívülien divatos is.

A sarkon, pár házzal odébb, fiataloknak szánt divatbolt. Engedve biztatásomnak, barátommal és feleségével együtt lépünk be az üzletbe. Mit tanácsolnak, milyen szoknyát lehetne fölvenni ehhez a parasztinghez.

A boltos kezében megmered a kiteregetett csoda. Még arról is megfeledkezik, hogy venni jöttünk hozzá. A divatbolt minden árujával elsötétül, megsemmisül a szemében.

– De hiszen ez csodálatos! – suttogja. S hozzátesz még egy mondatot, amit kereskedő szájából én még se Pesten, se Párizsban nem hallottam.

– Őszintén szólva, e mellett az ing mellett az én ruháim színes rongyok csupán.

Ami persze nem akadályozza meg abban, hogy egy fekete, bő szabású szoknyáért hetven frankot ne kérjen, alig néhány perccel később.

Ez a dolog anekdotikus oldala. A másik az a nagy lecke, ami a régi ing hímzéséből árad. Mi a titka a barbárság és gyengédség eme csodálatosan érett keverékének? Ez volna a művészet „időtlen” kulcsa?

Könyvet tudnék írni – most úgy érzem – erről az egyetlen ingről. S fogok is írni, biztatgatom magamat, s már a címén is gondolkozom, hogy máris némi testet adjak hirtelen támadt vágyamnak, ötletemnek.

Döbbenetes ez a tökéletesség! S milyen igénytelen! Néhány hímzett feketén fakó mintácska képes mégis kioltani egy divatos párizsi utca minden szemfényvesztését. Sose fogom elfelejteni az örmény kereskedő áhítatosan lehunyt szemét, elárvult figuráját, ellentmondásos ihletettségét tarka rongyhegyei között.

 

(Új Ember, 1972. április 9.)

 

 

 

Az Evangélium margójára

Illetlen szóval jelölve: „Jézus divatba jött”. Honnét ez a divat, amelyben egyszerre van jelen igazság és tévedés?

Ha az Evangéliumot egy kívülállónak kereső-kutató szemével olvassuk, könnyen abba a hibába eshetünk, hogy az eszményi anarchia kézikönyvének tekintsük. Jézusnak szinte minden erkölcsi döntése fölforgatónak hat. Ha összegeznénk őket, nagyjából a következő képet nyerhetnénk. Legelvetendőbb a farizeus magatartás, mely a jót magabiztos önhittséggel gyakorolja. Vele egy szintre kerül a bűnös, ki nem érzi, hogy vétkezett, s a legelvetemültebb tette után is a farizeus megelégedettségében, sőt büszkeségében, önelégültségében tölti napjait. A bűntudatos bűnös viszont már csaknem Isten jobbján áll, mindenesetre egy oldalon a szenttel, aki egyszerre szenved saját és mások bűnéért, s a jót – és ez perdöntő – lényegében öntudatlanul, az önelégültség legkisebb árnyéka nélkül cselekszi. Figyelmét tökéletesen betölti, mintegy lenyűgözve tartja a jó és rossz drámája, a jó és a rossz merő létezése, s mindenekfölött Isten valóságának és boldogságának megtapasztalása. E tények és realitások „előterében” személye szinte tökéletesen fölolvad a figyelem és a tudomásulvétel intenzitásában. Nem gondol többé arra, hogy „a bűnt mások, a jót viszont én cselekedtem”. Gyötrelmes, az emberi erőt tulajdonképpen meghaladó feszültségére egyedül Isten realitásának megtapasztalása az egyetlen lehetséges – mert valóságos – föloldás.

Mindebből kitűnik, hogy az Evangélium semmiképp se erkölcsi kódex. Ugyanakkor azonban, amikor nem a bűnöket rendszerező büntetőkönyv, hasonlóképpen nem anarchista röpirat. Kulcsát abban az új látomásban kell keresnünk, amit Jézus az egységről tanított.

Ez a forró fészek, Isten centruma, minden ember és minden teremtmény közös hazája, olvasztótégelye, a szeretet, a megbocsátás és a tökéletes szabadság jegyében. Olyan kohó, amelyben természetszerűleg minden megkülönböztetés, besorolás, hierarchizálás lényegében és alapvetően értelmét veszti, de nem is zűrzavar, hanem mindkettőnek, az erkölcsi rendszerezésnek és az erkölcsi anarchiának egyszerre való meghaladása. Persze, mindig lesznek, akik erkölcskódexként, és mások, akik a normák elleni örök lázadás könyveként fogják olvasni. Kétségtelen azonban, hogy mindkét olvasási mód önkényes és felületes. Az Evangélium alapvetően az isteni egység idáig ismeretlen igazságát hozta hírül a világnak, olyan egységét, ami csak a tökéletes szeretetben, egyedül Istenben lehetséges. Ezért marad egyszerre utópia és fölülmúlhatatlan realitás. Utópisztikusabb az anarchia célkitűzéseinél, és reálisabb a legszigorúbban megalapozott erkölcsi rendnél. Utópisztikusabb, mivel tökéletes egységről, a lelkek tökéletes egységéről beszél. És reálisabb, mivel a nagy találkozást egyedül Istenben reméli, akihez viszonyítva minden valóság látszat, aki maga egyedül a valóság.

Azt írtam, Jézus „divatba jött”. Tulajdonképpen igazságtalan voltam a megfogalmazásban. Látva a különböző fiatalos áramlatokat, talán csak arról van szó, hogy a szokásos morális „mellékút” helyett a fiatalok most a másik, lázadásnak titulálható látszattal próbálkoznak. A lényeg azonban mindkettőnél kimondhatatlanul több, még akkor is, ha egyes korok próbálták és próbálják így vagy úgy megkerülni.

 

(Új Ember, 1972. április 30.)

 

 

 

A kelet-európai kultúrák néhány adottságáról – Simone Weil gondolatvilágának fényében

Párizsban, éjféltájt egy ortodox húsvéti misén vettem részt. A templom nem Isten templomának, még csak nem is Isten házának, hanem Isten istállójának hatott.

Nos, ha meg kellene jelölnöm a kultúrát, amelyben fölnőttem és élek: a kultúra istállójának nevezném – a lekicsinylés és megvetés leghalványabb árnyalata nélkül.

A mi kultúránk és a nyugati kultúra között bizonyos értelemben oly áthidalhatatlan a különbség, mint egy szanatórium betegeinek gondja és a névtelenül elhulló állatok haláltusája között.

Mit akarok ezzel mondani? Elsősorban talán azt, hogy a mi kultúránknak tökéletesen más a nehézkedése, az alapja és kerete. Nálunk még él az úgynevezett népművészet, vagy ha kihalt is, egy friss temető erejével hat tovább.

Egy fejlődésében megrekedt nép nemzet alatti jelenség. Paradox módon, épp megkötöttségében, földhözragadottságában hazátlan, ahogyan kultúrája is a szóbeliség szintjén él, nem érkezett még el az írásbeliség fokára. Talán nem is annyira az élete, de művészete mindenképp egyfajta történelem előtti állapotban leledzik, s amennyiben kinnrekedt vagy megrekedt, pontosabban, amilyen mértékben paradicsomi és visszahozhatatlan.

Egy nép, mint nép, művészetében addig kreatív, amíg a nemzet alá szorul, amíg nem lép be az írásos történelembe és kultúrába. A nyugati szellem ezt aligha érzékelheti. Annál inkább meglepett Simone Weil, aki értékrendjének alapjául tette meg, mintegy élete céljául tűzte ki azt a fajta anonimitást, amiben a mi kultúránk – s bizonyos értelemben minden kelet-európai kultúra – „vergődik”.

„Meggyökerezni a gyökértelenségben” – volt Simone Weil egyik alapvető aspirációja. Nos, tulajdonképpen minden fejlődésében megrekedt nép ebben az állapotban él. Nemzete sorsába aligha szól bele, bár ő alkotja alapját; egyfajta kivetettség, gyökértelenség a valódi hazája. Viszont épp ez a szolgasága teszi képessé a börtöntöltelékekre emlékeztető álmodozásra, igazolásául annak, hogy a rabok tudnak legtöbbet a súlytalan szabadság szenzációjáról, valamint az, hogy az analfabéták számára a tompa, állati tűrésen kívül egyedül a „nagy művészet” szubtilis értékeinek megvalósítása lehetséges – vagy semmi.

Amit mondok, nem a szerénység diktálja, még kevésbé a szegénység, az elmaradottság vagy akár a vágóhidak perfídiája. Lehet, hogy csupán arról van szó, amit Cioran mondott egyszer beszélgetéseink során: „Egy nép bukása akkor kezdődik, amikor belép a történelembe.” Nem tudom. S ezért azt se tudom, hogy örvendetes vagy pedig leverő tényekkel traktálom-e az olvasót.

Egy bizonyos: a mi kultúránk óramutatója másként forog, mint a nyugatié. Kedvelt példám erre az orosz ikonok és az európai festészet egybevetése. Míg az utóbbira számtalan formaváltás jellemző, addig az orosz ikon századokon át mozdulatlan maradt, egyedül intenzitásának hullámzása közölte az idő változásait a minőség tetten érhetetlen nyelvén. Igen, a keletnek más vagy legalábbis sokáig más volt az ideje, ami még ma is döntő módon érezteti hatását. Örök nosztalgiánk: a nyugatnak fejlődéshitébe vetett változékonysága. Valóságunk azonban: az ikonok időtlen ideje, azé a minőségé, amely soha, és minden pillanatban elérhető.

Ebből a nosztalgiából és valóságból adódik minden kelet-európai kultúra sajátos feszültsége és drámaisága, ami legtermékenyebben Dosztojevszkij műveiben tükröződik. A magyar alaphelyzet azonban még bonyolultabb. Népünk egy ezer évvel ezelőtti ázsiai kultúra letéteményese. Egyedülálló kultúra, ami ilyen formában ma már Ázsiában se lelhető meg. Közben ugyanis az ázsiai kultúrák szükségszerűen továbbfejlődtek, a miénk azonban elvágva forrásaitól változatlan maradt, alapjában rezervátumaként a tovamozduló időnek.

Személy szerint rendkívül érzékeny vagyok az efféle, úgynevezett primitív megnyilatkozások, gyermekinek is nevezhető értékek iránt.

Anyanyelvem első szavaira anyám sérült, elmegyenge nővére tanított, akinek mindig rendkívüli boldogságára szolgált megtalálnia egy-egy szót, összeraknia egy-egy érthető mondatot.

A világ problematikája a mai nyugati kultúrákban bizonyos értelemben áttevődött a nyelv szintjére. De én sose felejtem el azt a fenntartás nélkül ragyogó arcot, nénémét, amikor egy fát látva megtalálta a szót: „fa”, és a napot megpillantva, a szót: „nap”.

Mindezt nem mondom kontextuson kívül. Minden gazdagsága, példátlan és még ma is beláthatatlan modernitása, összetettsége ellenére egy Dosztojevszkij számára, éppoly irreális és elhelyezhetetlen lett volna a nyugati világnak a nyelvre transzponált, elszigetelt útkeresése, mint lehetett volna szegény nénénk számára, akit senki se foszthatott volna meg a szó kétely nélküli örömétől, amikor egy fát vagy a napot sikerült megneveznie. A fuldokló partot ért.

Bárki bármit mondhat, a kelet-európai kultúrák zónája, ereje ma is változatlanul ez a gyermeki zóna; az események harapófogójában élő emberé. A szó számunkra ma is változatlanul a gyermekek és a gyengeelméjűek, az éhezők és a mezítelenek szava, amivel az ember enni és inni kért.

S ez újabb érintkezési pontunk Simone Weil gondolatvilágával. Szerinte a nyelv legtökéletesebb alkalmazása se tudja kifejezni önmagában a teljes igazságot, viszont a megélt igazság birtokában a legszegényebb dadogás is elegendő a valóság és az igazság közvetítésére.

Weil a mai nyugati kultúráramlatokban elhanyagolt, mellőzött alak. Számunkra viszont úgy tűnik, mintha a nagy orosz regény Platónja lenne. Valaki, aki a gondolat síkján nappali megfogalmazását adta mindannak, amit a kelet az éjszaka mélyén megtalált.

Simone Weil, bár a tudományokban rendkívül jártas szellem volt, egzisztenciája tengelyéül mégis a vallást választotta. A tudományok inspirálta evolúciós elmélet helyett a pillanat és az öröklét feszültségét. Mint időbeli kategóriát, a jövőt tartotta a legsilányabbnak, a hazug álmodozások és ígérgetések hazájaként bélyegezve meg azt. Ezzel szemben szigorú kényszerével előnyben részesítette a jelent, s a maga megmásíthatatlanságában még inkább a múltat. Az időnek olyan tartománya ez, vallotta, ahol az emberi hazugságnak lényegében nincs mit tennie. A múlt tökéletesen átsiklott Isten kezébe, s ezentúl már csak a tiszta minőség számára elérhető.

A művészetnek és az időnek ilyenfajta szemlélete sokkalta közelebb áll a vallásos, mint a tudományos modellhez. S e gondolat fényében világos, hogy a kelet-európai művészetek modellje is alapvetően vallásos. Tartásában, időélményében az.

Művészetünk másik sajátossága a néppel való elkötelezettsége, ami azonban sose jelenthet nacionalizmust, hanem épp az ellenkezőjét. Erre is prófétai érvényű szavakat talált Simone Weil. Hogyan kell és hogyan szabad egyedül szeretnünk a hazát? – kérdezte. Ahogy Jézus az Evangéliumban, ahogy a nép a népdalokban. Vagyis: a hazát egyedül részvéttel szabad szeretnünk. S valóban, a kelet-európai művészet minden nagy és igazi alkotása telve ezzel az alázatos és részvéttel teli szeretettel.

De vajon ez a gondolkodásmód, ez a művészi tartás nem jelent szükségszerűen konzervativizmust? Azt hiszem, épp ellenkezőleg. A modern ugyanis nem aktualista. Éles ellentétet látok a kor modern és a kor aktualista törekvései között. Az aktualista „balekje”, a modern viszont drámai hőse, nemegyszer számkivetettje a jelennek. Zola szerintem aktualista volt, Baudelaire modern. Ilyen értelemben a konzervatív is az aktualista testvére, a tegnap divatjának képviselője a ma aktuális divattal szemben. A kelet-európai modern lélek azonban mindig az idő teljes drámáját élte át. Ezért olyan meghökkentő – nyugati szemmel nézve – Dosztojevszkij alakja, s mutat föl egyszerre hiperkonzervatív és hipermodern vonásokat. Holott – helyzetének megfelelően – egyszerűen annak a vallásos modellnek engedelmeskedett, amelyről az előbb szólottam.

Ha végezetül röviden és nyersen össze kellene foglalnom a legfőbb ismertetőjegyeit minden kelet-európai kultúrának, a következőket mondanám:

1. A nyelv számunkra ma is csodálatos és irgalmas ajándék, s az irodalmi nyelv tökéletesen azonos azzal a nyelvvel, amivel az éhező enni kér és kenyeret remél.

2. Minden kelet-európai számára parancsolóan hat a nép minőségi jelenléte.

3. Ebben a szituációban nyilván ott kísért a divat, az aktualizmus, valamint a nacionalizmus veszélye. De ezek mindig kísértéseinket jelentik, és sose valódi természetünket.

Legnagyobb szellemeink, úgy vélem, eleget tettek a követelményeknek. Kikerülték a helyzetükből kovácsolható felszínes ideológiák, a szimplán formai megoldások, a népművészet merőben külsőséges elemeinek veszélyét is. Megint csak Dosztojevszkijre hivatkozom: pillanatra se nevezhető népiesnek, mégis senki nálánál többet nem közölt arról a drámáról, amit mélységeiből az orosz lélek fölkínált neki. Mivel paradox módon: a néplélek mélyén lappangó kincs ugyanaz, mint ami az egyes ember legfőbb kincse.

Az életét magányosan tengető Simone Weil – bizonyos értelemben – így válhatott a történelem présének szorításából született kultúrák Platónjává.

 

(Elhangzott: 1972. május 4.)

Jegyzet

 

 

 

Párizsi mozaikok

Tél és tavasz egymást váltogatja Párizsban; darás eső és kék ég, kvarcos napsütés. A vasárnap esti vonatok hol síelőket hoznak, hol napbarnította, vagy legalábbis „nap csípte” víkendezőket. Az utca népe azonban alig vesz tudomást e szeszélyről, ugyanazokat a ruhákat, pontosabban ugyanazokat a kosztümöket hordja, mintha az ólmos szürke égből alázáporozó eső és az északról délre lezúduló szél vagy éppen a zavartalan sugarakkal alátűző napfény csak amolyan színházi hatás volna, merő világítás, semmi egyéb. Párizs – érzésem szerint, legalábbis külsőre – sokkalta inkább függetlenül az időjárástól, mint Budapest. Úgy öltözködik, akár a színpadok világa; kosztümjeit az éppen esedékes darab, vagyis divat, nem pedig a valóságos évszak hőmérséklete, derűje-borúja szerint válogatva meg.

 

*

 

A mozikban nagy sikerrel játszották a Szerelem című magyar filmet. Bevallom, itt jobban tetszett, mint odahaza. S ez nem kis dolog. Egy műalkotás értéke rendkívüli módon kitágul azzal, ha egy más kultúra atmoszférájában se veszít, sőt – esetleg – nyer, fölerősödik hatásában. Francia szemmel: a film fő értéke képeinek súlyos egyszerűsége, s mindenekfölött a két színésznő, Darvas Lili és Törőcsik Mari kísértetiesen pontos, tévedhetetlen alakítása, hétköznapi egyszerűsége.

A másik filmsiker: Pasolini Ödipusz-a. Ez a film fölújítás. Megújító hatása arra vall, hogy a nagyon ritka, hosszú életű filmek sorába lépett. Az archaikus görögségnek tökéletesen önkényes, mégis megrendítően autentikus ábrázolása ez a Pasolini-Görögország, Pasolini-Ödipusz király. Gyönyörű példája annak, hogy a művészet szenvedélyesen személyes; homlokegyenest ellenkezője a művészet múzeumszerű szemléletének. Hogy csakis a jelenben küszködő lélek képes a múltba visszatalálni, föltépve a bezárt kapukat, szabadsággá alakítva a befejezett, gyógyító olajjá, szépséggé transzformálva a jóvátehetetlen tragédiát: Ödipusz bűnét, vérző szemgödreit.

 

*

 

Bach orgonaművei a Notre-Dame-ban. Az ívelő, sárga reflektorfénybe borult oszlopsorok alatt a zene tengerverése. Hányszor hallgattam Bachot, ellenőrizve szívemet, sorsom papírcsónakját e hangok erejében, próbájában! Igen, itt is ugyanaz, mint magányos reggeleimen, hajnalaimon volt. Bach: a legnagyobbak legnagyobbika, valóban megtanítja az embert álom és józanság kontrolljára, amit személy szerint csak nagyon ritkán tudna átélni. Ez a zene: égbolt és vesztőhely, tűz és víz egyszerre, s mindkettőnek királyi meghaladása. A tenger szövegkönyve.

 

*

 

Vietnami vendéglő a rue Saint-Jacques sarkán. Az étel kitűnő, ha ismeretlen is; egy idegen kultúra, távoli kontinens meghívása az érzékszervek kényes közvetítésével. Első gondolatom: akik így főznek, akik ezeket az ízeket szeretik, testvéreim, s valószínűleg roppant élveznék Arany János egy-egy nyelvi fordulatát is, ahogy két igét, három jelzőt, s két-három adverbiumot egybekever, megpárol, s két napig érni hagy, mielőtt feltálalna.

S hogy itt valóban nem csupán evésről van szó, hanem beszédről, kommunikációról, bizonyítja a vacsora végaktusa: egy forrón, illatosan felszolgált puha kendő, kéz- és arcmosásra! A forró pára érintésére a kezek kisimulnak, az arc csontos fáradtsága boldogan felenged: elfogadja a képletesség olykor mindent fölülmúló realitásának jegyében a messze, távoli földrészre szóló meghívást.

 

(Új Ember, 1972. május 21.)

Jegyzet

 

 

 

Egy lírikus naplójából

Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi „filozófiával” azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.

A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a „pálya” minden nehézségét és a „véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat „bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi „szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.

 

*

 

A valódi cselekvés mindig minőségi, a mennyisége – ha nem is elhanyagolható – alárendelt szerepet játszik. Ezért olyan nehéz: bizonyos értelemben mindig úttörés, mindig szűzföld meghódítása, mindig a „gyémánt szívébe” tör.

Valóban cselekedni éppoly nehéz, mint valóban jót tenni.

A jótett ugyanis nem jótékonykodás. A felebarát bajának nem tüneti ápolgatása-kezelgetése, s főként nem tulajdon lelkiismeretünk megnyugtatására szolgál. Az ilyen „jótett” nem jótett. Igazi jótett egyedül az, ami valóban segít is a másikon. Ehhez azonban erő kell, figyelem, a másik bűnének és nyomorának teljes és maradéktalan átélése. Szembenézés az elviselhetetlennel. Szembenézés a kibírhatatlannal. A bevallhatatlanul súlyos nyomorúsággal. Szembenézés – és azonosulás vele. Mivel így, és csakis így segíthetünk a másikon. A nyomorúság külsődleges fölmérése, tartózkodó „fölmérése” viszont rosszabb a közönynél, sőt talán az ítélkező rosszindulatnál is kártékonyabb. Reményt kelt anélkül, hogy segítene, s ezzel csak még mélyebb reménytelenségbe taszítja a szenvedőt.

 

*

 

A fentebb leírt két „alaptétel” nem kevésbé áll a „művészi cselekvésre”. Itt is érvényes, hogy a való lépést semmi se pótolja. Akár a matematikában: ezer téves tétel se helyettesíthet egy igazat. Ezer közepes verssor nem ér fel egyetlen telitalálattal. Mi több: bőség, valódi bőség is csak ebből a valódi forrásból fakadhat; az egyetlen, igaz, tiszta forrásból. Minden egyéb bőség unalmas sivatag, rákos burjánzás, értelmetlen torlasza, érzéketlen szigetelője annak, ami egyedül érdemes, amire egyedül érdemes vágyakoznunk: a valódinak, az igazinak, a tökéletesnek.

Ebben a fölismerésben azonban egy másik is bennefoglaltatik. Az, hogy a „telitalálat” nem sürgés-forgásunk gyümölcse, hanem minden odaadó figyelmünk ellenére: kegyelem. Ahogy a valódi munka, a valódi jótett is az. Rejtett, mélységesen koncentrált, majdnem észrevétlen és alázatos. Egyszóval: tiszta kegyelem.

 

(Új Ember, 1972. július 2.)

 

 

 

A bizalomról

Mi az az istenhit, az ember istenhite, végül is mi az? A kérdésre sokféleképpen felelhetünk. Megkísérelném az egyik lehetséges választ. Elsőnek egy szót mondanék: bizalom. Miben? Bizalom a mindenségben, s a mindenségen belül a legkisebb porszem sorsában is. Látszatra a lét, könyörtelen mechanizmusával, ennek épp az ellenkezőjét sugallja. Csakhogy a létbe vetett bizalmunk tulajdonképpen nem is a létnek szól, hanem annak a valóságnak, mely csendes erejével fönntartja, hullámverésre emlékeztető lüktetéssel szüli és visszavonja azt.

A hívő tudja, hogy a világ és a létezés a valóságnak egyáltalán nem utolsó szava. Simone Weil nagyon élesen így fogalmazott: „A világ: egzisztál, irreális és rossz. Isten: nem egzisztál, reális és jó”. A nyelv meghökkentő, s egy gyanútlan és járatlan olvasó istentagadásnak is vélhetné. Holott csupán azt az áthidalhatatlan valóságkülönbséget jelzi, mely létünket valóságunktól elválasztja, attól a valóságtól, amiben oly nehéz bizakodnunk, s amely minden bizalmat megérdemel.

A kettő közti távolság végtelen. A misztikusok éjszakája ez, az a színtér, ahol a létezés erejének és Isten valóságának interferáló hullámai kioltják egymást, legalábbis tudatunkban, „nyelvezetünkben”. Van ugyanis az élménynek és a beszédnek egy „pontja”, ahol az egyenes beszéd lehetetlen. Te „csúnya”, mondja a szerelmes anya kisdede fölé hajolva. „Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – kiált föl Krisztus, amikor már-már magán érzi a halál szorításán túl az Atya ölelésének súlyát, szerelmét.

A hit ilyen értelemben hiten túli hit, reményen túli remény, bizalmon túli bizalom. De hiszen ez nyilvánvaló. Az a bizalom és remény ugyanis, amit köznapi értelemben megélünk, nem igazi bizalom és nem igazi remény, mivel egy változó, porlékony, színeváltó világ színteréhez kénytelen igazodni. A hit viszont valódi – vagy ha úgy tetszik, „szótáron túli” – értelmükben kívánja használni e szavakat. De mondhatnám azt is, hogy egyedül a hit képes jól és helyükön használni e szavakat, amik benne vannak ugyan a szótárban, de kiszolgáltatott sorsunkban aligha van reális értelmük.

Amikor a regényíró belekezd művének megírásába, ugyan miben bízik? Abban, hogy a lét áttekinthetetlen részeit egységbe szervezi? Nem tudom. Tudva, nem tudva, abban bízik, hogy erőfeszítésének alázatában találkozik azzal a realitással, mely erejét meghaladó módon segítségére siet. E nélkül a „bizalom” és e nélkül a „segítség” nélkül soha nem született volna nagy regény, legfeljebb házi dolgozatok, iskolás konstrukciók. Én többek közt ezért is bízom, és bizalmamat ezért is érzem a hit egyik Istenhez vezérlő ösvényének.

 

(Új Ember, 1972. augusztus 13.)

Jegyzet

 

 

 

Egy lírikus naplójából

A modern irodalom egyik irányzata azt vallja, hogy az írás nem kifejezése valaminek, hanem önálló szöveg (texte), akár egy fa, vagy egy állat. És mit fejez ki egy fa? Mit közöl egy fűszál? S ez bizonyos értelemben igaz is. Csakhogy egy irodalmi szöveg, amennyiben csak szöveg akar lenni, épp az annyira áhított tiszta és önálló létezés ártatlan lehetőségétől fosztja meg magát. A fa ugyanis nem akar csak fa lenni.

Az emberi szellem a létezés elsődleges nyelvén, ami valóban több, mint kifejezés, több, mint a lét néma beszédének emberi nyelvre való átültetése, műfordítása – egyedül akkor szólalhat meg, ha előbb belenémul a kifejezés reménytelen erőfeszítésébe, mintegy belehal, belepusztul vállalkozásába. Átkel a puszta létezésnek a kifejezés számára halálos zónáján, hogy túljutva és föltámadva csakugyan nyelven túli nyelvvé válhasson. Egyedül így lehet több, mint kifejezés, egyedül így nyerhet önálló létet is. Egyedül szolgaságából juthat királyságra, egyedül halálos kudarcából támadhat életre.

Arról, hogy mi is a nyelv, Dosztojevszkij sokkalta többet tudott, mint Joyce. Ahogy arról is, hogy mi a lét és mi az ember. A nyelvet ő is elvezérelhette és megállíthatta volna egy narcisztikusan önállósított szinten. De ez olyasmi lett volna, mint egy hős vagy egy menekülő ember, ki vállalkozását és futását öncélú és öntörvényű balettá alakítaná.

Dosztojevszkij írástechnikája más. Ő az irgalmasság testi és szellemi cselekedetére, s ha menekül, egyedül menekvésére koncentrál. S íme: ügyetlen mozdulatai oly szépséget és önállóságot öltenek magukra, amit semmiféle koreográfia, kifejezésen túli szövegnek szánt írásmű sem pótolhat, meg se közelíthet. Az a nyelv ugyanis, ami nem kíván kifejezés lenni, csak kifejezés lesz: a valóság fülsiketítően hamis utánzata.

Az 1972-es Londoni Fesztiválon nagy sikere volt Rühm osztrák költőnek, a konkrét líra egyik mesterének, Handke szellemi atyjának. Meglepő azonban, hogy második szereplése alkalmából hatása jelentősen megcsappant. A kegyetlen analízis és a meghökkentés – úgy látszik – kevés. Először robbanó ereje van, akár egy gyilkos viccnek. De másodszorra, harmadszorra? Hányszor lehet egy vicc csattanóját megismételni? Az új német líra ebben a csapdában vergődik, szemben például az angolszász lényegesen diszkrétebb, de összehasonlíthatatlanul komplexebb, barbáran érzékeny és kifinomultan elementáris lírájával. Számomra a londoni fesztivál azért olyan tanulságos mindig. Az „iskolák” menthetetlenül lehervadnak a kontinensek szembesülésekor a teóriákon túli költészettel szemben. Majdnem úgy, ahogy a német és francia színház maníros pislákolás az angol és az amerikai színpad szomszédságában.

 

(Új Ember, 1972. szeptember 24.)

Jegyzet

 

 

 

A kisember és a kispolgár

Félek a kispolgártól. Nem gyűlölöm, amiért szűk és korlátozott világban él, de félek tőle, amiért világának túlnyomó fele formátlan és végtelen sötétség.

A kispolgár tökéletesen más valami, mint a kisember. Látszatra a két életforma azonos. Valójában homlokegyenest más. A kisember olyan, mint a hó alatt megbúvó mag. Szemben a kispolgár lappangó poklával, démonitásával.

A kisember: nyitott. S bár nem ura helyzetének, ártatlan nyitottságában birtokosa az emberi lét egészének, nyitottságával megtapasztalva, érettséggé váltva mindazt, ami eltiporja. Sorsával így szakadatlan részese a valódi kultúra örökké győztes vereségének.

Vele szemben a kispolgár: zárt. Ura életének. És vesztese annak az aránytalanul nagyobb meghívásnak, amit tökéletesen érzékeltet földünk sorsa, mérete és helyzete az univerzum egészében.

Amíg a kisember – hasonlóan a lángelméhez – a mindenség polgára, a kispolgár kizárólag a földet lakja. Az ilyenfajta „állampolgárság” azonban törvénytelen. Ahogy a gőg se azért bűn, mert túl nagyra, hanem azért, mert túl kicsire veszi magát, hogy sorsa biztos ura lehessen.

A kispolgárnak háza, kertje és kutyája van. Én nem ezért bírálom. Félelmemet a kispolgár elhanyagolt, elnyomott világa kelti, ami nem egyéb, mint a tudat alá szorított mindenség. Ami házát, kertjét, kutyáját illeti, ezeknek legfeljebb örülök – ha mindjárt halovány mosollyal is –, mert ezek legalább láthatók. Ezeket befogadta életébe és tudatába. Félni én attól félek, amit a kispolgár nem mer vállalni az emberi lét egészéből, attól a kerttől, aminek nincs égboltja.

Megpillantva a kispolgárt, én egy deformált, letagadott és be nem vallott mindenséget észlelek mindenekelőtt, mely ha szóhoz jut egyszer, a „kispolgár” habozás nélkül hagyja ott házát, kertjét, kutyáját, hogy az elnyomott univerzum mintájára berendezze a koncentrációs táborok világát, a be nem vallott mindenség mintájára egy bevallhatatlan mindenséget.

Dosztojevszkijt pillanatra se tévesztette meg a látszat. Az önző korlátoltság mögött a kispolgárban ő a kor formátlan démonát látta, a kiszámíthatatlan veszélyek mérnökét. És tudta, ismerte az ide vezető utat is. A valódi démon sose születik démonnak. Hitler gyermekkori fényképeit szemlélve nem véletlen a szorongásunk. Bizonyos értelemben saját veszélyeinkkel, s korunk lejtőjével szembesülünk e fényképeket szemlélve. S itt megkockáztatnék egy nagyon hazárd irodalmi megjegyzést. Aki „démonnak” született, az Dosztojevszkij volt. Legalábbis olvasásakor érzem azt, mintha egy démon fejlődéstörténetét olvasnám, egy „démonét”, aki a lét méhen kívüli terhességében fogant és visszatalált az emberibe, egyszerűen az emberibe. Szemben a kispolgár démonitásával, ő nem a bölcsőből jutott a pokolra, hanem a pokolból a keresztre. De jellemzésemnek ezek az utolsó szavai semmiképp se a vallásfilozófia szótárából származnak. Erősen irodalmiak: ily módon kívánva kifejezni a kifejezhetetlent.

 

(Új Ember, 1972. október 15.)

Jegyzet

 

 

 

Egy lírikus naplójából

Amikor a tékozló fiú elment hazulról, romantikus volt, amikor hazatért, klasszikus. Amikor elment, áldozatául esett tér és idő játékának, és csupán amikor hazatért, értette meg végül, hogy a szabadság, amit keresett, mindenütt jelen van – vagy sehol sincs jelen.

A szabadság romantikus értelmezője kilátástalan bolyongásra és keresgélésre van ítélve. Szabadság csak a szeretetben létezik, s a szeretet mindenben megtalálhatja tárgyát és vele együtt szabadságát, de elsősorban ott és abban, ami adott, ami eleve az övé. Ennek szimbóluma az Atya, az atyai ház. A megígért paradicsom, ami semmiképp se mesebeli sziget, hanem örökös és kifogyhatatlan hazatalálás.

„Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – íme a nosztalgia és a szeretet valóban autentikus iskolája. Az egész Evangélium erről szól, ennek az utazásnak a menetrendje. A romantika horizontális bolyongásával szemben egy vertikális utazásra hív meg, egyenesen a lét szívébe, vagyis az egyedül érdemes utazásra.

Hasonlóan a művészethez, még az imában is létezik egy romantikus és egy klasszikus változat. A romantikus imádkozó mindig kér: ilyen vagy olyan változást. Míg a klasszikus erőért könyörög, azért, hogy bármi jöjjön is, egyként legyen ereje elviselni a jót és a rosszat, a szerencsét és a csapást. („Legyen meg a te akaratod.”) Bizonyos értelemben mindannyian tékozló fiúk vagyunk, mégis azzal a különbséggel, hogy egyesek már a visszafelé vezető úton járnak.

Időről időre választanunk kell, vélte Kierkegaard, de ha valóban szabadon választunk, mindig azt választjuk, amiben élünk. Ennek a gondolatnak mélyén természetesen az a meggyőződés él, hogy az „adott körülmények” kényszere a legalkalmasabb arra, hogy rászorítson bennünket a látszat átlépésére, s az adott világ síkjáról a szeretet és a realitás mögöttes birodalmába kalauzoljon. Szeretet nélkül ugyanis nincs realitás, nem lehet valóságélményünk. Ismert, hogy a legszerencsésebb élethelyzetben is követhet el valaki öngyilkosságot, s a szerencsétlenség fenekén is megtapasztalhatja a boldogságot: hazatalálhat, sok-sok bolyongás után végre ismét átlépheti az atyai ház küszöbét, de most már egyszer s mindenkorra.

 

(Új Ember, 1972. november 12.)

Jegyzet

 

 

 

Kérdések kérdése

Közel harminc esztendeje olvastam először A Karamazovok-at. Most olvasom másodszor. Azt hittem, értem és ismerem. Most tudom, hogy mindig csak „útban leszek” ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet eléggé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak, orromra igazítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon olvasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal. Annyi nyomtatott lap között ez a könyv mindig könyv. Az volt és az is marad.

Most ott tartok Karamazov Iván nagy monológjánál, amikor azt mondja, hogy egyetlen gyermek ártatlan kínszenvedése elég ok a tökéletes lázadásra; elég ahhoz, hogy elutasítsam Isten és az üdvözültek öröklétét és minden boldogságát. Kétségtelenül e lázadás a kérdések kérdését érinti. Hogyan lehetséges egy ártatlan kínhalála, ha van Gondviselés? A puszta értelem itt nem lát kiutat; szükségszerűen föltételezi, hogy a világ vak, részvétlen őrlőmalom, aminek kerekei közé hullva senki élő – se bűnös, se ártatlan – nem számíthat irgalomra.

De Ivánnal szemben áll a másik értékrend: Karamazov Aljosáé. A problémát ő is hasonló élességgel látja, mégis reakciója nem a lázadásé, hanem éppen ellenkezőleg: a sírig való alázaté, a mindhalálig szóló engedelmességé. Hogy miért? Mivel szíve mélyén ő is megtapasztalta ugyan, hogy a világ merő és puszta logika, tények láncsora, de ezzel szemben és efölött „érthetetlenül” szeretet és szépség is – méghozzá mindenekfölött!

Az ő Istene, az ő Jézusa egyszerre koldus és király. Nemcsak királya, de koldusa is a világnak. És koldusként kell is szeretnünk, megértenünk és bebocsátanunk őt, hogy királyunk lehessen. Jézus minden volt, csak nem utópista; mindenre előbb fölkészített minket, mint e világi reményekre és utópiára. Igaz, királyi reménységre jogosította fel imánkat, de csak akkor, ha a szenvtelenül őrlő malomkerekek létezését is elfogadtuk már. Csak ezzel együtt és csak ezek után.

Kibúvó? Ha Iván szemével nézem, igen. Ha Aljosáéval, nem. Hit és hitetlenség szükségszerűen befejezhetetlen párbeszéde ez. Irtóztató törési pont, amelyet gyerekek és Isten ártatlanul kiontott vére pecsételt meg. De ami talán épp azért vonzza magához a bűn drámájában vergődő, elmerült lelkeket. Azokat, akikben különben csak a lázadás születne meg maguk, a világ, mások és Isten ellen, de így, e titokzatos botrány láttán térdre esnek, mint Dosztojevszkij vagy Karamazov Aljosa, amikor egyedül maradt Istenével.

 

(Új Ember, 1972. december 24.)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]